Kipróbáltuk: egy hétig negyed órával előbb indultam mindenhová

2020. november 22. |

Notórius késő vagyok. Az az egészben a legviccesebb, hogy pontosan akkor szoktam az órámra nézni, amikor el kellene indulnom. Ekkor általában eldöntöm, hogy a mai nap nem olyan, mint a többi, MOST szépen elindulok, hogy elérjem a buszt/beérjek az értekezletre/időben odaérjek a találkozóimra.

Aztán a következők szoktak történni: a) elindulok, és néhány trolimegállóval arrébb eszembe jut, hogy valami nagyon fontosat nem vittem magammal; b) eszembe jut valami nagyon fontos még otthon, amit azonnal el kell intéznem, aztán túlzottan belemerülök; c) elbizonytalanodom azon, hogy egyáltalán el kellene-e mennem arra a bizonyos találkozóra, órára, stb.

Egyébként van egy alternatív teóriám arról, hogy miért is szoktam késni. Egyszer, néhány éve elmentem egy buliba – hozzá kell tennem, hogy egy órás késéssel –, és senkit sem találtam a helyszínen. Miután nagyon nehezen sikerült elérnem telefonon a többieket, győzködtek, hogy maradjak, mert érkezni fognak hamarosan, de végül csak két óra múlva szállingózott be az első vendég. Akkor megfogadtam, hogy jobb az az „elegáns késés”, mint az órákig tartó malmozás a vicceskedő csaposok társaságában.


Fotó: Unsplash/Rachael Crowe

Most viszont egy hétig kipróbáltam, milyen mindenhova negyed órával előbb indulni:

Hétfő

Hétfőn az egész napomat az egyetemen töltöttem, 9-kor kezdődött egy iszonyatosan hosszú órám. 8:15-kor, ahogy kell, felkaptam a hátizsákomat, és berobogtam az órára. Már a metrón is kifejezetten kihúztam magamat, mintha csak a homlokomra lett volna írna, hogy igen, íme egy pontos ember! 8:48-kor értem be az iskolába. A folyosón csak egy laptopozó csoporttársam gubbasztott. Leültem hát mellé, átpörgettem a híreken a telefonomon, megittam a reggeli teámat, és még volt időm egy kis pletykára is, ugyanis a tanárunk vonata 20 percet késett… Megérte időben elindulni? Dehogy.

Kedd

Kedden csak délutánonként van órám, ezért otthonról szoktam tevékenykedni délelőttönként. Ez nagyon durva veszélyforrást jelent egy a notórius későnek, mert egyrészről nagyon messze lakom a városközponttól, másrészről pedig a délelőttök valamiért napról napra rövidebbnek tűnnek. Aznap, amikor a munka-tanulás-ebédfőzés-pakolászás-készülődés közepette először az órámra néztem, 13:30 volt. Te jó ég, ennyit a pontosságról – gondoltam, és betömtem néhány falatot a tűzhelyen gőzölgő ételből, tessék-lássék módra kikentem a számat értékelhető smink helyett, majd elsprinteltem a trolimegállóba. 20 perces késéssel voltam kénytelen besunnyogni a tanterembe. A jelenlétit óvatosan elém csúsztatták, az órának még csak a hiperunalmas elméleti részénél jártunk: megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy vétek lett volna egy perccel is előbb indulni.

Este a szülővárosom felé vettem az irányt. A távolsági buszokkal az elmúlt 5 évben rendszeresen meggyűlik a bajom. Ha időben odaérek, richtig előbb indulnak, ha előbb érek oda, még hosszú perceket kell fagyoskodnom, vagy éppen aszalódnom a forró aszfalton. Most viszont jó előre összepakoltam az utazótáskámat, és a 18:54-kor induló buszom megállójában már 18:40-kor ott mosolyogtam. Elképesztő szélvihar támadt, könnyeimmel küszködve tűrtem a pontos emberek kálváriáját.

Szerda

A napot egy távolabbi rokon temetésén kezdtem. A már-már para módon pontosságmániában szenvedő családommal érkeztem a szertartás helyszínére, több mint fél órával a szertartás előtt. Mintegy 40 perc ácsorgás, idegeneknek integetés és masszív csend alatt ontológiai kérdésekkel foglalkoztam, és bosszankodtam, hogy miért nincs toll és papír (a telefonozgatás ugye illetlen lett volna) nálam a feljegyzésükhöz.

Csütörtök

Egy recenzióm leadásának a napja. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy – a hetem szellemisége jegyében – ezt a feladatot jóval előbb elkezdtem, mint ahogy azt normálisan szoktam volna, az éjféli határidőt viszont csak nem sikerült tartanom. 0:14-kor, véreres szemekkel, sajgó fejjel nyomtam meg a küldés gombot, majd beájultam az ágyba.

Péntek

A szerdai temetés miatt péntekre csúszott a heti szerkesztőségi konzultációm időpontja. A legszörnyűbb a késésben, hogy az egyik késés dominó módjára vonzza a másikat. A túlpörgetett csütörtök éjszakám eredményeképpen álmomban kinyomtam az ébresztőt (!), és szépen elaludtam. Szaladó kisbabás gifekkel már chaten sűrű elnézést kértem a késésért, majd smink nélkül, kócos hajjal berontottam a szerkesztőségbe. „Jól vagy, Szilvi?” – fordult hozzám a főszerkesztőm. „Igen, csak éppen a nem-késős hetemet csinálom” – fújtam ki a levegőt a forgószékemben, 20 perccel a megbeszélt időpont után.

Délután viszont jött a jól megérdemelt revans. 15:30-kor, pedáns diákként a megbeszélt kávézóban, az angolórám helyszínén várakoztam. Ráírtam chaten nagyvonalúan (hiszen én tudom, milyen az, amikor késik valaki) a tanáromra, hogy mit kér, rendelnék neki is, amíg nem ér ide. Aztán sorra villogni kezdtek a telefonomon a bocsánatkérő üzenetek, ugyanis a tanárnő „valami nagyon fontosat” otthon hagyott, így késni fog. Nyugodt mosollyal kértem ki a kapucsínóját, visszasétáltam a helyemre, és még örültem is a felszabadult időnek, legalább tudok a munkalevelekre válaszolgatni. Aztán 15:10-kor már csak kezdtem türelmetlenkedni. Ne vicceljünk, én nem érek rá egész délután!

Azt is kipróbáltuk, milyen leszokni az ok nélküli bocsánatkérésről, és azt is megnéztük, milyen egy hét a közösségi média nélkül.

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód

Eljött a telemedicina ideje dokiapp

Eljött a telemedicina ideje