Hidas Judit: A drága gyermek, akit jobb csak messziről imádni

2019. február 25. | Hidas Judit

Hidas Judit a kétségbeesett szülőről ír, aki eszköztelennek érzi magát a gyerekével szemben. Aggódjunk vagy ne, elmúlik esetleg mégsem?

„Nem értem ezt a fiút, mindent megadtunk neki, mégis olyan nagyszájú, szemtelen lett, egyszerűen elviselhetetlen a természete.” Talán ismerős ez a mondat a kétségbeesett szülő szájából, aki eszköztelennek érzi magát a gyerekével szemben. Aztán jönnek a tanácsok a környezettől, hogy ne aggódjunk, ez életkori sajátosság, majd elmúlik, vagy hogy próbáljuk meg többet dicsérni, ha jól viselkedik.

Van, hogy váratlanul elülnek a viharok, a gyerek egy ideig kedvesebb lesz, a szülő pedig próbál örülni a kellemes pillanatoknak, észérvekkel hatni, hogy látod, Pistike, tudsz te jó lenni, ha akarsz, miért dobálod máskor anyukádat sárral, miért vered a kistesód fejét a betonba, nem szép dolog az ilyesmi.

Pistike úgy tűnik, megérti, mi pedig hálánk jeléül elvisszük őt moziba, játszóházba, shoppingolni, megcsinálunk mindent, amit az a drága kíván, mert végre megtisztelt minket azzal, hogy normálisan viselkedik.

De aztán jön egy pillanat, amikor valami mégsem úgy alakul, ahogy az az édes szeretné. Mert nagy hibát követtünk ám el, ellent mertünk neki mondani! Sőt, hogy az ő szavával éljek: HAZUDTUNK. Ugyan megnézhette kedvenc sorozatát a tévében, sőt még egy kis ráadást is, ehetett tortát, két szeletet, pedig csak egyet akartunk engedni neki, simogathatott kölyökkutyát a kisállat-kiállításon, aztán még vettünk neki egy törpenyulat is, pedig előre megmondtuk, nem fog kapni semmit. De a mi hibánk, hogy mindez után a biciklizésre már nem jutott idő, pedig megígértük neki, és ő már annyira, de annyira beleélte magát.

„Értsd meg Pistike, hét óra van, holnap iskola, és még van egy kis házifeladatod is”, nézünk ekkor rimánkodva a gyerek szemébe, aki viszont duzzogva fordul el tőlünk. Ekkor remegve várjuk, vajon megint kezdődik-e a hiszti, lesz-e ruhaszaggatás, tombolás, megkapjuk-e, milyen rosszak, gonoszok és szigorúak vagyunk. „Pistikém, édes egyetlenem, ígérem, legközelebb jobban igyekszem, hogy minden kívánságod egytől egyig tudjam teljesíteni, sőt, most veszek neked kólát és csokit is, csak nyugodj meg”, simogatjuk ilyenkor a fejét.

Közben azért már nézzük az órát, mikor jön a párunk, vagy a nagymama, nagypapa, bébiszitter, hogy ettől a kis cukiságtól legalább egy időre megszabadulhassunk. Vagy ha ez nincs, akkor bekapcsoljuk neki a tévét, tabletet, addig is csak a mese üvölt, nem a gyerek. Ha pedig valamilyen oknál fogva, ezek a menekülő utak nem állnak a rendelkezésünkre, marad az ordibálás, a düh és a gyűlölet, igen, igen, tegyük a szívünkre a kezünket, nem lehet azt az édes drágát mindig szeretni, szóval a gyűlölet és a kétségbeesés, hogy fogjuk tudni őt még évekig elviselni. Rácsapjuk az ajtót, lehordjuk őt, elmondjuk hálátlannak, erőszakosnak, szemtelennek, telhetetlennek, esetleg megrángatjuk, hogy érezze az a nyavalyás, azért ezt már mégsem. És ha mindez még nem lenne elég, akkor jön utána a lelkiismeretfurdalás, hogy milyen rossz szülők vagyunk.

Na, ez az a pillanat, a tömény öngyűlölet pillanata, amikor fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon kinek jó ez az egész.

Vajon tudja-e az a gyerek, valójában mire van szüksége, és mi megadjuk-e azt neki? Vajon tényleg egy erőszakos szörnyeteggel állunk-e szemben, aki másra sem vár, minthogy a maradék életerőnket is elszívja vagy önmagunknak gyártunk démonokat?

Nem könnyű ezekkel a kérdésekkel szembenézni. Sok mai szülő szeretne a gyerekkel partnerséget kialakítani. Szeretnék, ha más lenne a kapcsolatuk, mint annak idején a saját szüleikkel, akiknek talán nem lehetett ellentmondani, akiktől talán nem kaptak igazi figyelmet, törődést. És akkor ott állunk, és nem értjük, miért nem akar mindez összejönni.

Nemrég olvastam egy szigorú cikket azzal kapcsolatban, hogy a mai szülők gyerekisteneket nevelnek. Hogy milyen fontos, a határok megszabása ahhoz, hogy a gyerekek ne szemtelenedjenek el, és hogy mi ebben milyen rosszul teljesítünk. Egyetértek, a feladat tényleg nagyon fontos. De legyünk megértők saját magunkkal is. Mi, mai gyakorló anyák és apák csak a saját csökevényes mintáinkra tudunk támaszkodni.

Én először akkor lélegeztem fel némiképp, amikor az óvónő felvilágosított, hogy a szülőnek nem kell a gyerekét folyton szórakoztatni. Persze fontosak a közösen megélt pillanatok, de a szülő nem játszópajtás, hanem olyan személy, akire lehet és kell is támaszkodni. Aki irányt mutat, és határokat szab a gyerek határtalanságának, még akkor is, ha ez ellenállásba ütközik. Hogy azokból lesznek a bizonytalan felnőttek, akik nem kapják meg ezt a fajta biztonságérzetet gyerekként. Hogy nemet mondani épp olyan fontos, mint támogatni.

De innentől még nagyon hosszú út vezet odáig, hogy a szülő rátaláljon a saját útjára. Rá kell jönni, a mi felelősségünk elsősorban az, hogy megtanítsuk a gyereket az együttműködésre, az egészséges kompromisszumok elfogadására. Hogy a szülő is ember, rá is tekintettel kell lenni, és nem szégyen felvállalni adott esetben a saját igényeinket.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt a partnerség és az alá-fölérendeltség között. De ha sikerül, akkor visszakaphatjuk a saját gyerekünk, újra fogjuk tudni őt őszintén szeretni, és érezni fogjuk az ő felénk áradó szeretetét is.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek