Emlékszem, kisfelnőtt voltam, amikor a legjobb barátnőm azt mondta rám, hogy furcsa vagyok. A fájdalmas ítéletet azért kaptam, mert nem mindig volt kedvem vele játszani, szerettem egyedül lenni, festeni, írni, olvasni, kerékpározni. Ez a szokásom egészen felnőtt koromig kísért, az első komoly párkapcsolati drámámig, ami azért robbant ki, mert a lelkem rendszeresen igényt tartott a magányra, sőt volt olyan bátor, hogy repülőjegyet vásároljon magának Nizzába, ahova egyes-egyedül szeretett volna ellátogatni. Az értetlenkedés, a vádaskodás és a számonkérés mellett másodszor is megkaptam: furcsa vagyok! A tőmondat pont úgy fájt, mint az első alkalommal, és megtanultam, hogy az emberek valamiért nem nézik jó szemmel, ha magamban vagyok. Lemondtam hát Nizzáról és a saját társaságomról, benne maradtam a párkapcsolatban, és elhitettem magammal, hogy nincs szükségem magányra. Két évig bírtam a mindent-együtt-csinálunk fullasztó állapotát, aztán összeomlottam, és huszonnégy órán belül szingli lettem. Az első egyedül töltött este hiába vártam, hogy a sírás, a megbánás, a gyász ledöntsön a lábamról, helyette azt éreztem, hogy kapok levegőt és lubickolok az érzésben, hogy magamban lehetek végre. Azóta tudom: elemi szükségletem az egyedüllét, számomra ez az állapot ad időt és teret ahhoz, hogy megnyugodjak, feltöltődjek, hogy összeszedjem és kivonjam magam a világ, az emberek sodró őrületéből. Nem hinném, hogy emiatt furcsa lennék, olyannyira nem, hogy én az egyedüllétet receptre írnám mindenkinek.
Fotó: Profimédia – Red Dot
Az egyedüllét félelmetes
Az evolúció során az ember megtanulta, hogy egyedül nehéz. A ragadózókkal, ellenségekkel szemben akkor van biztonságban, ha egy közösség vagy egy nagy család tagja. Ezek után nem csoda, ha a lelkünk mélyén úgy érezzük, egyedül lenni szokatlan, sőt olykor ijesztő. „Fontos persze, hogy különbséget tegyünk egyedüllét és magány között – mondja Schell Gergely pszichológus. – Előbbi esetben az ember bár önmagában van, mégis érzi, hogy kapcsolódik az őt körbeölelő szociális világhoz, ellenben ha magányos, nem érzi a társas kötődést, és kitörni vágyik az állapotból. A dolog iróniája, hogy úgy is lehet valaki magányos, hogy közben rengeteg ember veszi körül. Míg a hosszantartó magány személyiségünkre, hangulatunkra nézve romboló is lehet, addig a tudatosan tartalmassá tett egyedüllét számos haszonnal járhat. Ha ezek az énidők valóban a feltöltődést szolgálják, akkor épülhetünk és fejlődhetünk is általuk. Az olyan – pszichoterápiákban is használt – technikák, mint a rendszeres naplóírás vagy a meditáció csökkenthetik a megélt szorongást és gazdagabb önismerethez vezethetnek. A műalkotások és a nagy, tudományos gondolatok megszületése is gyakran az egyedüllét óráihoz kapcsolódik. A minőségi irodalom, a szakmai anyagok olvasása, a rajzolás, hangszeres gyakorlás vagy a sport sokaknál tölti be az »agygyalu« szerepét is: ezeken keresztül élik meg a harmóniát, a nyugalmat, a háborítatlanságot, az önmagukkal való összetartozást. Az ideális persze az, ha egyedüllétet kedvelő személyiségként is kiterjedt, támogató társas kapcsolati hálóval rendelkezünk, és folyamatosan időt, energiát fektetünk a barátságok, rokoni kapcsolatok ápolásába is. Ha párkapcsolatban élünk, rendkívül fontos, hogy az énidők határain kívül legyünk elérhetők a partnerünk számára, lehessen hozzánk kapcsolódni, és mi is törekedjünk a kapcsolódásra.”
Fontos, hogy megadjuk magunknak az időt, amikor megállunk, megpihenünk, és kizárólag önmagunkra koncentrálunk. Mindegy, hogy az ember visszahúzódó és introvertált vagy az extrovertáltak hőfokán ég, a magányos elcsendesedésre minden léleknek és elmének szüksége van. Éppen ezért jó, ha hetente legalább egyszer, néhány órára kettesben maradunk önmagunkkal.
A cikk folytatását keresd a január-februári Marie Claire-ben!
