A kihívás elfogadása után végiggondoltam, hogy hát nem is lesz ez olyan nehéz, hiszen otthonról dolgozom. Én az a home officer típus vagyok, aki konkrétan tényleg képes pizsamában végigtolni a napot, és pizsamához aztán tényleg nem sminkelek, így gyerekjáték lesz, meg a bőröm se vészes. Általában. Majd végiggondoltam, hogy ez a „bőröm nem vészes” azon a héten jellemző, ami a menzeszemet megelőzi, az összes többi időszakban pedig egyszerre száraz-zsíros-pattanásos, pláne, ha éppen stresszesebb időszakot élek. Tehát már csak azt kell kiviteleznem, hogy egy héten keresztül ne legyen semmilyen olyan rendezvény, vagy sajtóesemény, ahol emberek lesznek, netán ismerősök és az összes interjút telefonon kell megoldanom. Ez lett volna az igazi kihívás!
Összességében az elvállalt kihívás előtti hetekben már ezen agyaltam, tologattam a kezdési dátumot és gyorsan átgondoltam, milyen potenciális kiskapukat (például színezett ajakápoló) találok – már rossz jel. Elhatároztam, hogy az esetleges pattanások elkerülése végett minden reggel és este olyan sok lépéses arctisztítást végzek, hogy a koreaiak sehol nem lesznek hozzám képest, és a mélytisztító maszkok használatát is tökélyre fejlesztem. Ez idáig meg is volt, ki is tűztem egy szép szombati napot. Azt gondoltam, a két napos hétvége megfelelően megalapozza majd az egy hetet smink nélkül. A hétfő és a kedd még különösebb gond nélkül lezajlott, annak ellenére, hogy hétfőre nyilván egy óriási pattanás jelent meg a két szemöldököm között. Viszont szerdán már értekezletre sietvén borzasztó rosszul éreztem magam, ahogy kiléptem a házból – ebben talán az is közrejátszott, hogy fogalmazzunk úgy, mozgalmas heteken vagyok túl, ami a bőrömön is nyomot hagyott. Úgyhogy a lehető legláthatatlanabb módon a problémás helyekre tettem egy kis korrektort és a szerkesztőségbe beérvén be is jelentettem, hogy kész, végeztem. Elbuktam. Ennyi. Nem mintha kevésbé szeretnének a kolléganőim smink nélkül, vagy kevésbé értékelnének, de én nyomorultul éreztem magam. A nyomorult lehet, hogy erős, de borzasztó rosszul. Viszont egyből megnyugtattak, hogy a sztárok „smink nélküli” fotói egyébként BB-krémet és legalább szempillaspirált jelentenek. Így viszont ment volna! Úgyhogy megváltásként éltem meg, amikor a délutáni interjú előtt visszatérhettem a kis bevált sminkrutinomhoz.
Hogy miért is buktam el? Mert rosszul éreztem magam és az embert körbeveszi annyi minden, önhibáján, akaratán kívül, ami miatt időnként rosszul érezheti magát. Magammal nem akarok kiszúrni. A sminkelés számomra nem egy olyan elfoglaltság, ami hosszú időt vesz el az életemből, például az alvásidőből és nem is sminkelek minden nap hétköznap. Ha viszont kilépek a lakásból, akkor sminkelek: BB-krém, egy kis púder a T-zónára, enyhe pirosító, enyhe highlighter, kis szemöldökszínezés, egy kis fekete szemceruza vagy tusvonal, vagy egy kis barna, egy kis szemhéjpúder, majd szempillaspirál. És rúzs. Rúzs mindig. (Na jó, a sarki kisboltba nem, de BB-krém vagy korrektor azért oda is.) Ez így sok lépésnek tűnik, viszont nagyjából 5 percet vesz igénybe. Rájöttem, hogy szeretek sminkelni. Egyfajta rituálé, az „elkészülés”, az előttünk álló napra, eseményre, találkozóra való készülés, a világ üdvözlése. Nem gondolom, hogy látványosan vagy éppen erősen sminkelnék (ezt szerintem bárki örömmel megerősítené, aki csak ismer), viszont a jólöltözöttség, az ápoltság részének tartom a sminket és rúzs nélkül meztelennek érzem magam. Úgyhogy tegyük csak azt, ami boldoggá tesz minket!
Fotó: Unsplash
