Vajon kényszeríthetünk egy közösséget ősi tradícióik megváltoztatására, van joga ítélkezni annak, aki a vágóhidakon elpusztított állatokat fogyasztja el, egyáltalán mi lenne jobb, importálni az élelmiszert vagy helyi forrásból beszerezni, akár ilyen áron is? Ezeket a kérdéseket feszegeti A bálna íze című dokumentumfilm, amit a holnap kezdődő Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szervezésében láthatunk a mozikban és online.
Ritkán állok neki olyan nehezen egy feladatnak, mint végignézni vegetáriánusként A bálna íze (Taste of Whale) című dokumentumfilmet. Engem soha nem zavart, ha valaki húst eszik a környezetemben, és nem szoktam vitát indítani a táplálkozásról, mégis borzasztóan fáj a szívem minden egyes halott állatért. Most megpróbáltam objektíven nézni az egyik legmegosztóbb filmet, amit valaha láttam. Nektek, olvasóknak is ezt ajánlom, mert másképpen nem is érdemes nekiállni.
„Ha nem vagy képes megölni, nem vagy méltó arra hogy megedd” – hangzik el a film harmadik percében egy feröeri férfi szájából a filozófiám. A Feröer-szigetek lakói ugyanis nemcsak megeszik, hanem térdig a tengerbe gázolva vadásszák le a hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfineket, hogy aztán pontosan porciózva szétosszák a grind, vagyis a bálnavadászat résztevői között.
Minden egyes ilyen alkalommal az állatok vörösen izzó vére uralkodik el a tenger tiszta vizén, miután a helyiek csónakjaikkal kiterelik az öbölbe, ahol tompa végű kampókkal vontatják őket a sekély vízbe. Itt egy éles késsel elvágják az állat gerincvelőjét, ami pillanatok alatt a halálukhoz vezet – ezt viszont nem teheti meg akárki, csak azok, akik engedéllyel, felszereléssel és megfelelő tapasztalattal rendelkeznek.
A feröeriek már évek óta az állatvédők célkeresztjében vannak, nem véletlenül: a gömbölyűfejű-delfinek közösségben élnek és rendkívül intelligens állatok, halott társaikat megsiratják, békességben akár 50 évig is életnek, és a 21. században igencsak megkérdőjelezhető a létjogosultsága a cetvadászat hagyományának.
A helyi közösségben ugyanakkor előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ez a faj nem védett, az évente engedélyezett 800 egyed levadászása nincs hatással a populáció fennmaradására, ahogy arra is, hogy kritikusaik nem rendelkeznek elég mély tudással a tradícióval kapcsolatban – és ahogy a filmen látjuk, ez utóbbi nem is alaptalan állítás.
Elgondolkodtató a részükről az a kritika is, hogy amíg mi itt, Magyarországon elborzadva ülünk a tévé előtt, addig közülünk sokan pálinkával koccintanak az éppen levágott disznó felett, a vágóhidakon pedig állatok millióit ölik meg. Nem beszélve arról, hogy mindeközben megfeledkezünk Japánról, Kínáról, Norvégiáról és az USA-ról, ahol szintén nincsenek biztonságban a bálnák.
A feröeriek nem akarnak lemondani a grind ősi viking hagyományáról, ami olyan mélyen gyökerezik társadalmukban, hogy még a politikusok is félnek megpiszkálni azt. De bármennyire is népszerű, nem mindenki ragaszkodik a cetvadászathoz. A következő generáció már el tudja képzelni az életét bálnahús nélkül, a helyi kutatók pedig fontosnak tartják felhívni a figyelmet arra, hogy az így bevitt higanymennyiség már egészségtelen az emberi szervezetre nézve.
Én lennék a legboldogabb, ha az ember nem képzelné magát Istennek, és uralkodás helyett inkább a természet részévé válna – de vajon közelebb kerülünk ősi otthonunkhoz, ha békében élünk vele, vagy éppen az az élet rendje, hogy erővel szabályozzuk a dolgok menetét? Vegetáriánusként, állatvédőként és természetesen nem feröeriként nem támogatom ezt a hagyományt, viszont megkérdőjeleztem számomra egyértelműnek tűnő kérdéseket.
Egy biztos: jó érvekkel, a grind alapos ismerete nélkül nem fog senki változást elérni, csak az ellenkezőjét, még erősebb ragaszkodást a hagyományokhoz. Azt pedig, hogy mit gondol erről a tradícióról, ki-ki döntse el maga, de előbb olvasson a témában és elmélkedjen ezen a filmen, ami ügyesen párhuzamba állítja egymással a feröeriek, a kutatók és az állatvédők véleményét anélkül, hogy közben bármilyen irányba is befolyásolna minket.
A bálna ízét január 27-én és 28-án láthatjuk a Cinema City Mammut II. moziban.
