2018. szeptember 05. | marieclaire.hu

Harminc fölött drasztikusan nő a magunkról leamputált barátnők száma?

Gyerekkoromban barátságban csak az igazit kerestem, és bár eggyel is leéltem volna az életemet, de csak nem jött a nagy ő. Huszonévesen a mennyiségre, az ezzel járó közös élményekre, röhögésekre, fröccsökre, vagyis a „fiatalság feelingre” mentem. A harmincas éveimben - ahogy a borivásban is - már a minőség az első a barátságban.

Harminc fölött drasztikusan nő a magunkról leamputált barátnők száma?

Íme, néhány számomra elgondolkodtató tény:

  • a britek 10 százalékának egyetlen barátja sincs
  • a legtöbben három dolgot keresünk a barátságban: az „igazival” jó beszélni, mindig lehet rá számítani, és öröm a közelében lenni
  • 25 éves korunkig gyarapszik a barátaink száma, innen pedig meredeken jön a hanyatlás, a karakterbeli és élethelyzetbeli különbségek miatt

Lombhullatás a barátságvölgyben

Talán a szülői mintának, a meséknek és a meghatározó ifjúsági regényeknek is hála, mindig átlagon felül hittem a barátságban, annak időtállóságában. Szinte megszállott örömmel szorongattam keblemre a barátok, első két évtizedemben néha elég gyenge felhozatalának minden sarját. Átlagosan szép, helyes-kedves gyerek voltam, nagy szemekkel, félszeg mosollyal, és óriás adag szorongással, amelyet jó eséllyel az anyatejjel szívtam már magamba. Ennek ellenére mindig ki voltam éhezve egy másik, szinte sorsközösséget adó, „erős szál” megtalálására.

A sok költözés, és a korai testvéri szeretetlenség sem izmosította különösebben a magányban pácolt önértékelésemet, így mérhetetlen szomjúsággal fogadtam minden barátjelölt közeledését – lévén, hogy sosem voltam kezdeményező alkat.

Óvodai csetlés-botlás, néhány későbbi félbarát és nem túl kellemes költözés után újoncként, egy kisvárosi iskolában kritikán aluli indítás, kiközösítés várt rám. Szinte megdöbbentem, amikor Anita osztálytársam szülei „meginvitáltak” játszani. Izzadt a tenyerem, és nagyon örültem, hogy épp a német import, új lila szandál van rajtam. Szépen illett a nagy nap váratlan ünnepélyességéhez. 5 forint kíséretében fagyizni küldtek bennünket a szülők, remélve, hogy az édesség tovább mélyíti a zsenge, de nem túl spontán barátságot. A cukrászdában Anita közölte, hogy egy jöttmentnek nem fog a szülei pénzén fagyit venni, a rám eső részt gondosan elteszi, és ha nem akarok bajba kerülni, hallgatok erről. Amikor a szülők hálát várva kérdezték, hogy na, hogy ízlett a városszerte híres fagyi, mondtam, hogy nagyon.

Új osztályok, új barátok jöttek, és mentek, volt, amikor lobogtam, néha úgy szerettem őket egy-egy jó szóért, hogy a fél karomat adtam volna értük, de a tízóraim felét biztosan. Csalódtam is persze, ha rossz kedvük volt, vagy, ha valamire irigyek voltak az életemből, de ezt szerény szégyenlősséggel vettem tudomásul. Volt már egy nővérem. Igazi szubmisszív típusként úgy véltem, tudom, hol a helyem.

Húszas évek – Golden era?

A nőiességem kibontakozása, a karrier- és pasi téren elkönyvelt sikerek, ha az én önbizalmat nem is fokozták nagyban, egyes barátnők reakcióit mindenképp. Észrevettem, hogy azok, akikkel én jeles pillanataikban őszintén együtt örülök évek óta, leplezni sem tudják, hogy nem örülnek velem egy-egy váratlan kenyai utazás, netán előléptetés alkalmával… Kezdett kikristályosodni, hogy nem minden barátom szeret őszintén. Az, aki a fotókon a legszorosabban ölelget, hangosan hirdeti, posztolja a barátságunkat, valahogy sosem volt ott, ha kellett. Én pedig nyitottam újabbakra és újabbakra. Nőtt a spektrum, színesedett a baráti társaságok, és ezzel együtt a konfliktushelyzetek köre is.

