Függőlegesen esik a fény
Az elszenvedett traumák örökké a vérünkben keringenek, senkinek sem adnak jogot arra, hogy másokat bántsanak. Arra viszont igen, hogy az ember szembenézzen a múltjával és túllépjen önmagán. Egy bántalmazó és egy bántalmazott – előbbi a film alanya, utóbbi pedig a rendezője. Egy nap Efthymia Zymvragaki levelet kapott egy idegentől, amelyben arra kérte őt, hogy vigye filmre a történetét, mert mindig mindennek két oldala van: a bántalmazotté és a bántalmazóé.
Ernesto már gyerekként sem tudta, hogy milyen az igazi biztonság, azt viszont igen, hogy mit jelent folyamatosan készenlétben várni arra, mikor kell újra menekülniük az apja elől, akinek valójában a védelmet kellene jelentenie számára. Később ő sem tudott kilépni azokból a keretekből, amelyek évekig körbefogták az életét, így lett az apja mintájára maga is bántalmazó. Ernesto nem kér arra minket, nézőket, hogy fogadjuk el a tetteit, és azt sem, hogy értsük meg őt. Szörnyű dolgokat követett el, amelyekért nem okol senki mást, csakis önmagát. Nem fél belenézni a tükörbe, és ízekre szedni a múltját.
A férfiról, aki az életét egy regényben is elmesélte, Efthymia Zymvragaki készített filmet, kettejük története pedig a kamerán keresztül fonódik egymásba. A családon belüli erőszakból elmenekült rendező saját feldolgozatlan traumája is a felszínre tör, ahogy az egykori otthonára, a Krétára kísértetiesen emlékeztető Tenerife szigetére lép. A fájdalmas emlékek ellenére tiszteletteljes távolságtartással örökíti meg Ernesto történetét, aki őszintén engedi közel a rendezőnőt ahhoz az arcához, amit ma már mindennél jobban gyűlöl. A filmet a Doc Around Europe 5 fesztivált összekötő (Fipadoc, DOC.Fest München, DocsBarcelona, MakeDox, Verzió) együttműködès keretèn belül hívta meg a Verzió.
Apolonia, Apolonia
Létezik-e az élettől kapott nagyobb ajándék a művészetnél, pláne annak, aki számára a művészet jelenti az életet? Apolonia Sokol egy párizsi underground színházban született és nemhogy élete első napjától, de már a fogantatásától kezdve – amiről egyébként a szülei még videót is készítettek – sorsa összefonódik a művészettel. Lea Glob tizenhárom éven keresztül figyelte őt a kameráján keresztül, így lett ez a film mindkettejük története. Pontosabban hármójuké, ugyanis Apolonia időközben befogadja az Ukrajnából elmenekült feminista aktivista művészt, a patriarchális világ ellen legalább annyira harcoló, mint a saját démonaival küzdő Oksanát.
Apolonia mondhatni, az anyatejjel szívta magába a művészetet, az őt felnevelő művészkolónia vére csörgedezik az ereiben. Nem is létezett más út előtte, csak az alkotásé. Egy ilyen környezetből kinőve szinte természetes, hogy Európa (és mondhatni a világ) egyik legnívósabb művészeti egyetemén, a Beaux-Arts de Paris-n tanult festészetet, miközben próbálta definiálni magát és igyekezett rátalálni a saját útjára.
A bohém művészháttér viszont nem minden, Apolonia szüntelenül küzd azzal, hogy a legnagyobb mesterek nem látják őt elég jónak. Pedig bármiről, még a gyerekvállalásról is hajlandó lemondani azért, hogy szabadon alkothasson, miközben Párizsi életét feladva előbb New Yorkban, aztán Los Angelesben szembesül azzal, hogy ami számára az életet jelenti, abban a világ másik felén egy szűk körön kívül csak az üzletet látják.
Tizenhárom év hosszú idő, a rendező és a festő között különleges kapcsolat szövődik, és míg egyikük az egész lényét az alkotásnak szenteli, másikuk kis híján az életével fizet a teremtésért, amikor majdnem belehal a szülésbe. Az Apolonia, Apolonia valójában nem egy, hanem három különleges ember története, akikkel nőként, alkotóként, alkotó nőként nagyon nehéz nem azonosulni, és amit már a gyönyörű felvételekért is érdemes megnézni.
Hawar, száműzött gyermekeink
Talán nem is létezik nagyobb fájdalom egy anya számára annál, ha elveszíti a gyermekét. 2014-ben az Iszlám Állam terroristái több ezer jazidi nőt raboltak el, hogy házasságra kényszerítsék és szexrabszolgaként tartsák fogva őket. Amikor kiszabadultak és hazatértek, a saját közösségük arra kényszerítette őket, hogy hagyják el a dzsihadisták által elkövetett nemi erőszakból született „fattyakat”, akiknek létezését mind a jazidi, mind az iraki és a kurd hatóságok is tagadják.
Ana az első túlélő, aki megtöri a csendet. Már négy éve nem találkozhatott a lányával, amikor Pascale Bourgaux átkísérte őt a kamerájával a kurd határon, ahol apai nagyszülei nevelik Maryát. Az édesanyának valójában hatalmas szerencséje van az idős házaspárral, egykori fogvatartójának szülei ugyanis származástól függetlenül bárkit szívesen látnak az otthonukban, és egyáltalán nem nézték jó szemmel, hogy fiuk csatlakozott a dzsihadistákhoz.
