Sosem felejtem el, milyen érzés volt olyan társaságban állni, ahol rajtam kívül szinte már mindenki elveszítette a szüzességét, (vagy legalábbis ezt állította) mikor megfeszült testtel könyörögtem magamban, hogy gyorsan elterelődjön a szó a sikamlós poénokról. Amikor direkt témát váltani iszonyú gyanús, a hazugságban meg ott van a lelepleződés félelme, mert honnan tudná egy szűzlány, hogy is megy pontosan a szex. Ugyanúgy sosem felejtem el a megkönnyebbülést, mikor végre túlestem rajta. Nem volt benne semmi romantikus, magánál az együttlétnél sokkal nagyobb örömet jelentett ez a „túlesés”, hogy most már végre én is olyan hangosan nevethetek az összekacsintós vicceken, mint mindenki más. Aztán persze jöttek újabb szorongások, például a mennyiségnek való megfelelés. Annak idején két barátnőmmel nagyalakú kartonlapra írtuk a fiúneveket: a csók is számított, a név aláhúzása jelentette, hogy volt szex is. Egy időben nálam volt a lap, minden új nevet már az aktus utáni reggelen felvezettem, úgyis első dolgunk volt értesíteni egymást. A húszas éveim elejéről sokszor rémlik az érzés, hogy gyakran már szex előtt (vagy alatt) azt fogalmaztam magamban, hogyan fogom elmesélni a többieknek ezt a jó sztorit, milyen nyelvi fordulatokkal lehet igazán viccesen elmondani, ahogy kisurrantam egy fiúval egy belvárosi bérház szűk tetőablakán, hogy a csípős tavaszi éjjelen szexeljünk a város felett. Persze az egész ugyanannyira szólt rólam is, arról, hogy kívánatosnak és magabiztosnak érezhessem magam, legalább az aktust követő 1-2 hétben. De sosem szólt csak magáról a szexről.
Fotó: Profimédia – Red Dot
Szex muszájból
A #MeToo mozgalom hatására a női szexualitás az egyik legforróbb téma lett, épp ezért jó lenne, ha a zaklatáson túl – az egyetlen dolog a női szexualitással kapcsolatban, ami képes volt magára vonni a világ figyelmét – beszélnénk olyasmikről is, mint a női orgazmus (hiánya) vagy a nők saját szexualitásukhoz való hozzáférhetetlensége. Mert a #MeToo nemcsak arra világított rá kíméletlen módon, hány nő vált szexuális zaklatás áldozatává, hanem azt is megmutatta, sokkal általánosabb problémák vannak a női szexualitással. A néhány hónapja hatalmas visszhangot vert Cat Person című novella bebizonyította, hogy nők millióinak ismerős az érzés, mikor kényszerítve érezzük magunkat a szexre. És itt most nem arra kell gondolni, hogy valaki fizikai erővel kényszerít minket, hanem azokra a társadalmi konvenciókból táplálkozó belső nyomásokra, amik ilyenkor dolgoznak az emberben. Vegyük például a „tartozom neki”-érzést. A szociálpszichológia szerint a viszonzás az egyik legáltalánosabban elfogadott társas norma (Smith, Mackie, Claypool, 2016), emiatt érezzük úgy, hogy kötelesek vagyunk valahogy visszaadni a másik által felajánlott javakat. Valószínűleg ez és még egy csomó nemekre vonatkozó társadalmi elvárás is dolgozik egy olyan egyszerű és elég gyakran előforduló helyzetben, mikor egy férfi meghív egy nőt egy italra. Vagy kettőre. Egyszer csak eljön az a pont, amikor már „benne van a levegőben” a szex, végül is mi mást is várna egymástól egy egyedülálló férfi és nő egy bárban, 2-3 vodka-szóda után? Kiváltképp akkor, ha azokat a vodka-szódákat a férfi fizette. Ilyenkor gyakran a férfiakban is kialakul egy ösztönös elvárás a nő felé, hiszen ő tulajdonképpen „befektetésként” kezelte az anyagi áldozatot, az idő és az energia ráfordítását, míg a nők is automatikusan azt gondolhatják, most valamit nyújtaniuk kell cserébe. Persze ezt nemcsak a nők érezhetik: férfiakat is terhelheti a gondolat, hogy az este egy pontján kötelesek szexszel bizonyítani férfiasságukat, vagy hogy már csak udvariasságból sem szabad „megbántani” egy nőt az esetleges visszautasítással.
De létezhetnek ennél sokkal alattomosabb kényszerítő erők, például a csoportnyomás, ami főleg fiatalabb lányoknál jellemző, akik nem akarnak cikis szűzlányok maradni könnyeden szexelő barátnőik mellett. Vagy az önbizalomhiány, ami arra ösztönözhet minket, hogy szexualitásunkon keresztül próbáljuk megerősíteni önértékelésünket – ez nyilván nem is olyan meglepő, ha mindenhonnan azt halljuk, hogy a nőiesség, vagy még inkább a „jónőség” a nő kívánatosságában mérhető. És ha ezek működésbe lépnek, máris kész a baj, hiszen a kellemetlen szexuális élmény szorongáshoz, negatív spirálhoz és későbbi szexuális zavarokhoz vezethet.
Szabadság helyett a pornó börtönébe
Antoni Rita a HVG Extra: A nő 2016/2-es számában írt alapos cikket arról, miért küzd a nők jelentős része olyan szexuális problémákkal, mint az orgazmus zavarok vagy az orgazmusképtelenség. Ő elsősorban a történelmi körülményekre visszavezetve vizsgálja a magyarországi (vagy ha úgy tetszik, posztszoc.) helyzetet, leírva hogyan érkezett meg a szocializmus prüdériája után a pornókultúrát, szépségkultuszt és szabadság helyett csak egy újfajta tárgyiasítást hozó szexuális forradalom. És hogy a tárgyiasított női testek, a pornó diadalútja és az elviekben felszabadított (női) meztelenség hogyan formálták annyira teljesítményközpontúvá a női szexualitást.
És akkor máris megérkeztünk azokhoz a dilemmákhoz, hogy mikor kell lefeküdnie egy fiatal lánynak valakivel ahhoz, hogy ne legyen „könnyen kapható”, de ne is legyen a jóból kimaradó „selejt”, hogy tulajdonképpen hány férfival kell lefeküdni ugyanezen két pólus között egyensúlyozva és hogy hogyan kell élvezni a szexet, ha már ott vagyunk. Mert azt ugye mindenképpen kell.
Pedig szemben azzal, amit a pornófilmekben gombnyomásra élvező nőknél látunk, a nők nagy részének problémái vannak az orgazmus elérésével. Egy néhány évvel ezelőtt készült kutatás szerint a nőknek mindössze 24%-a ér el rendszeresen orgazmust a vaginális közösülés során (csiklóizgatás nélkül), míg egyes felmérésekből az derül ki, hogy 20%-nak soha nem volt még orgazmusa. A kutatás mögött álló Elisabeth Lloyd The Case of the Female Orgasm című (a női orgazmust evolúciós nézőpontból vizsgáló) könyvében publikálta 33 kutatás adatait, amiből egyébként az is kiderül, hogy egy vizsgálat szerint – a fenti adatokkal szemben – maszturbálás közben a nők 95%-a gond nélkül elélvezett.
