Inspiráló nők 1. rész

2017. november 28. |

Különleges történetek, amelyben nők a nőkért tettek. A Marie Claire és a Triumph közös pályázatának legjobb történetei következnek.

Strausz Kinga: Pillangó-hatás

Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában. És hogyan hatnak az életünkre a hozzánk közel állók szavai és cselekedetei?

Juditot tizenöt évvel ezelőtt, gimi elsőben ismertem meg, és két héttel ezelőtt ő volt a tanúm az esküvőmön! De ne szaladjunk ennyire előre. Lázadó kamaszok voltunk, rajongtunk az alternatív zenékért, és különcnek számítottunk. Az órák után a folyosó végén bandáztunk a radiátornál, a plátói szerelmeinkről beszélgettünk, meg olyan dolgokról, amik aktuálisan érdekeltek, például tetoválásokról és piercingekről (amire vicces visszaemlékezni, mert nekem nem lett belőle semmi, és ennek a cikknek az írása közben derült ki, hogy Judit őriz egy pillangó tetkót a ruhája alatt). Hogy mikor kezdett mélyülni a barátságunk, nem emlékszem, arra viszont nagyon is, hogy amikor a lázadó kamasz évek a depresszióig fajultak, ő volt az egyetlen barátom, akit nem löktem el magamtól, akire odafigyeltem. Ő volt az, aki a „kezdeti stádiumban” felajánlotta, hogy szívesen elkísér pszichológushoz, és míg kórházban voltam, igyekezett a tananyagot eljuttatni nekem. Nem lehetett könnyű mellettem maradni, de ő nem adta fel. Mindig meghatódok, ha belegondolok, hogy azokat a piszok nehéz éveket az ő segítségével vészeltem át. Nem csak barát, hanem igazi támasz nekem. Mikor egyetemre mentünk, egy-két évig szüneteltek a találkozások, de neten keresztül tartottuk a kapcsolatot, majd ugyanott folytattuk, vagy még egy annál is jobb helyen! A mai napig meglep, hogy bár nagyon sokat változtunk, de mintha hasonló irányba történt volna ez a fordulat. Imádok vele kézműves workshopokra és fashion show-kra járni, és mindkettőnk a segítő szakma irányába indult el, én ebben is dolgozom. Kiegészítjük egymást, én túlgondolok mindent, ami szervezés ügyileg jó, ő viszont lenyugtat a végtelen lazaságával. Tavaly én lehettem a részese az ő „nagy napjának”, idén pedig én kértem fel őt, hogy legyen a tanúm. Ez nem csak egy szerep volt, hanem „a hivatalosan ő a támaszom” pozíció. Sok nehéz helyzetben volt mellettem, és az anyumámon kívül ő az első ember, akivel meg akarom osztani az örömeimet. Mindenkinek olyan legjobb barátot kívánok, mint nekem Judit!

Ilkó Margit: Inspiráló nők

Az én utam a nőiességhez hullámvasútszerű, emelkedőkből és lejtőkből áll. Bár még nagyon fiatal vagyok, de néhány dolgot megtanultam a női létről. Természetes, ha néha egyedül érzem magamat, de azt tudnom kell, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Ezért tartom alapvető fontosságúnak, hogy összetartsunk, legalább mi nők. Egyedül semminek a nagyszerűségét nem látom meg, ezért kell, hogy legyen valaki, aki támogat. Szerencsésnek érzem magamat, hogy ismerhetek ilyen nőket, akik előttem jártak és kitaposták az utat. Számomra ők valamiféle jelzőtáblák, akik irányt mutatnak. Nélkülük csak bolyonganék, talán el is vesznék, de példájukat követve sosem érzem kevésnek, vagy gyengének magamat. Viszonyulásomat a női léthez, nagyban befolyásolja múltbeli betegségem, amiben majdnem elvesztettem minden nőiességemet. Akkor akarta kitépni belőlem, amikor még csak csíraként élt bennem. Gazként nőtt, és el akart fojtani. Talán pont azért tisztelem annyira, mert meg kellett küzdenem érte, nem kaptam ingyen, hogy nő lehessek, és női ideáljaimba kapaszkodva le tudtam győzni. Ebből fakadóan, pedig őrzöm is, mint egy kincset. Mára fa lett az apró hajtásból, és erősebb, mint valaha. Mindig elégedett voltam azzal, hogy lánynak születtem. Szerettem a ruhákat, ékszereket, sőt érdekelt a konyhaművészet is, igaz, mindezek nem elegek ahhoz, hogy nő legyek. Ahhoz, hogy teljesen feltárjam a nememet, idősebb nőktől kellett tanulnom. Az az ember, akitől olyan kincseket kaptam, amik sosem fakulnak meg, sajnos már csak lélekben van velem. Apai nagymamám az a nő, akire mindig hasonlítani szeretnék. Bár csak 14 évet tölthettem vele, mégis emléke egész életemben hatással lesz rám. Gyermekkori emlékeimben egy mosolygós, türelmes és kifinomult nő képe él bennem. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy megpróbáltatásai voltak. Súlyos betegsége volt, melyből újból és újból felépült és kikerült a kórházból. Kitartása páratlan, életszeretete csodálatra méltó volt. Sosem mutatta, hogy beteg, Ő volt a legpozitívabb családtagom. Érezhettem a kedves kisugárzását, ezért töltöttem minden szabadidőmet vele. Amikor jól volt, sokat kirándultunk a közeli erdőben. Később, amikor már nem tudta elhagyni a lakást, megtanított mindarra, amit tudott. Hímeztünk, horgoltunk és varrtunk, miközben a kedvenc mexikói szappanoperáinkat néztük a tv-ben, vagy közösen főzőcskéztünk. Hozzá hasonlóan, én is egy kertecskét teremtettem az erkélyünkön, és büszkén mutogattam neki terméseimet. Sosem kiabált, vagy veszekedett velem, de azt megmondta, ha rosszat tettem. Személyiségének minden jegye jellemzi szerintem az igazi nőt. Amikor már menni sem tudott, és kerekesszékkel toltuk Őt le hozzánk az utolsó szentestéjén, akkor is ízléses gyöngysort vett fel a saját maga által varrt virágos blúzához. Szinte már felnőtt fejjel, felfoghatatlan, hogy mennyire kézben tudott tartani mindent. Nem tudom kitől tanulta, talán ez a génjeibe volt kódolva.  Hitt a szerelemben, és kizárólag a szívére hallgatott, amikor férjhez ment, erre is csak egy valós nő képes.

Haláltusája hosszú volt, lassú és gyötrelmes. Családunk számára is megterhelő. A kórházban minden nap jártunk hozzá, etettük, tisztába tettük, éltettük. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen mély nyomot hagy majd bennem az, ahogy csonttá és bőrré lefogy. Én is etettem, kezét fogva imádkoztunk, az utolsó napján is. Amit utoljára nekem mondott, az ez volt: „Haza akarok menni… haza…”, majd másnap tényleg hazatért, haza a Mennyországba. Halála kiszámítható volt, de mégis nagy veszteség. Nem estem depresszióba, nem mutattam ki, amikor sírtam. Erős akartam lenni, pont, olyan, mint Ő. Mindig a nagymamám elszántságából és magabiztosságából merítettem erőt és hitet magamba, ez segítette az én gyógyulásomat is.

Egyetlen nő sem tökéletes önmagában, de együtt, összefogva, jobbá tudjuk tenni a világot. Fontos, hogy legyen valaki, aki fogja a kezünket, ha nincs, fogjuk meg mi valakiét.

 

Kengyel Tünde: Egy pillanat az életemből

Ezt a történetet talán kezdhetném úgy is, hogy egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer ebben a hatalmas, gyönyörű, boldogsággal, de néha szomorú szívszorító történéssekkel teli nagyvilágban egy csodálatos kis hölgy, aki kézen fogott és kicsi kezével el nem engedte az enyémet, még akkor sem, ha az élet táncát könnyes szemmel kellett éppen járnom, járnunk. Együtt jártuk ezt a táncot éveken át, hol nagyokat nevetve, hol sírva, szomorúságtól telt szívvel, de a legnagyobb reményekkel telve szívünkben bízva abban, hogy a holnap egy sokkal szebb és boldogabb napot hoz az életünkbe. Ez a kis hölgy a „kis” lányom, aki ma már 16 éves. Együtt indultunk útnak, amikor ő még csak 9 éves volt. Ekkor fogta meg gondolkodás nélkül, bátran a kezemet és azóta sem engedi el és most már tudom, hogy amíg élek soha nem fogja elengedni, fogja végtelen. Fogja erősen, a legnagyobb, leghatalmasabb szeretettel telve, ami csak létezhet ezen a világon. Én is úgy kezdtem meg boldognak induló és kezdetben annak tűnő családi életemet, mint bármelyikünk, aki igazán tiszta szívvel, őszintén indul el az élet keszekusza, mégis rózsaszín felhőkkel borított ösvényén, a legnagyobb megingathatatlan hittel, bizalommal, szerelemmel, szeretettel telt szívvel. De akkor, amikor eljött a pillanat, az a bizonyos pillanat, amikor egy jeges kéz megmarkol és felráz, felébreszt durva történéseivel ebből az édes, meleg, puha álomból, az ember hirtelen felébred a biztonságot adó tündérmeséből, és az az álom, amiben akkor hirtelen meggyötörten, csendes magányba burkolózva, hitet, reményt veszve zuhan, egy mély véget nem érő szakadék. Így telik a végtelennek tűnő idő, ebben a zűrzavaros sötét sűrű térben, de ez az édes kis tündérgyermek nap, mint nap betakar és megmelenget puha pille angyalszárnyaival az élet legerősebb, leghatalmasabb, legnagyobb kincsének elixírjét adva számomra: a szeretetet. Nincs az a gonosz erő, hatalom, gondolat, szomorúság, mélységes mély bánat, ami ennek hatására nem akarna egyre fényesebbé, ragyogóbbá, boldogabbá, jobbá, szebbé válni, s ne akarna egy új élet kezdetét reménykedve várni. Olyan hatalmas erő ez, ami csillaghatárokat, galaxisokat túllépve, égi és földi dimenziókat semmibe véve, szabályt szegve, minden érthetőn és értelmezhetetlenen túlmutat. Akkor, amikor ez a mindent elsöprő érzés, amit ez a kis csodalény áraszt magából nap, mint nap, újból tavaszi rügyeket fakaszt a megfáradt boldogtalan szívben és talán az angyalok számtalan biztató, újra reményt adó sugallatainak sokaságát is újra meghallva, egy csöppnyi reménnyel telt szívvel az ember, erejét felülmúlva, gyengeségét leküzdve elkezd újra az ég felé nézni. Megpróbál újra a magasba szállni, s megpróbálja a semmiből elővarázsolni életébe a napot, a csillagokat, a szikrázó fényeket, a falevelek szellőtől csilingelő hangját, hogy újra érezze: él. Nem létezik ennél hatalmasabb erő, ami mágnesként húzva megállíthatatlanul szárnyalva, sziklákat, tengereket, mérföldeket átlépve, eget, s földet legyőzve minden képzeletet felülmúlva ne érne biztonságos révbe. Ekkor indultunk mi ketten útnak. Nem volt új otthon, mi várt ránk, nem volt fényűző palotánk, nem voltak csodás mesékkel teli vágyaink, de voltak álmaink. Nap, mint nap belenéztem lányom gyönyörű, csodákra váró, kíváncsi, érdeklődő, tiszta és őszinte barna szemeibe, ez adott erőt és hitet. Tudtam, hogy mennem kell tovább, addig, amíg a szememből és az ő szeméből az utolsó szomorú könnycseppet ki nem törlöm, fel nem szárítom, s messzire varázsolom. Hosszú idő eltelt így, öröm, s bánat váltogatta egymást hol hevesen, hol szelíden, de a kislány a kezemet soha nem engedte el, fogta erősen. A legbátrabb, legdrágább csillagom volt mi valaha csak létezett. Kicsi szíve a leghatalmasabb szív a világon, nála szebbet, nemesebbet nem ismertem sohasem. Tűző napfény, forró meleg nyári délután, amely épp egy csodára vár, rám és az eljövendő boldogságomra talál. Kezemet megfogta egy meleg puha kéz, egy őszinte, nemes férfikéz.  Azóta hárman vagyunk együtt boldogok, s tudom, hálával teli szívvel, utam eme részéhez úgy jutottam, hogy a kis hölgy kezét mindig fogtam, s mindeközben gyógyultam. Hiszem, hogy nem elcsépelt, s lapok soráról árokba söpört szép szavak ezek, melyek azt suttogják, higgy az álmaidban és ezt soha ne feledd! Hogyha hetedhét határon át is üldöznek, megvetnek, kigúnyolnak s saját dühből, bánatból a legmélyebb legsötétebb tengermélyre taszítanak, még akkor is, álmaidat soha, soha fel ne add. Bízz és higgy az angyalodban, s magadban! Szállj fel Te is a hajódra és bátran bontsd ki az összes vitorlát, had lobogjon, had fújja a szél száz tengeren át. Soha ne félj a rettenetes, fergeteges vihartól sem, mely talán megtépázhatja lelkedet, s kedvedet, mert mindig van egy angyal, ki megfogja kezed és vezet, s nem hagyja, hogy szíved szomorú legyen.

