Nagy port kavart az a nemrég közzétett videó, amelyen Harvey Weinstein látható kettesben egy nővel egy munka megbeszélésen. A találkozó elején Melissa Thompson kezet nyújt a férfinak, aki a gesztust figyelmen kívül hagyva magához öleli a nőt, majd végig simít a hátán. Weinstein a tárgyalás során megjegyzéseket tesz a nő külsejére, és végül elhívja egy randira. Melissa Thompson a felvételen néha lesüti a szemét, nevetgél, zavarba jön, de nem utasítja vissza egyértelműen a producer közeledését, és igent mond a találkára is. Thompson állítása szerint ez a nap azzal zárult, hogy a férfi végül megerőszakolta a szobájában.
Weinstein korábban elismerte a nővel töltött szexuális együttlétet, ám váltig állította, hogy az kölcsönös beleegyezésen alapult. Ugyanezzel érveltek az ügyvédjei a videó kapcsán is: nem történt erőszak, a nő nem ellenkezett a férfi közeledésével szemben, és most csupán azért tárta a nyilvánosság elé ezt a felvételt, mert több pénzt akar kicsikarni a producerből.
Sokszor hallani azt az érvet, hogy a zaklatások áldozatai csupán a pénz és a hírnév miatt szeretik kiteregetni a szennyest. Holott nem túl valószínű, hogy valaki épp az élete legrosszabb élményeivel próbáljon magának ismertséget szerezni. Persze vannak mazochisták, mint ahogy elvétve akadhatnak olyanok is, akik meg nem történt bántalmazásokkal próbálnak másoknak ártani. A statisztikák azonban azt mutatják, rengetegen válnak kisebb-nagyobb zaklatások áldozataivá, tehát akár el is hihetjük azt, hogy igazat beszélnek ezek az emberek.
Minden traumára érvényes, hogy az egyén vagy akár egy népcsoport számára az hoz gyógyulást, ha a környezet elismeri a bántalmat. Ezért sokkal hihetőbb, hogy a sérelmet szenvedett személyek a nyilvánosság segítségével szeretnének az őket ért traumatikus élményektől megszabadulni.
A megértést azonban nem csak ez az előítélet gátolja. A legtöbb ember fejében egyszerű kép él a zaklatásról: a démoni elkövető ráveti magát a szerencsétlen áldozatra, maga alá gyűri, és megerőszakolja. Ezen az egyértelmű helyzeten túl minden egyéb szituáció felveti mindkét fél felelősségének a kérdését a kívülálló számára, részben jogosan. A kérdés csak az, mit értünk felelősségen.
Harvey Weinstein ügye tőlünk távol esett meg. Akár legyinthetnénk is rá, mi közünk ehhez az egészhez. Holott nem csak a tavaly kirobbant színházi botrányok miatt fontos ez a történet. A videofelvétel fontos tanúságtétel. Lenyomat, amely az előbb említett sematikus helyzetet a valósághoz közelebb hozza. Megtörténhet ugyanez itt, akár a mellettünk lévő lakásban vagy akár velünk is, és talán mi magunk sem tudjuk, hogy mindez nagyon nincs így rendben.
Felmerülhet a kérdés, miért nem állította le a nő a producert? Miért nem pattant fel és kérte ki magának ezt a bánásmódot? Hiszen a nő látszólag belement mindenbe, honnan tudhatta volna a férfi, valójában ez a másiknak nem jó? Ezek után pedig levonható a következtetés: valójában az volt a gond, hogy a nőnek nem volt több önbizalma, és nem tudott kiállni magáért.
Melissa Thompson a vele készült interjúban zavarodottságról beszél. Miközben tudta, hogy nem helyes, ami történik vele, attól tartott, hogy elszalasztja élete nagy lehetőségét, ha ellentmond a nagyhatalmú producernek. Persze mondhatjuk azt, miért volt olyan fontos a számára a siker, miért nem tudott a vágyaiból visszavenni. De vajon melyikőnk nem szereti a vágyait valóra váltani? És miért mindig azzal törődünk, mit kellett volna a sérelmet elszenvedett embernek másképp csinálni?
A zaklatások áldozatai általában épp azért válnak áldozattá, mert nem képesek egyértelműen nemet mondani. A vágyaik két pólus között ingadoznak. Miközben érzik, nem jó, ami velük történik, sokszor úgy gondolják, hogy az adott személy vagyis a zaklató segítsége nélkül semmi sem fog nekik sikerülni. Ezért adják a beleegyezésüket az erőszakhoz.
Igen, való igaz, fontos, hogy megértsük, semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy megőrizzük a méltóságunkat. Hogy nem csupán így lehet az életben valamit elérni. Sőt, a közhiedelemmel ellentétben, ez az út általában nem vezet sehova. A félresikerült munkakapcsolat mindenkiben kínos emlékeket hagy, amellyel utóbb senki sem szeret szembesülni.
De mindez nem jelenti azt, hogy nem kell a másik fél felelősségével törődni. Senki sem érezheti magát feljogosítva arra, hogy szexuális közeledésre használjon olyan helyzeteket, amelyeknek a célja nem két ember magán jellegű találkozása.
Ha valakit megerőszakolnak, vagy akár csak megaláznak azzal, hogy a helyzethez nem illő módon beszélnek róla, például minősítik a külsejét, akár humoros köntösbe bújtatva, sokszor csak utólag érzi, hogy sebet kapott. Csupán valami furcsa, kellemetlen érzést visz magával, és órákkal vagy napokkal később ébred rá, mit műveltek vele. A sérülés megtörténik, de az agy nem akar róla tudomást venni.
Úgy képzelem, valami hasonló mehet végbe a legtöbb elkövető esetében is. Mélyen érzik, hogy amit tesznek, azzal fájdalmat okoznak, de az agyuk azt mondja, nem kell ezzel törődni, mert ez a plusz öröm, élmény jár nekik.
Tudom, ilyenkor jön a következő érv, hogy akkor manapság már udvarolni sem lehet? Akik erre hivatkoznak, azok képzeljék el, udvarlásnak tekintenék-e azt, ha valaki egy kínos helyzetet teremtve akarna hozzájuk közeledni? Udvarlás-e a másik sarokba szorítása, megalázása, még akkor is, ha az illető nem elég bátor ahhoz, hogy nemet tudjon mondani?
Nekünk, a környezetnek, a társadalomnak ebben van felelőssége. Erősíteni az áldozatot abban, hogy álljon ki magáért és merjen nemet mondani. A másik felet pedig kontroll alá kell helyezni, nem elsősorban démonizálással és megbélyegzéssel, hanem azzal, hogy közösen valljuk azt az értéket, hogy nem trendi a másikat tárgyiasítani, megalázni, és visszaélni olyan helyzetekkel, ahol erre lehetőség nyílik.
Hiába kapjuk meg a látszólagos beleegyezést. Az erőszak attól még erőszak marad.
Fotó: Szilágyi Stefánia