Az Antoni Rita cikkében hivatkozott 2015-ös nem reprezentatív felmérés (MSD Pharma Hungary Kft.) is hasonlóan sokkoló adatokkal szolgált: Magyarországon minden hetedik nő csak nagyon nehezen jut el az orgazmusig, a 40 év alattiak negyedének pedig szinte soha nem sikerül eljutniuk a csúcsig. Szintén beszédes, hogy a megkérdezettek 53%-a színlelt már orgazmust, többnyire azért, mert egyszerűen nem volt kedvük a szexhez, ennek ellenére azonban a nők 43%-a több (jobb?) együttlétre vágyna. Nem arról van tehát szó, hogy a nők ne akarnának szexelni, egyszerűen arról, hogy másképp akarják, csak lehet, hogy még maguk sem ismerik annyira a saját testüket, hogy tudják, mi is az a másképp. Ezen pedig első körben csak elfogadással, megfelelő szexedukációval és sok-sok kommunikációval lehet segíteni.
Kommunikáció és terápia
Egyszer voltam egy nőiséggel foglalkozó alternatív színházi előadáson, ahol a szünetben minden nőt kicsődítettek a folyosóra, és két színésznő arra próbálta rávenni a maroknyi közönséget, hogy közösen találjunk (ki) szavakat a női önkielégítésre. A „kergeti a borsót” maradt meg egyedül. Sokkal erőltetettebben és esetlenebbül hangzik, mint a férfiak szinte felsorolhatatlanul gazdag szótára, de persze ez nem a nyelv hibája, az csak jó lenyomata tud lenni az ilyen társadalmi problémáknak. Mert míg a fiúk büszkén összemérik péniszüket az erdei iskolában, vagy a lehető legnagyobb természetességgel lóbálják meg egymásnak a tesztoszteronszagú fiú öltözőben, addig a lányok nemhogy egymás, de még egy tükör előtt is takargatják testüket. Míg rengeteg kisfiúval a saját szülei beszélnek az (egészségügyi fontosságú) önkielégítésről, hovatovább annak mikéntjéről, a fiatal lányokhoz nem gyakran mennek oda elmagyarázni, hogyan nyúljanak a bugyijukba és izgassák saját csiklójukat. Épp ezért, mikor egyszer eljutnak arra a pontra, hogy felfedezzék testüket, azt sokszor szégyenkezve, bűntudattal teszik, hiszen megszoktuk, hogy a tabuk mögött mindig valami bűnt kell sejteni. A női önkielégítéshez kapcsolódó szégyenérzet, a szexre tapadó teljesítménykényszer, a női test társadalmi-kulturális meghatározottsága egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a nők nem képesek nyíltan beszélni szexualitásukról, akár partnerükkel, akár egymás között, akár a nőgyógyász rendelőjében.
Pedig alapszabály lenne, hogy beszéljünk a vágyainkról, nyugodtan kísérletezzük, ismerjük meg a testünket, hogy milyen pózokban, szögekben, mennyi idő után érhetjük el az orgazmust. Irányítsuk partnerünket, ha valamit nem jól csinál és adjunk neki pozitív visszajelzést, ha eltalálta a mozdulatot. Az Elisabeth Lloyd könyvében felsorolt kutatások egyikéből az is kiderül, hogy a nők 30%-ának szüksége van „a klitorisz direkt stimulációjára” az orgazmushoz, szóval egyáltalán nem biztos, hogy a puszta vaginális behatolástól olyan egetrengető örömöt kell várnunk.
Vannak persze gyógyszerek is, amiket egyfajta „női Viagrának” lehet tekinteni, de ezekkel gyakori probléma, hogy mindennap szedni kell őket, nem ihatunk mellettük alkoholt, ráadásul hirtelen vérnyomás-zuhanást, fáradékonyságot és ájulást okozhatnak. Még nagyobb gond, hogy a legtöbb esetben nem olyan zavarokról van szó, amik miatt a testet kellene kezelnünk. A szorongások legtöbbször tudatlanságból, személyes traumákból és a társadalmi nyomásból fakadnak, ezért a gyökereiknek megfelelő módon is kell orvosolnunk őket. És ha majd a fiatal lányok nem azt tanulják, hogy szexszel kell fizetniük az italokért, a kedvességért vagy az önbizalmuk megerősítéséért, talán nem lesz már olyan, hogy kényszerből vállalják az örömtelen együttléteket.