 

Kendi Réka Rebeka: Fehér

 

Felgördül a függöny, és én vékony, feszes ívbe hajlítom a testem. Fehér lebegés vagyok. Felemelem az egyik lábam, fehér tüllruhám legyezőként terül szét, pillangó vagyok, úgy szállok fel a magasba, hogy mindvégig a földön állok. Szentpéterváron voltam kislány, félénk, sápadt és kékszemű, hideg szőke. Néma voltam mindig, sokszor a szüleim sem tudták, mi jár a fejemben. Jégszemű Lena – így neveztek otthon. Egyszer aztán elvittek egy balett-előadásra. A színpadot vízzel árasztották el, amely a táncosok lépteivel úgy gurult szét a levegőben, mint a törékeny ezüstgyöngyök az elszakadt karkötőből. Akkor értettem meg, hogy a balett nem más, mint fehér víz és hattyúszépség. Néztem a táncosokat, akik a vízben ugrálva tűzkarikákat forgattak, akár a dervisek, és tudtam, én is az akarok lenni. Fehér balerina. Víz és tűz. Táncoló pillangó, égbe futó orgonagyökér, csipkeruhás tavasztündér.

Azóta sok férfit szerettem, sok szenvedélyt átéltem, de egyedül csak a baletthez maradtam  hű. Megtaláltam a varázslatomat, és azután nem is törődtem mással.  Ez volt a titkom. Éjszaka, ha nem bírtam aludni, elképzeltem, ahogy körbeforgok a színpadon. Ez mindig megnyugtatott. Amikor táncoltam, szerelmes voltam, hercegnő voltam, hattyú voltam, vagy kecses nyakú, büszke darumadár. Ragyogtam, mint az esthajnalcsillag. Fehér mozdulataimból élet született és halál virágzott ki. Úgy kellett nekem ez az érzés, mint levegő a fuldoklónak. A szavakat sosem tudtam kimondani úgy, ahogy akartam volna, de ebben igazi művész voltam. A tánc úgy kelt életre bennem, akár a zeneszerzőben a kis fekete hangjegyek. Puha léptem rózsaszín nyomokat hagyott a közönségben. Aki egyszer látott, sosem felejtett el. A férfiaknak is a táncommal vallottam szerelmet. Mást nem tudtam nekik adni. Ez voltam én.

