Lehet vitatkozni azzal a nosztalgiától ködös nézőponttal, miszerint „régen még a házasság is könnyebb volt”, de az tény, hogy a párkapcsolatok és házasságok gyökeresen átalakultak az évek során. Eli Finkel, a Northwestern University szociálpszichológia professzora nemrégiben The All-or-Nothing Marriage (A mindent-vagy-semmit házasság) című könyvében írt a jelenségről, kitérve a modern házasságok legsúlyosabb problémáira is.
Finkel szerint az elsődleges probléma, hogy most már nem „csak” egy szerető, megértő partnerre vágyunk, hanem egy olyan személyre, aki minden szerepet betölt az életünkben. Azt reméljük, partnerünk „segít hogy fejlődjük, hogy önmagunk jobb verziói legyünk, hogy autentikus személyekké váljunk”.
A szakértő szerint ez az 1960-as években kibomló humanisztikus pszichológia irányzatára vezethető vissza, amikor az önmegvalósítás, az egyén spirituális és intellektuális kiteljesedése került a középpontba. A legnagyobb gond tehát, hogy túl nagy elvárásokat támasztunk partnerünk felé, a lehetetlen igények kielégítetlensége pedig elégedetlenséghez, csalódáshoz vezet majd. Persze a megoldás Finkel szerint sem az, hogy azonnal „leadjunk az igényeinkből”. Ahogy ő fogalmaz, a kérdés nem az, hogy „túl sokat várok-e el?”, hanem hogy „elfogadható mennyiséget várok-e el a kapcsolat jelenlegi állapotának fényében?”. Mérlegelni kell tehát a kapcsolat aktuális állapotát, például azt, hogy én is hajlandó vagyok-e megadni a másiknak ugyanazokat a dolgokat, amiket én kérek tőle? Próbáljuk meg tehát átgondolni és racionális keretek között tartani, miket várunk partnerünktől.
„Fel kell ismerni, hogy (amit elvárunk – a szerk.) borzasztóan nagy kérés, és mivel felismerjük, hogy ez borzasztóan nagy kérés, gondoskodnunk kell róla, hogy elég időt töltsünk egymással. És hogy amikor együtt vagyunk, kellő figyelmet fordítunk a másikra, illetve hogy a kapcsolatba fektett időt tartalmasan töltjük.”
