Bhután már lassan tíz éve része Zurbó Dorottya életének, aki egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésen, a DOCNOMADS-ban ismerkedett meg Arun Bhattarai-jal. Első közös filmjükben, A monostor gyermekeiben egy buddhista család életét követik. Második egész estés alkotásukban pedig egy kérdezőbiztos útját kísérik, aki házról házra járva méri fel egy többórás kérdőív segítségével a helyiek boldogságszintjét. A Bruttó Nemzeti Boldogság Index (GNH, azaz Gross National Happiness) legutóbbi kimutatása szerint ugyanis a bhutániak 93,6%-a boldog. Zurbó Dorottya elmesélte a Marie Claire-nek, hogyan készült el A boldogság ügynöke, miből fakad a bhutániak hihetetlen nyitottsága és életszeretete, és mi az, amit érdemes lenne nekünk is eltanulnunk a 780 ezer lakost számláló ország lakóitól.
Bhután csak az utóbbi években nyitott a filmipar felé. Az első filmetekkel, A monostor gyermekeivel sikerült kitaposni az utat A boldogság ügynöke előtt?
Bhutánban 1998-ban jelent meg a tévé, és maga a filmipar is rendkívül fiatal. Jellemzően bollywoodi mintára készítenek szórakoztató filmeket és musicaleket, és nagyon kevés szerzői filmes van az országban. Az első film számunkra is tanulópálya volt, mert mi is ekkor ismertük meg, hogyan működik a nemzetközi piac és finanszírozás, milyen professzionális stábbal, producerrel együttműködni, és hogy milyen kihívásokkal jár egy egész estés történeten dolgozni forgatási és dramaturgiai szempontból. A monostor gyermekei segített megágyazni a második filmnek, és Bhutánban is tudtunk rá hivatkozni, amikor engedélyeket kértünk vagy a szereplőknek mutattuk meg referenciaként, hogy milyen típusú filmeken dolgozunk.
A monostor gyermekei bemutatója előtt még számotokra is kérdés volt, hogy mennyire nyitott a magyar közönség egy ilyen távoli országról szóló filmre. Végül mit tapasztaltatok ezzel kapcsolatban?
A dokumentumfilm-forgalmazás mindig nagy kihívás. Az egész estés szerzői dokumentumfilm rétegközönséget vonz, azokat a nézőket, akik nyitottak más kultúrákra, világokra, élettörténetekre. Dokumentumfilmekkel foglalkozni mindig misszió, mert nem könnyű eljuttatni őket a közönséghez, pedig a kreatív dokumentumfilmnek nagy hagyománya és sikere van már a filmfesztiválokon. Ezek a filmek ugyanazokkal a dramaturgiai és filmnyelvi eszközökkel élnek, mint a fikciós filmek, éppen ezért hasonló érzelmi hatást is tudnak kiváltani. Nem beszélve arról a többletről, hogy a valós történeteket mesélnek. Az egy elavult nézet, hogy a dokumentumfilm beszélőfejes ismeretterjesztő műsor, ami unalmas, éppen ellenkezőleg. A filmek által olyan kultúrákat, élethelyzeteket, szereplőket ismerhetsz meg, amiket másképp nem tapasztalnál meg. Kinyílik a világ, ami segít abban, hogy önmagadat is más perspektívában lásd. Az első filmünket nagyon szerette a közönség a fesztiválokon, szinte kivétel nélkül telt házas vetítéseink voltak. A boldogság ügynöke a boldogságkeresés, mint téma univerzalitása miatt szélesebb közönséghez tud eljutni. Eddig több mint 20 nemzetközi fesztiválra hívták már és 17 ország vásárolta meg moziforgalmazásra.
A filmjeitekben élesen látható, hogyan találkozik Bhutánban a modern világ és a tradíció kettőssége. Mennyire okozott számotokra nehézséget, hogy a média kevésbé része a helyiek életének, mint nálunk?
Az elszigeteltebb vidéki falvakban azt tapasztaltam, hogy az emberek kevésbé médiatudatosak, mint itthon, és kevésbé ismerik a dokumentumfilmet, mint műfajt, éppen ezért fontos volt, hogy el tudjuk nekik magyarázni, miért forgatunk. Mindig elképesztő bizalommal fogadtak minket. Ebben van egy kulturális attitűd is: ha vendég érkezik a házhoz, akkor nagy tisztelettel fogadják és azonnal teával, keksszel vagy ebéddel kínálják, amit nem lehet visszautasítani. Ez a vendégszeretet segített nekünk a forgatások során, hiszen így volt időnk megismerni a helyieket, beszélgetni velük, elmagyarázni nekik, hogy miről szó a filmünk. Ezáltal ki-ki eldönthette, hogy szeretne-e benne szerepelni vagy sem. A monostor gyermekei a tradíció és a modern világ találkozásáról szólt, de ez a motívum az új filmünkben is megjelenik. Az utóbbi évtizedekben a globalizáció beszűrődött Bhutánba is. Mindenkinek van okostelefonja és tévéje, amit a filmben is látni lehet. Az emberek látják és tudják, hogy milyen a fejlett a nyugati világ. Ennek hatására a fiatalok körében egyre népszerűbb, hogy Ausztráliába költöznek, mert jobb munkalehetőségekre vágynak és pénzt akarnak keresni. Bhután tehát nem egy elszigetelt burok többé, nagy iramban változik és urbanizálódik. Azt gondolom, hogy a filmjeink egyfajta utolsó lenyomatai lesznek ennek a változó kornak, értékeknek, tradícióknak és életszemléletnek. Ezért érezzük fontosnak, hogy el tudjuk mesélni ezeket a történeteket.
Hogyan találtatok rá a szereplőkre?
Amberrel az első filmünk forgatása során találkoztunk, amikor felvette a boldogságkérdőívet A monostor gyermekei egyik főszereplőjével. Megragadott minket a helyzet abszurditása, hogy szubjektív érzéseket és életélményeket számszerűsítettek a felmérés során. Ezután kapcsolatban maradtunk vele, és szépen lassan megismertük az életét. A könnyed és közvetlen természete mellett azért esett rá választásunk, mert megérintett minket, hogy annak ellenére, hogy más emberek boldogságát méri, ő maga magányos és szerelemre vágyik, szeretne állampolgárságot. Azt gondoltuk, hogy ez egy nagyon izgalmas, már-már abszurd drámába illő élethelyzet: a boldogságügynök, aki keresi a saját boldogságát.
Ti is kitöltöttétek a kérdőívet?
Arunnal már felvették a boldogságinterjút, de én nem töltöttem ki.
És te hányasra értékeled a boldogságodat egy tízes skálán?
Hetesre. A film sikere rengeteget dobott rajta.
Magyarként akaratlanul is megragadta a figyelmemet, hogy mindkét filmetekben szerepel transzgender karakter. Bhután tradicionális világában mégsem volt kérdés a családjaik számára, hogy elfogadják-e a gyerekeiket. Szerinted miből fakad ez a nyitottság?