Persze mindenki csak a tüllszoknyás szépséget látta bennem. Néma voltam továbbra is és jégszőke, az arcom hófehér szobor. Ettől üresnek hittek. Átnéztek rajtam, mint egy csinosra festett üvegen. Azt hitték, csak egy rózsaszín púderbaba vagyok a kirakatban. Vagy egy butuska vattacukorlány. Nem mondtam el soha, hogy azért nem mosolygok, mert nagyon fáj. Mert a balett – ez a fehér szépség – a fájdalomból születik. Ahhoz, hogy létrejöjjön a tökéletes mozdulat, az elegáns lebegés, ezerszer kell pörögnöm a próbaterem  tükre előtt. A századik kísérlet után megérzem izmaimban a lázat. De még nem állok meg. Később lábujjhegyemen vér serken, mert a felemelkedés mindig mély sebet vág rajtam. A végén a lábfejem már nehezen tartja meg a testem. Én mégis addig táncolok, míg olyan fagyos nem leszek, mint egy kimerevített, fehér festővászon rézvörös keretben. Persze mikor felgördül a színház öreg bársonyfüggönye, mindenki csak Jégszemű Lenát látja fehér tüllszoknyában. Úgy sodródom a kivilágított tánctéren, mintha vízben úszó rózsaszirom volnék.

Egyetlen fotósnak engedtem csak, hogy belépjen az öltözőmbe.  Fiatal fiú volt, azt kérte, mutassam meg, mi rejlik a színfalak mögött. Az szinte jobban érdekelte, mint az eltáncolt színdarab. Ő megértette, hogy a balett nemcsak csillogó sasszézásból áll. A szeme éppolyan jeges volt, mint az enyém, mégis vörös lángokat gyújtott bennem. Úgy éreztem magam, mintha kislány volnék megint, és tűzkarikák ugrálnának a tenyeremben. Még aznap a fehér éjszakába suttogtam a nevét: Iván.

Másnap csendben kezdett el fényképezni a tükröm előtt. Megörökítette festetlen, fáradt arcomat. Fotót készített arról is, ahogy levettem a selyemszalagos balettcipőmet. A lábfejem tele volt bekötözött sebekkel. Egy másik felvételen Olga és Natasa, a beugróim nyújtogatták elgyötört lábaikat.

Később a fiatal Iván nekem mutatta meg először az előhívott képeket. Ott volt rajtuk minden fekete-fehéren, amit balettnek hívnak. Az elszakadt fehér tüllruha, a sminktelen, éles, előadás előtti arcvonások, a várakozástól lázas fény a szememben. Nem Degas légies táncosnői szerepeltek a fotókon, és Jégszemű Lena is hiányzott róluk. Ivan végre valóságos művésznőket fényképezett le a színpad fénykörén kívül.

Boldog voltam, hogy vele meg tudtam mutatni ezt is. A színpad mögötti prímabalerinát, aki  nemcsak a táncával, hanem a tekintetével is képes simogatni. A fotóriportnak persze csak néhány napig volt visszhangja. De én kivágtam az újságból az összes képet, és kiragasztottam őket az öltözőm karcos tükrére. Nézem őket készülődés közben, a bemutató előtt, és hagyom, hogy hajamat szigorú kontyba fésüljék. Azután lehunyom a szemem. Felemelem a lábam, szoknyám legyezőként terül szét a hűvös levegőben. Feszül az egész testem, minta felajzott íj.  Nem izgulok, hisz a nézőtér helyén csak homályos foltokat látok.  Elvakít a reflektor meleg, szédítő fénye. Lena vagyok megint, fehér víz a tűzben, az a jégszemű kislány Szentpétervárról.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek