Család nélkül sok énidőm van. Ez egy állapot, aminek nem tudok önfeledten örülni, viszont próbálom belőle kihozni a maximumot. A saját kedvenceimet úgy képzelem el, mint egy ínyenc sajtokból, gyümölcsből és olasz sonkákból álló tál, ami elsőre talán kaotikusnak tűnhet, de végül minden, mindennel harmonizál.
Fanyar humor és a töprengés
Ha könyv, akkor két, a szívemnek kedves szerzőt ajánlanék.
Képzeld el, hogy egy kiégett pszichológus vagy, pocsék magánélettel. Most pedig azt képzeld el, hogy egy napon találkozol Abellel, az idős úrral, akiről mindenki, így te is ezt hiszed, hogy egy zavarodott öregember. Ő azonban szentül meg van győződve arról, hogy ő Isten. Kettőtök között nem szimplán terápiás kapcsolat, hanem barátság alakul ki… Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten című szatírája, szellemes, keserédes, szórakoztató és százszázalékosan képes kirángatni a hétköznapok mókuskerekéből. Tessék erősen szurkolni, hogy hamarosan film is készüljön a könyvből. Rath története akkora siker lett, hogy további két kötetben folytatta Jakob pszichológus és Isten történetét (Az ördög is csak ember; Kell egy kis segítség, mondta Isten).
Rényi Ádám novelláskötetei (Az osztálytalálkozó; A bezzeggyerek) olyanok az olvasónak, akár a Harry Potterben a minden ízű drazsé. Kivéve, hogy itt nincsenek kellemetlen ízű cukorkák, vagyis minden novella elgondolkodtat, megmosolyogtat és ad valamit a lelkünknek. A szerző második (A bezzeggyerek) kötete még kiforrottabb az elsőnél, és még nagyobb meglepetést kap az olvasó egy-egy fejezet végén. Ami pedig mindkét könyvben egyforma, az az, hogy Rényi – még ha nem is szándékosan – mennyire részletgazdag képet mutat a társadalmunkról egy-egy novellájában. A szereplők – az instagramos influenszer celebpár; az irodista, aki pszichiátriára került… – lehetnek az ismerőseink, a szomszédaink, vagy éppen mi magunk. Ezeket a könyveket kifejezetten szeretem magammal vinni, ha buszozom vagy villamosozom. A rövidebb novellákat ugyanis könnyen elolvashatom két megálló között, csak utána nehéz elkezdeni dolgozni, mert a szerző olykor vicces, máskor szívszorító (de mindig meglepő) írásai hosszú ideig nem másznak ki a fejemből…
Csajos sorozatok helyett dráma, akció és szatíra
Szeretem a jó sorozatok, jobban, mint a filmeket. Nem csapok le azonnal az újdonságokra, hosszan szemezek velük. Jobban szeretek rövidebb szériákat nézni, ahol egy évad 8-10 epizód. Jöjjön 3 örök kedvencem.
- Sopranos/Maffiózok – Azt szoktam mondani, hogy az HBO szériája minden sorozat alapja. Nem friss, hiszen 1999-ben mutatták be az első évadot, szinte párhuzamosan futott a Szex és New Yorkkal. Míg Carrie Bradshow engem valahogy soha nem fogott meg igazán, addig a pszichológushoz járó maffiavezér, Tony Soprano élete annál inkább. James Gandolfini játéka egyszerűen felejthetetlen. A sötét, agresszióban sem szűkölködő jelenetek mellett, nem hiányoztak a sorozatból a poénok sem, amiket politikailag korrektnek azért nem neveznék…
- Veep/Az alelnök – Az HBO másik saját gyártású sorozat, amit méltatlanul kevesen ismernek itthon. Pedig kevés ennél jobb politikai szatíra van. A főszerepben az Egyesült Államok alelnöke, Selina Meyer (Julia Louis-Dreyfus) áll, akinek idióta és dilettáns csapata minden helyzetbe képes belebukni. Az erős és szellemes dialógusok Armando Lanucci alkotó érdemei. A Veep szövegein és szituáción hol felszisszenünk, hol felnevetünk, és bár tudjuk, hogy ez egy sorozat, mégis úgy érezzük, lehet ennek valami valóságalapja… A főszereplő színésznő kedvenc idézete a sorozatból egyébként ez: „Ha a férfiak teherbe eshetnének, már az ATM-nél is lehetne abortuszt végeztetni.”
- The Crown/A korona – A Netflix sorozata, egy magamfajta királyicsalád-mániásnak igazi csemege. Mentségemre szóljon, hogy Európa valamennyi uralkodói családjának kutatom a történetét. A The Crown – bár felvonultatni fikciós elemeket – próbálja hitelesen bemutatni a brit királyi család életét, és a szereplőgárdára sem lehet panasz. Külön frissítő újdonság, hogy míg a legtöbb, Diana hercegnő életéről szóló film igyekszik egyfajta ártatlan mártír szerepben feltüntetni Lady Dit, addig A korona próbál kiegyensúlyozottabb képet festeni róla.
Firenze, a legfinomabb falat a tálcán
Egyetlen szót mondok: Toszkána. Az elmúlt 8 évben legalább hétszer jártam Firenzében és annak környékén. Olyan városlátogatási program ez, amit nem filmek vagy sorozatok miatt kell átélni, hanem azért, mert Firenze tényleg olyan, mint a kakaós csiga közepe. Talán egyetlen ilyen kisebb város van még Európában (nekem), ezt pedig Salzburg. Firenzében egyszerre van jelent a kultúra, a művészet, a hagyomány, a fejlődés, a vallás és a szabadság. Az óváros – mely könnyen bejárható gyalog vagy kerékpárral, így nem kell költeni tömegközlekedésre vagy taxira – képét nem rontják el új, modern házak. Az 1471-ben véglegesen befejezett firenzei dóm pedig úgy magasodik ki az apró épületek közül, mint egy tekintélyt parancsoló évszázados csoda.
Firenze és a hatalmas dóm a város szívben
Kis túlzással, de amit Firenzében lát az ember, annak Boteccellihez, Da Vincihez, Brunelleschihez, Dantéhoz és persze a Medicikhez van köze. Firenze mellett érdemes meglátogatni a környéken: Pisa, Lucca, Volterra és Siena városokat. Magyarországról a legkönnyebben repülővel lehet eljutni Toszkánába. Fapados járattal elérhető Pisa, ahonnan 40-50 perces vonatút Firenze, itt pedig a központi pályaudvar az óvárostól pár perc sétára található.
Ablak a világra
Persze én is nézek filmeket, nem csak sorozatok, most mégis két kedvenc dokumentumfilmemet ajánlanám Hollywoodi kasszasikerek helyett. A napokban került fel a Netflixre az 1999-es tragédiába torkolló Woodstock fesztiválról szóló 3 részes dokumentumfilm, a Trainwreck – Woodstock ’99. A rendezvényen már az első perctől számítani lehetett a katasztrófára. Mégsem a felgyújtott kamionok vagy a tömeget átverő, „önkéntes” járőrök a legsokkolóbb részlet ebben a történetben, hanem a férfi szervezők közönye a fesztiválon molesztált és megerőszakolt nők ügyében, és az, hogy míg a VIP-ben vigadalom és habzsi-dőzsi volt, addig az a 200 ezer ember, aki horror áron megvette a jegyét a fesztiválra, hőgutát kapott, vízhiányban szenvedett és fekáliás vízzel mosott fogat vagy kezet…
A másik dokumentumfilm korábban az HBO műsortárában volt elérhető. Ez a népszerű balettművész, Sergei Polunin életé mutatja be. Bepillantást enged egy olyan társadalmi rétegbe, ahol a kitörési lehetőség csak a sport és a tánc. Ugyanakkor láthatjuk azt is, hogyan formálja, vagy éppen torzítja a személyiséget az, ha egy kamasznak állandó maximalizmusra kell törekedni, és azt, hogy miféle serkentőt adtak a legnevesebb balett-társulatok tagjainak, hogy mindig toppon legyenek. Sergei Polunint generációja legtehetségesebb balett táncosának tartják, akinek élete egy hullámvasút tele újrakezdéssel. A táncos című dokumentumfilmet 2016-ban forgatták, de gyanítom, ma már más vége lenne, mivel az Ukrajnában született előadó azóta magára tetováltatta Putyin(!) fejét. Ugyanakkor hirdeti a világbékét és önmagát szabadságpártinak tartja.
Sergei Polunin
Fotó: a szerző sajátja, Getty Images, IMDb