A buddhista kultúra sokkal elfogadóbb, de Bhutánban is csak 2020-ban dekriminalizálták a homoszexualitást. A monostor gyermekeiben az apa elfogadása a transz gyermeke iránt példaértékű. Pont ez inspirálta a filmet. Az apa mindenáron rá akarta hagyományozni a monostor őrzését a kamasz fiára, aki focista akart lenni, de ebben nem ismert kompromisszumot. Ám a világ legtermészetesebb dolgaként élte meg, hogy a lánya transzgender: a fiú lelke egy lány testben született újjá. Ez egy nagyon érdekes konfliktusdinamika volt az ő életükben, ami teljesen másképpen működne itt, a nyugati világban. Ezt akartjuk felfejteni a filmben. Hasonló elfogadást tapasztaltunk A boldogság ügynöke forgatásakor is. Az egyik epizódszereplőnk Dechen, egy transzgender táncosnő, aki éjjel egy bárban dolgozik, míg nappal beteg édesanyját ápolja. Az anyukája nem egy iskolázott nő, mégis a legtermészetesebb dolog a számára, hogy úgy fogadja el a lányát, ahogy van. Feltétel nélküli szeretet van köztük. Egyébként Dechen alapította az első LMBTQ-aktivista közösséget az országban és ő vállalta fel először nyilvánosan a transz identitását. Éppen ezért elindult egy társadalmi diskurzus a témáról, nem érik őket nyílt atrocitások, de a szexuális másság még mindig tabutéma a legtöbb családban.
Találkoztatok nehézségekkel, buktatókkal a forgatás során?
Nagyon sok kihívásunk volt. Egyrészt nehezen kaptam vízumot az országba, mert Bhutánba a mai napig a legnehezebb bejutni, a turistavízum napi 250 dollárba kerül. Mivel a film egy road movie, rengeteget utaztunk az omladozó himalájai szerpentinutakon. Hegyet másztunk, cipeltük a technikát, sokszor elakadtunk, mert sárba ragadt az autónk. Sokat forgattunk a természetben és mindig küzdöttünk a változó időjárással. Nem volt könnyű tervezni a forgatásokat sem, mert a bhutáni emberek életét a mezőgazdasági munkák határozzák meg, és emiatt gyakran nem találtuk őket otthon. A nyersanyag fordításáról nem is beszélve. Magyarországon történt az utómunka, de a filmben nagyon sok dialektusban beszélnek, amit le kellett fordíttatnunk, hogy Sass Péter vágóval fel tudjuk dolgozni az anyagot. És még sorolhatnám. Az alkotói folyamat mindig kreatív kihívás, de ezek az emlékek mind megszépülnek, amikor elkészül a film.
Hogyan osztottátok fel egymás között a feladatokat Arunnal?
Arunnal az első film alatt dolgoztuk ki a munkamódszerünket. Kis stábbal dolgozunk, hogy az intim élethelyzetekben is tudjunk forgatni. Ő volt a film operatőre, én vettem a hangot a forgatásokon és Arun öccse, Suraj volt a gyártásvezető, illetve a mindenes. Mivel Arun Bhutánban él, ezért folyamatosan tudta tartani a kapcsolatot a szereplőkkel, én pedig időről időre kiutaztam. A fontosabb jeleneteket próbáltuk azokra az időszakokra tervezni, amikor én is kint voltam. Sass Péter vágóval hamar, a forgatásokkal párhuzamosan elkezdtük feldolgozni a nyersanyagot, ami segített megtalálni a film fókuszát. Míg Arun forgatott, mi vágtunk és küldtük egymásnak az anyagokat, videóchaten tartottuk a kapcsolatot és terveztük a tovább forgatásokat.
Az eddigi filmjeid szereplőinek életében központi szerepet játszik a vallás. Ez egy tudatos alkotói döntés a részedről?
Nem feltétlenül, de tény, hogy nagyon izgat a kultúrák és a világok találkozása. A Könnyű leckék egy szomáliai menekült lány magyarországi beilleszkedéséről szólt, A monostor gyermekei generációs konfliktusokról, A boldogság ügynöke pedig a keleti és nyugati világ boldogságszemléletének a találkozásáról. Fontosnak tartom megmutatni a hétköznapi történések mögött húzódó mély emberi drámákat, a kapcsolatok dinamikáját, a vágyak, álmok és félelmek rejtett, láthatatlan arcát. Filmjeimben gyakran foglalkozom kultúrák, identitások, értékek és minták találkozásával. Ezekhez a történetekhez vonzódom, az olyan intim élethelyzetekhez, ahol a kulturális másságot áthidalva megmutathatjuk az idegenben az ismerőst, az univerzális értékeket, azokat az érzéseket, amelyek összekötnek minket, bárhol is nőjünk fel a világban. Ezt a szellemiséget a Docnomads képzésnek köszönhetem, ahol huszonnégyen voltunk osztálytársak a világ minden tájáról, és együtt alkottunk két éven keresztül.
