Császi Ádám rendező évekkel ezelőtt kezdett el dolgozni a Tudás Hatalommal, ami egy tehetséggondozó kezdeményezés roma fiatalok számára – tagja Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Pászik Cristopher, Oláh Edmond, Varga Norbert és Horváth Kristóf. A hosszú közös munka után a társulat saját történeteiből darabot rendezett Cigány magyar címmel, amely a kisebbségek ábrázolásának kérdéseivel és ellentmondásaival néz szembe, a társulatot a berlini Deutsches Theaterbe is meghívták. A színdarab és a megfilmesítése, a Háromezer számozott darab abból az élményből íródott, hogy mit jelent a szereplők szerint romának lenni.
Császi és a csapat azt a problémakört jelölte meg a történet origójaként, hogy a kisebbségek bármilyen ábrázolása kizsákmányolás. Sem a liberális, sem pedig a konzervatív közhelyek elismétlése nem vezet sehova. Ekkor alakult ki az a kritikai perspektíva, amely a film esszenciája: folyamatos és módszeres önvizsgálat és reflexió által teret nyerni arra, hogy szóba hozzák a fajgyűlölet témáját. Olyan beszédként, amely önmagát vizsgálja felül és önvizsgálatra szólít fel minden nézőt.
A Háromezer számozott darab plakátja
A film megalkotása szempontjából fontos volt részetekről, hogy ne az történjen, ami pont a filmben is látható – azaz a „nyomorral való kereskedés”. Gyakorlatban hogy történik, amikor reprezentációból önreprezentáció lesz, paternalizmus nélkül? Tudnátok mesélni a közös alkotói folyamatról?
Császi Ádám: Én fehér vagyok, tehát a film nem lehet tisztán roma önreprezentáció, és nem is próbált az lenni – én a fehér bűntudatról és a fehér megmentő szerepről szerettem volna beszélni. A különbség a filmbeli rendező és köztem az, hogy számomra társulat tagjai egyenrangú társalkotók voltak, de a megvalósítás kudarcokkal, kérdésekkel és meghasonlással teli út volt számomra – ebből sokat merített a film.
Horváth Kristóf: Én a magam részéről ezt önreprezentációnak tartom, az ilyen tabudöngető szövegek megszületésének feltétele a roma nézőpont. Ádám filmre vitte azt, ahogy mi nézzük őt. Az, hogy ezzel a filmmel mi reflektálunk a többségi társadalomra, újabb csavar: ez a film, ha akarom, fehér reprezentáció, roma nézőpontból.
A fricska az, hogy a 8 év közös munka után a társulatnak a hattyúdala lett ez a film. Bizonyos értelemben csak az különböztet meg a filmbeli rendezőtől, hogy nincs szakállam.
Semmi nem igaz, és minden igaz – mondja Farkas Franciska a film kapcsán. Miért nézheti szerintetek a néző más szemmel a filmet, ha azt gondolja, az elmesélt történetek a színészek sajátjai? Megváltoztathatja az értelmezést? Számít-e egyáltalán reprezentációs szempontból, hogy ki meséli el ezeket a történeteket?
Császi Ádám: A film az elején azt állítja egy feliratban, minden igaz, majd a végén azt, hogy minden fiktív. Kérdéseket szándékozik feltenni ezzel a nézőnek. Ha minden igaz lenne, jobban együtt éreznél, esetleg többet sírnál a filmen? És az helyes reakció lenne? Ha nem igaz, akkor mondhatjuk-e, hogy az egész súlytalan, csak üres provokáció, sőt, ami még ennél is rosszabb, kihasználás, kultúra-kisajátítás vagy rasszista sztereotípiagyűjtemény? Egyáltalán: ha a magas művészet kendőzetlenül ábrázol sztereotípiákat, az rasszista vagy nem? Válaszokat nem ad az anyag: azt sugallja, a válasz a néző fejében kell, hogy megszülessen, a film pedig facilitálja a gondolkodási folyamatot.
Horváth Kristóf: Azt gondolom, Franciska örül, hogy benned megfogalmazódtak ezek a kérdések!
A film forgatókönyvileg és az operatőri munka szempontjából is folyamatosan mozog a realista és az álomszerű jelenetek/ vizuális elemek között. Mit szerettetek volna ezzel elérni?
Császi Ádám: A fragmentáltság tudatos döntés volt: a reflexiót kényszeríti ki, mint Brecht színházában – nem enged elmerülni a történetben. A forgatókönyv törésvonalak mentén építkezik, több ember cserepekből álló története. Fikció és valóság, dráma, abszurd és fekete humor keveredik benne szüntelenül, jelzés nélkül. Olyan vizualitást akartam, amely ennek ellenére benne tart a történetben, a jelenlét élményét adja a nézőnek, azonos időbe helyez a szereplőkkel – ezért használtam hosszú, általában vágás nélküli felvételeket.
Horváth Kristóf: Én a követhető, jól érthető és tanulságokkal szolgáló történetvezetéstől úgy érzem, valamit akarnak tőlem. A filmben nagyobb a néző szabadsága. Nem terheljük azzal az elvárással, hogy értsen meg valamit. El kell fogadnia, hogy egy hiányos kirakóst saját magával kell majd kiegészítenie. A valóság sem egy történet.
Pápai Rómeó nyilatkozott így a karakteréről: Pont az a célunk ezzel, hogy ne lehessen körülírni, hanem ránézel és te projektálsz bele dolgokat. (…) A néző alkotja meg magában ezt a karaktert. Nem én játszom el, ez egy üres héj. Ez a karaktermegalkotási technika szerintetek segíthet felismertetni a néző saját prekoncepcióit/ sztereotípiát vagy lehet, hogy csak megerősíti őket?
Császi Ádám: A filmben minden hatáseszköz a sztereotípiák tudatosítására szolgál: a Háromezer a sztereotípiák újrakeretezésére törekszik, tehát nem csak idézi őket. Ezzel az előfeltevéseidre próbál rákérdezni. Nem lehet, hogy te is pontosan így látod azt, aki más, mint te? Hogyan láthatnád máshogy?
Horváth Kristóf: Nagyon jó lenne mérni a közönségben az előítéletesség ingadozást! Abszurdnak hangzik, de gondolkodunk ilyesmin egy közelgő közönségtalálkozó kapcsán. Kíváncsivá tettél amúgy, te mit éreztél kockázatosnak a filmben.
A film sajnálat helyett önreflexióra sarkall, amit a negyedik fal megtörésével is folyamatosan hangsúlyoz. Van olyan gondolat, amit szeretnétek, hogy a néző magával vigyen a film után?
Császi Ádám: Nem szeretném, ha a film bármilyen módon tanulságokat vonna le. Azt szeretném, ha kérdezne, vitákat provokálna és kétséget ébresztene berögzött gondolkodási sémáinkkal kapcsolatban.
Horváth Kristóf: Weöres Sándor azt mondta: „ne csak az ember olvassa a verset, a vers is olvassa az embert”. Én is azt szeretném, ha a film mindenkinek egyénre szabott kérdéseket tenne fel.
A Háromezer számozott darab április 6-tól lesz látható a mozikban.
