Az 1982 óta töretlenül játszó újbudai Karinthy Színház az idei évadtól önálló társulattal rendelkezik. A frissen leszerződött tagok között van a helyes színészpár, Mikecz Estilla és Mohácsi Norbert, akik a színpad mellett mind a kereskedelmi sorozatokban, mind a bulvármédiában egyre otthonosabban mozognak. Igencsak rájuk illő pörgős-feleselős kétszemélyest rendezett nekik Olt Tamás, aki egyben az új igazgató is. Ha terveznétek szétnézni a „kelenföldi pampákon” (a színházalapító Karinthy Márton találó megfogalmazása), ezt az előadást vegyétek be az útitervbe!
Sam Steiner leleményes darabja (már a címe is fejtörést okoz: Lemons, Lemons, Lemons, Lemons, Lemons) eredetileg a prominens Edinburgh Fringe Fesztiválon debütált 2015-ben, majd a tavalyi évadban a West Enden, a Harold Pinter Theatre-ben is sikerrel futott a szigetország két fiatal sorozatkedvencének – Jenna Coleman (Viktória) és Aidan Turner (Poldark) – főszereplésével. A második premierre kipofozott szövegváltozat egy párkapcsolat 7 évét követi nyomon, amely időszak alatt az ország közélete a feje tetejére áll.
Talán nem véletlen, hogy a két bemutató között ment végbe a mindent felforgató Brexit-átállás. Ami viszont teljes kitaláció, a szerző agyszüleménye: egy olyan törvényt fogadnak el a brit parlamentben és tesznek országosan kötelező érvényűvé, amely napi 140 szóban korlátozza az egyének kommunikációját, beleértve a privát szférájukat is. A 140-es szám nyilvánvaló utalás a Twitter eredetileg 140 karakterben meghatározott limitjére.
A két szereplő románca az előterjesztés elleni tüntetések, a szavazási eredmény sokkja és az új kommunikációs szabályrendszer térfoglalásának árnyékában bontakozik ki. Bernadette ambiciózus ügyvédjelölt, Oliver szabadúszó zeneszerző. A lány kispolgári, a fiú nagypolgári családból jön. A lány egyre többet keres és egyre kevésbé érdeklik a munkán túli történések. A fiú egyre jobban bevonódik az ellenzéki tüntetésekbe és egyre kritikusabb a lány közéleti közönyével szemben.
A veszekedéseik mindennapossá válnak, minden erejüket bevetve érvelnek a saját igazukért, amikor is életbe lép az új rendelkezés: napi 140 szó után nem jön ki több hang az emberek torkán. Arra valójában nem kapunk választ, hogy ezt a gyakorlatban hogyan éri el a kormány, de szemlátomást hatékony eszközökkel, hiszen Bernadette és Oliver is azonnal megkukulnak, amint túllépték a szóhatárt. A két színész lehengerlő természetességgel és pontos arányérzékkel ugrál oda-vissza idősávok és érzelmi állapotok között, miközben állandó átöltözésben, díszletpakolásban és kamerázásban is vannak.
Az angol popkulturális utalásokkal és a tévés sitcomokra jellemző jelenetvágásokkal felturbózott darab valódi trükkje, hogy bevonja a nézőt a központi dilemmába. Miről lenne igazán érdemes beszélnünk, ha korlátozva lenne a megszólalásunk hossza? És mik azok a felesleges közlések, amelyeket egy az egyben kidobhatnánk az ablakon?
Tudunk-e takarékoskodni a mondatainkkal egy megállás nélkül csacsogó, minden kis apróságot túlbeszélő korban? Hogyan érnénk el a másik emberhez, ha lenémítva maradnánk ott egymás társaságában? Milyen alternatív közös nyelveket fedeznénk fel és azok milyen hatással lennének a kapcsolataink minőségére? És leginkább: lényegében miért is ragaszkodunk annyira az emberi beszédhez?
Az elmúlt évek ontják magukból azokat a kortárs darabokat (a klasszikusoktól inspirálva), ahol érvényes társadalmi kérdéseket kész megoldások nélkül dob be a szerző, egyfajta vitafórummá minősítve a színházat, ahol a nézők állásfoglalása az előadás tétje.
Híres példa erre a német jogász-író, Ferdinand von Schirach kezdeményezése, miszerint az előadásai legvégén megszavaztatja a közönséget, hogy ők hogyan döntenének a színpadon aznap este tárgyalt ügyben. A Kamrában egy terrorista kísérlet elhárításának körülményei (Terror), az Örkényben az eutanáziát övező jogi vita ellentétes érvei (Isten) kerültek így terítékre. Ugyancsak megosztó kérdést szegezett a nézőkhöz Hajdu Szabolcs májusi bemutatója a Radnóti Színházban, amikor annak eredt utána, hogy mégis mi alapján választjuk ki a hozzánk legközelebbi embert.
A Karinthy friss premierje sem sokkal kíméletesebb, habár ránézésre könnyed párkapcsolati civódás. Egyetlen felvonásban söpör végig rajtunk a szöveg, rengeteg a betoldott zenékkel aláhúzott érzelmi vágás, a videós vetítések és a gyors átöltözések miatt a fejünket is kapkodni kell, miközben drukkolunk a két fiatal, vagyis a szerelmespár győzelmének az abszurd rendszer felett, egyszersmind saját magunkat is próbára tesszük gondolatban, hogy ha eljön a pillanat, lesz-e bennünk elég belátás a hallgatáshoz, máskor pedig elég bátorság a megszólaláshoz.
Olt Tamás tehetséggel nyúlt mai témákhoz, bevetette a rendelkezésre álló teljes színpadtechnikai arzenált. A Karinthy sokat próbált közönsége egyelőre nyitottan áll az új csapathoz. A színházi jövés-menésben, tülekedésben manapság semmi sem jelent garanciát, de annyit leszögezhetünk, hogy a pillanatnyi felállás mutat annyi ígéretet, amiért figyelemmel fogjuk kísérni a soron következő munkáikat.
