Nyolc regény, megannyi festmény és fotó, valamint egy egészen egyedülálló nevelési stílus fűződik a nevéhez. Gyermekei: Ralph és Joseph Fiennes színészek, Martha és Sophie filmkészítők, Magnus zeneszerző, Jacob természetvédő és fogadott gyermeke, Michael régész. A nő, akinek hitvallása szerint az életben minden a szereteten alapul, nemcsak a maga korában, de manapság is jó példa és inspiráció lehet világszerte.
Kirobbanó tehetség és fiatal feleség
Jini írói pályája meglehetősen fiatalon kezdődött. Mindössze 23 éves volt, amikor megjelent első regénye, a The Burial (A temetés). Jini regénye azonnal elképesztő sikert aratott, egyaránt lenyűgözve a brit olvasókat és a kritikusokat. Már korai munkásságában is központi témái voltak a jó és a rossz harca, valamint a szülő és gyermekek közötti összetett dinamika. Ezek a témák végigkísérték teljes írói és festői pályafutását.
A fiatal írónő 1961-ben ismerkedett meg Mark Fiennesszel, akihez egy évvel később feleségül is ment. Mark maga is tehetséges művész volt, fotós és illusztrátor, valamint elismert építészettörténeti kutató. Fotói olyan nagy népszerűségnek örvendtek, hogy még a washingtoni Nemzeti Galériától is kapott megbízásokat.
Második találkozásukkor Jini ellentmondást nem tűrően közölte a férfival: ő márpedig hat gyereket akar. Férje később úgy emlékezett, menyasszonya gyakran rajzolt apró portrékat születendő gyermekeikről borítékok hátoldalára és papírfecnikre. A férfi rövid időn belül belehabarodott a szenvedélyes, kreatív lányba és csupán néhány randevúval később beadta a derekát: ha hat gyerek, hát hat gyerek.
A Fiennes ház: egy korántsem konvencionális anya
Amikor Jini és Mark összeházasodtak, Jininek már megjelentet második regénye, a The Climate of Belief (A hit éghajlata). Első gyermekük, Ralph, születése után Jini a festészet és a rajzolás felé fordult, és írói tevékenységét háttérbe szorította. Az anyaság, az otthonteremtés és a képzőművészet tették ki mindennapjait.
Ez a kreatív, bohém otthoni légkör mély hatással volt gyermekeikre, alakítva azok művészi hajlamait és különlegesen nagy érdeklődésüket a világ iránt. Jini számos szempontból szokatlan anya volt. Például, aktívan eltanácsolta gyermekeit attól, hogy továbbtanuljanak. Úgy vélte, hogy a főiskolai tanulmányok megfosztanák őket az élet praktikus tudásanyagától és bölcsességétől.
Sophie Fiennes visszaemlékezése szerint édesanyjuk mindig azt hangoztatta,
“Mire lediplomáztok, már úgy elbutultok, hogy még a kelbimbót sem fogjátok tudni beazonosítani”.
Jini gyakran fabrikált bonyolult meséket és történeteket gyermekeivel, a kezdetektől kis felnőttként kezelve őket. Színes-szagos illusztrációkat rajzolt és festett a történetekhez, hogy gyermekei így jobban megérthessék, követhessék és emlékezzenek azokra.
Az írónő egyik utolsó műve, a Blood Ties (Vérségi kötelékek) az ír vidéken játszódó, egy család több generációján átívelő saga. A regény rávilágít: a vérrokoni kapcsolat nem mindenkor azonos a szeretetteljes kapcsolattal. Jini kortárs viszonylatban szokatlan bátorsággal beszélt a szeretetre és gondoskodásra képtelen szülőkről és a ridegségük által okozott, több nemzedékre lekövethető károkról. A történet középpontjában Spencer, egy a szülei által magára hagyott gyermek áll, akit nagymamája házvezetőnője, Mora nevel fel.
„Ha az embert nem szeretik, nem fogadják el önmagáért, akkor mint napra éj következik, előbb-utóbb átalakul, és mássá válik. Akár egészen mássá.”
Blood Ties (Vérségi kötelékek)
Jini odaadása túlmutatott a vér szerinti gyermekeiről való törődésen. Második fia születésekor Mark és Jini örökbe fogadták a nehéz sorsú Michaelt. Suffolki otthonukban egyenrangú családtagként kezelték a neurotikus, olvasási nehézségekkel küzdő tinédzser fiút. Michael később így emlékezett nevelőanyjára és a tőle kapott szellemi örökségre: „A szeretet nem más mint együttérzés, a másokra való figyelem. Ezt igyekezett megtanítani nekem. Ha nekem hosszabb időbe is telt, de azt hiszem, sikerült eljutnom oda, ahová akarta, hogy eljussak. Miatta vagyok ma jó apa.”
Nomád élet és otthoni oktatás
A Fiennes család gyakran költözött. Tizenöt évig vásároltak és adtak el házakat, mielőtt végül Írország nyugati részén letelepedtek. A döntést nemcsak pénzügyi okokból hozták meg, a család ki akart lépni a mókuskerékből és vidéken nyugalomra találni.
Írországi éveik kezdetén Jini férje mellé szegődött fotósnak. A pár az ír táj változó szépségét, a vidéki létezés nehézségeit és szépségeit, valamint a helyi roma közösség életét örökítette meg. Az elkészült képeket általában képeslapként árusították. A fiatal anya kedvelt fotó témái a kezek voltak. Gyakran kapta lencsevégre a dolgozó gazdák erektől duzzadó kézfejét, a pékek bütykös ujjait és a szülője mutatóujjába kapaszkodó kisgyermeket.
1973-ban a család hatalmas projektbe fogott – saját házat kezdtek építeni West Corkban. Egy teljes évig, idegen családokkal osztozkodtak ideiglenes szállásokon. Ez idő alatt Jini felügyelte gyermekei oktatását. A házépítési folyamatot gyakorlati tanulási élménnyé alakította, így vezetve be a kicsiket az arányok, a matematika, a természetismeret vagy éppen a helyi közösség világába. A Fiennes gyerekek koruknak megfelelően kaptak napi feladatokat. Volt, hogy a patakpart élővilágát kellett megfigyelniük és volt, hogy az út túloldalán élő asszony háztáji rutinját. Anyjuk fontosnak tartotta a megfigyelés és észlelés képességének korai elsajátítását.
Jini valódi misszióként tekintett az anyaságra és a tiszta otthon megteremtésére. Mosni, dörzsölni, vödröket tölteni és állatokat nevelni mind része volt az apró, de boldog otthoni rituálék halmazának. Gyermekeinek mindig azt hangsúlyozta, hogyha valamit igazán el akarnak érni az életben, azért a lehető legkeményebben kell dolgozniuk. A BAFTA-díjas Ralph Fiennes ma is széles mosollyal emlékszik vissza anyja egyik leggyakoribb szólására: „Fiam, a beleidet is be kell dobnod” (“Son, gotta get your guts into that”).
Zűrzavaros gyerekkor és a sötétség legyőzése
Az írónő saját gyermekkorát az anyai szeretet hiánya és nagyfokú érzelmi távolságtartás árnyékolta be. Henry Alleyne Lash, a királyi lovassági brigadéros, és Joan Mary Moore, egy indiai köztisztviselő lányaként született és egészen hatéves koráig Indiában nevelkedett. Csakúgy, mint megannyi korabeli, magas rangú családban, az övékben sem volt jellemző a szeretet bármilyen fokú kimutatása. Életének későbbi szakaszában úgy emlékezett, anyja szinte sosem puszilta meg, mert attól tartott elkenődhet a sminkje.
Fiatal lányként Jini gyakran volt vehemens és hisztis. Mivel családja anyai ágán többféle mentális betegség is gyakori volt, így Joan ösztönösen elhúzódott a lányától. Kimondva-kimondatlanul attól rettegett, hogy a kis Jini örökölhette saját édesanyja problémáit. Az írónő később gyermekeinek elmesélte, hogy nagyanyja gyakran kóborolt meztelenül a családi birtokon vagy állt kezelés alatt különböző intézetekben.
Tinédzserként Jini nehezen találta a helyét, úgy érezte, apja fogságban tartotta. A család a második világháborút követően visszaköltözött Angliába, ahol a felcseperedő lány végignézte, amint apja, az egykor élettől duzzadó lovassági katona valósággal elsorvad. Ha mégis tevékeny volt, akkor erejét fitogtatta vagy a korábbi életszínvonaluk látszatát igyekezett fenntartani. Végül Jini tizenhat évesen elszökött otthonról. Nem sokkal ezután pedig idegösszeroppanást kapott.
Ezt követően szeretett nagybátyjának, egy Benedek-rendi szerzetesnek köszönhetően lépett a gyógyulás rögös útjára. Segítségével dajka állást kapott egy part menti kisvárosban. Iris, az édesanya, akinek gyermekeiről gondoskodott, barátnőjének fogadta. Néhány hónappal később a költőként is tevékenykedő Iris bátorítására belekezdett a The Burial (A temetés) megírásába.
A tengerparti levegő, a gyerekzsivaj és az írói munka valósággal felszabadította a fiatal lányt. Jini megnyugvásra talált. Majd néhány évvel később ő lett az az anya, akire mindig is vágyott. Reményt, szeretet és kreativitást plántálva cseperedő gyermekeibe. Zűrzavaros, rideg gyermekkorának ismeretében érthető hát, miért is volt képes írói munkájában oly nagy mélységgel és pontossággal belehelyezkedni a sebzett gyermekek helyzetébe.
Utolsó évek és a Blood Ties
Az évek múlásával, hét gyerek mellett Jini feje fölött gyakran csaptak össze a hullámok. Az anyaság, a kreatív munka és az otthonteremtés nemegyszer terhelték túl a máskor életvidám, gondoskodó asszonyt. Egyetlen anya számára sem ismeretlen az érzés, amivel ő is gyakran vívódott: mérhetetlenül szerette családját, de közben saját ambíciókat is dédelgetett. Térre és énidőre volt szüksége. Amikor ez a két érzés ütközött, Jini temperamentumossá és mogorvává vált.
Amint a legkisebb gyerekek is elhagyták „a fészket”, Jini végre megkapta azt a teret és kreatív magányt, amire titokban vágyott. Egyre több időt töltött a család suffolki tanyáján, könyvei és más hőn szeretett műtárgyai társaságában. Mélyen inspirálták őt az állatok, a friss levegő, a végeláthatatlan kukoricamezők és a reggeli madárszó. Azonban gondtalanságának hamarosan vége szakadt.
Az 1980-as évek végén Jinit mellrákkal diagnosztizálták. Betegsége arra sarkallta, hogy mélyebben is felfedezze spiritualitását, igyekezett közelebb kerülni Istenhez. A következő években tanulmányozta a keleti vallásokat, majd pedig körútra indult Európába. Felkérésre könyvet írt a kontinens legfontosabb zarándokhelyeiről On Pilgrimage (Zarándokúton) címmel. Útja során többek között ellátogatott angliai és franciaországi szent helyekre, valamint Santiago de Compostelába is.
„A kellő figyelmesség egyik módja talán nem egyéb, mint a türelmes várakozás. A dolgok előbb-utóbb jóra fordulnak.”
On Pilgrimage (Zarándokúton)
Utolsó regényét, a Blood Tiest (Vérségi kötelékek) még európai útja előtt fejezte be és adta le a kiadójának. Nem sokkal hazatérése után a kiadója levélben értesítette: a könyvet nem kívánják publikálni. Jini megsemmisült. A regényt, aminek előkészítéséhez évekig folytatott pszichológiai kutatómunkát és amelyet a legszemélyesebb művének tartott, egyszerűen visszadobták. A kiadó többszöri megkeresésre sem volt hajlandó egyeztetni az írónővel, a válaszuk egyszerű volt: nem.
Jini 1993 decemberében bekövetkezett halálakor a Blood Ties még mindig nem került kiadásra. Az asszony kérésére, a saját maga által kékre festett koporsóban gyermekei helyezték végső nyugalomra.
A könyv „szerencséje” 1995-ben fordult. Ralph Fiennes Az angol beteg című mára már kultikussá vált film forgatásakor találkozott Michael Ondaatje íróval. Ralph röviden beszámolt neki a Blood Ties tartalmáról és a könyv kálváriájáról. Michael felismerte a történetben rejlő lehetőséget és bevonta az ügybe Liz Caldert, a Bloomsbury Publishing egyik alapítóját. Caldert lenyűgözte a kézirat. „Szó szerint könnyekben törtem ki” – mondta az utolsó fejezetekről.
Így történt, hogy 1997-ben végül megjelenhetett a Blood Ties. Egy könyv a fájdalomról, a reményről és mindenekfelett arról, hogy az életben minden a szereteten alapul. Egy olyan páratlan nő, anya, feleség és művész tollából, aki egyszerűen nem tudott nem szeretni. Jini egészen szülei haláláig igyekezett rendezni a kapcsolatukat, mondván: „Megbocsátok és megértem őket. A gyerekeimnek pedig nagyszülőkre van szükségük.”
Szerző: Endre Dóra Fotó: illusztráció, Getty Images