A húszas éveim végén elkezdtem önvédelemből és lassan, de biztosan meghúzni végre a határaimat. Sok új arc lépett be a mindennapokba, és tünedeztek a régiek. Volt, aki nem tűrte, hogy a napi két órás lelki fröccs biztosítása a nős, plátói céges szerelmével kapcsolatban már nem fér bele a saját és családi drámáim mellett, volt, aki szinte a Krisztusi-kort karcolva tette elém váratlanul, hogy neki mennyi fájdalmat okozott, hogy több hip-hop szám címét tudtam a gimiben, mint ő… Hm.

Itt értettem meg, hogy ezen a barátság porondon nem csak kapni lehet az ütéseket. Én is ívelhettem be pár jobb vagy horgot, akarva, akaratlanul. A tanulság? Akkor még nem volt. Talán csak annyi, hogy már mertem lezárni nem működő barátságokat, nem erőltettem annyit a „menjünk, csináljuk!” lendületű baráti vacsorákat, közös utakat.

Amikor a kevesebb tényleg több

Harminc felé, főleg az után, már elkezdtem kapcsolati és baráti szinten is elfáradni. Keresni kezdtem a kitűnő ár-érték arányt. Már nem fájt annyira egy-egy „magamról leamputált” barátság, nem vívódtam, vitatkoztam magamban elkeseredetten utána napokig, elemezgetve, hogy megmenthető lett volna-e, mennyi az én hibám, mennyi az övé, tehettem volna-e még többet? Azt hajtogattam: megérdemlem a jót. Sőt, megérdemlem azt az igazit, vagy legalább egyet a sok állítólagos igaziból.

Míg új kapcsolatokba bele sem mentem, ha már az első randin láttam egyértelműen zavaró jeleket, addig a meglévő, vagy alakuló félbarátságoknál már azt néztem, megéri ez nekem is? Az oké, hogy kedves, aranyos, szerethető személyiség, de vajon ő is tényleg kedvel-e/szeret-e engem, úgy, mint én őt? Hasonlóan látjuk-e a legfontosabb dolgokban a világot? Nem volt jó érzés belátni, hogy sokszor nem. Vagy már nem. Rájöttem, hogy aki másokról bőszen sztorizva irigy, netán sunyi vonásokat mutat, és aki más barátokat szívfájdalom nélkül becsap, vagy némi rosszindulattal kibeszél, nagy eséllyel egy alkalmas pillanatban velem is megteszi majd. 35-40 fele már lassan kikristályosodik minden, gyúlnak a fények. Tisztán látszik, én merre változtam, ahogyan az is, hogy a barátok milyen irányba csiszolódtak. Ha a barátság puzzle nem passzol, én nem erőltetem.

Ma már nem fáj egy-egy korábbi barát hiánya, és, hogy a keretszám csökkenésével 2-3 olyan alapbarátom maradt (jó pár jóbarát mellett), akiket inkább családtagnak neveznék. Mindig ott vannak, mindig ott vagyok. Nincs kifogás, nincs kozmetika. Cserébe van őszinteség, és olykor még kritika is, ami mögött érezhető szeretet és törődés van. Húsz éve tiniként 1-2 liter asztali borral, maradék töményekkel is simán öblögettünk a buliban, most viszont úgy érzem, megértem a minőségre, és a mértéktartásra is. Egy-két pohár szupertoszkán, és felragyog a világ – mindez másnapi fejfájás nélkül.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

3 stresszoldó trükk introvertáltaknak egészség

3 stresszoldó trükk introvertáltaknak

Emberevő vegánok? vegán

Emberevő vegánok?