Az ISIS fogságában töltött idő nem csak a nők számára jelentett megrázkódtatást, akik a rengeteg elszenvedett borzalom ellenére is őszinte szeretetet éreznek az erőszakból fogant, ártatlan gyermekeik iránt. Ez a kicsiknek is trauma, akik örökre hordozni fogják magukban azokat a sebeket, amelyeket az édesanyjuktól való elszakadás okozott – nem beszélve arról a sokkról, amelyet évekkel később a számukra teljesen idegen anyával való újraegyesülés, és az árvaházi nevelőktől való búcsú okoz.
Fanni kertje
Már törvény tiltja, hogy az országban sehol nem élhet lányként, még az utcán sem. Fanni sokaknak ismerős lehet az internetről: a fiatal lányt egy hajléktalan férfi, Laci fogadta be, miután intézetbe került, mert a szülei kidobták otthonról transzneműsége miatt. Laci az apja helyett apja, kérdés nélkül is segíti őt abból a kevés pénzből a tranzícójában, amely a rendelkezésére áll. Így élnek ők együtt ketten, a társadalom kirekesztettjei.
Fanni úgy vágyik a szeretetre, mint az életet adó oxigénre. Influencerként próbál kapcsolódni a világhoz, a követői jelentenek számára mindent. Erősnek mutatja magát, látszólag nem törődik a gyűlölködő, fenyegető üzenetekkel, de a felszín alatt gyógyszerek segítségével próbálja felvenni a harcot az őt gyötrő pánikrohamok démonaival, amiért már többször kellett hozzá mentőt hívni. Az egyetlen hely, ahol szívesen látják, az Laci erdei kis házikója. Munkát nem tud vállalni, az LMBTQ-emberekkel szembeni, országszerte létező előítélet miatt – utolsó lehetőségként még az is felmerül benne, hogy prostituáltként keressen pénzt.
Somogyvári Gergő első, egész estés dokumentumfilmje egy nehéz sorsú transznemű lány portréja, aki keresi önmagát és a benne szunnyadó női szexualitást, és emlék egy férfiról, aki egy egész ország példaképe lehetne. Laci ugyanis a törékeny embert látja meg Fanniban, és soha nem kérdőjelezi meg a lány működését. És talán, ami a legfontosabb, hisz benne, és tükröt tart a nézők elé, hogy merjék megkérdőjelezni a magyar kormány hajléktalanság megszüntetésére hivatott és gyermekvédelminek nevezett törvényeit, amivel leginkább azt érik el, hogy a kirekesztett csoportok még inkább a társadalom peremére szoruljanak.
Nők a kormány mögött
Két barátnő, Hannah Congdon és Catherine Haigh az egyetem után úgy döntöttek, hogy női történeteket kutatva autóba pattannak és bejárnak három ázsiai országot. Kirgizisztánban ellátogatnak egy muszlim leányiskolába, ahol a gyerekek arról tanulnak, hogyan legyenek minél jobb feleségek. Üzbegisztánban olyan nőkkel találkoznak, akik már tinédzserként a családtagjaikról gondoskodnak, tizenhét és húsz éves koruk között férjhez mennek, és el sem tudják képzelni, hogy a két filmes miért csak harminc felé közeledve szánná rá magát ugyanerre a döntésre.
Tádzsikisztánban megismernek egy állatkerti gondozót, aki félelmet nem ismerve adja minden szeretetét az oroszlánoknak és medvéknek, egy taekwondo világbajnokot, aki anyaként állt a dobogó élére, miközben a férjéről, a háztartásról és a gyerekekről is gondoskodott, és olyan nőket is, akik a férjük által hátrahagyva, egyedül viszik az üzleti vállalkozásokat, hogy élhető körülményeket biztosítsanak a családjaiknak.
Számos sors, sok érdekes, bátor női történet. Van, aki számára mindennapos félelem, hogy elrabolják őket feleségnek, és van, aki tanárnőként egyedüli kenyérkereső a családban, mert a férje a zord időjárás miatt csak két hónapot tud dolgozni – a maradék tízben fekszik és tévét néz. Milyen mítoszok övezik a termékenységet a világ másik felén? Hogy lehetséges, hogy valahol még akkor is szemet hunynak a családon belüli erőszak felett, ha a nyílt utcán, fényes nappal történik? Létezik bátrabb ember annál, aki puszta kézzel simogatja a hatalmas vadállatokat, amiket ő maga szelídített meg? A feminizmusnak ezer arca van, a négy fal között történő legkisebb, láthatatlan lépésektől kezdve a vezetői pozíciókig, mégis mindegyik mögött hatalmas erő rejlik. Olyan nők akaratereje, akiket látva biztosan elhisszük, hogy nem létezik lehetetlen.
Budapesten november 29-ig a Toldi és a Corvin moziban, vidéken Szegeden, Szombathelyen, Debrecenben, Kecskeméten, Miskolcon és Pécsett nézhetjük meg a Verzió Filmfesztivál filmjeit. Ha pedig lemaradtunk, a fesztivál online videotékájában november 30. és december 10. között is csatlakozhatunk a fesztiválhoz.