Ha már kultúrák találkozása… A te életedre, a boldogsághoz való hozzáállásodra miként hatott, hogy Bhután már lassan tíz éve része az életednek?
Bhután a második otthonommá vált. Már látom, hogy mit kellene eltanulnom a bhutáni emberektől, amiről maga a film is szól: az elfogadást és azt, hogy a legnehezebb helyzetekben is lássuk a reményt. A bhutániaknak ugyanolyan nehézségeik vannak, mint nekünk, mégis van bennük egy eredendő bölcsesség, amivel a sorsukra tekintenek. Bhutánban az emberek könnyedebbek, az életritmusuk is lassabb és jobban jelen vannak az életükben, mint mi. Közvetlenebb a kapcsolatuk a valósággal. Van idejük a másikra, az emberi találkozásokra és arra, hogy figyeljenek a beszélgetésekre, egymásra. Sokszor tapasztalom, hogy elsodor minket a töméntelen munka és a rengeteg inger, ezért sokkal kevésbé tudunk jelen lenni az adott pillanatban, mert vagy a múltat sírjuk vissza, vagy a jövőn aggodalmaskodunk. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy le kell lassulnunk.
Te hogy látod a dokumentumfilmek helyzetét ma Magyarországon?
Szerintem sokkal több olyan dokumentumfilmre lenne szükség, amik a kortárs magyar valóságról, a hétköznapi emberről szólnak, és diskurzust generálnak a szociális problémákról a különböző társadalmi rétegek között. Azt gondolom, hogy ezeknek a filmeknek az a szerepe, hogy empátiát keltsenek és a segítségükkel belehelyezkedhessünk olyan sorsokba, amiket nem ismerünk és prekoncepciókkal illetünk.
Több helyről is kaptatok támogatást. Ezek segítségével megengedhettétek magatoknak, hogy szabadon koncentrálhassatok az alkotásra?
Kaptunk támogatást a Nemzeti Filmintézettől, a Sundance Filmfesztivál filmalapjától, illetve egy koreai és két amerikai filmalaptól. Ezek mind teljes alkotói szabadságot engedtek nekünk. Kaptunk fejlesztési, gyártási és utómunka-támogatást is, így picit szabadabban tudtunk dolgozni, mint például A monostor gyermekei esetében, amire még nehezebben szedtük össze a finanszírozást.
A film világpremierje a Sundance Filmfesztiválon volt, ahová harmadik magyar filmként jutottatok ki. Milyen hatással lehet a filmre és a karrieretekre a fesztiválon való részvétel?
Nagyon örültünk a Sundance-nek, mert óriási dolog egy magyar-bhutáni filmmel bekerülni a nemzetközi versenyprogramba. Évente 17 ezer filmet neveznek. A Sundance egy pecsét a filmen, ami felkelti más fesztiválok érdeklődését is. A boldogság ügynökét már több mint 20 fesztiválra hívták és 17 országba adta el eddig a forgalmazónk. Fantasztikus érzés, hogy szereti a közönség.
Milyen fesztiválra utaztok még vele?
Most indulok egy körútra. Megyek Mexikóba, majd a DocsBarcelonára, ahol nyitófilm lesz, utána pedig New Yorkba és Varsóba. Arun ezzel egy időben Amerikába fog utazni: San Franciscóba és New Yorkba, utána pedig Sydney-be.
Jelenleg milyen téma foglalkoztat?
Annyira intenzíven dolgoztunk ezen a filmen, hogy most egy kicsit pihenni fogok, mielőtt fejest ugrok egy újabb projektbe.
Fotó: Mozinet
