Hidas Judit: A tehetség védelmében

2019. április 17.
A színésznőt molesztáló rendező ügye végleg kiakasztotta. A Facebookot ellepték a # jelek, mindenki ontotta magából a kellemetlen élményeket, és nagyon haragudtak a lebukott rendezőre.

Az írónő mindig büszke volt rá, hogy képes a világot bölcs távolságtartással szemlélni. Sokszor érezte magát emiatt magányosnak, mert a legtöbb ismerőse könnyen elragadtatta magát a vitákban. Különösen a Facebook irritálta, ahol az emberek gátlástalanul kiböfögték indulatos nézeteiket.

A színésznőt molesztáló rendező ügye végleg kiakasztotta. A Facebookot ellepték a # jelek, mindenki ontotta magából a kellemetlen élményeket, és nagyon haragudtak a lebukott rendezőre.

– A tömeg vért követel, semmivel sem vagyunk jobbak, mint amikor a középkorban embereket lincseltek – magyarázott az írónő a meleg kályha mellett bóbiskoló szociológus férjének, aki szeretett volna inkább ágyba bújni a feleségével, de őt nem lehetett elrángatni a gép elől.

– Nem is értem, minek ebből ekkora ügyet csinálni. Ez a nőcske csak saját magának akar reklámot – morogta.

A férj eközben feltápászkodott a fotelből és a háta mögé lépett, belecsókolt a nyakába.

– Most ne – tolta el a feleség a férfi kezét. – Itt a gyerekeink jövőjéről van szó. Nem szeretném, ha nekik is olyan világban kellene élniük, ahol mindenki mindenkinek a farkasa.

– De nem ér ez rá holnap? – nyögött a férj.

Az asszony kezdte elveszíteni a türelmét.

– Ne légy már ilyen önző. Hát nem érted? Be kell látni, hogy egy tehetség sokszor borzalmas dolgokat művel, de mit veszítene az emberiség, ha ők nem lennének.

– Én azért ismerek sok nagyszerű embert, akik nem élnek vissza a helyzetükkel – ásított a férj, de az asszony tovább bújta a gyalázkodó posztokat.

A férfi sóhajtott, majd tudomásul vette, hogy itt ma már nem terem babér a számára, és elkotródott a hálójukba. Hosszas vergődés után álomba merült. Nem volt könnyű, már két hete nem volt együtt a nővel.

A feleség viszont nagyon elemében volt aznap este. Csak úgy sziporkáztak az ötletei, érezte, hogy most jött el az ő ideje.

– Keménynek kell lenni, ha valaki eredményt akar elérni az életben – hajtogatta.

Nemsokára megbeszélt egy találkozót a kiadójával. Az írónő kipirult arccal jelentette be, hogy könyvet szeretne írni a jövő társadalmáról. A történet egy olyan világról szólna, ahol a felhergelt nők a szexuális zaklatáshoz hasonló ál-indokokra hivatkozva kisöprik a tehetséges férfi kollégákat a magas pozíciókból, a helyüket pedig becsületes, ámde középszerű emberek veszik át.

– Ezt nem engedhetjük – háborgott a nő.

A kiadóvezető megdicsérte.

– Mindig tudtam, hogy ott szunnyad benned a tehetség – mondta, és megérintette az asszony kezét.

Az írónő egy pillanatra összerezzent, de aztán magára szólt, hogy nem kell annyira érzékenynek lenni. Különben is olyan boldog volt, hogy végre kivívta ennek a furcsa, fanyar embernek az elismerését.

A megbeszélés után szinte röpült az utcán, otthon pedig az volt az első dolga, hogy írjon egy cikket a bántalmazásról az egyik nagy napilapba, amelyben kifejtette, hogy bizony a tehetség sokszor kéz a kézben jár a perverziókkal. A kulturális minisztérium sajtósa felfigyelt az írásra.

– Végre egy okos nő – mondta a miniszter is, amikor elolvasta a cikket.

A következő hetek és hónapok izgalmasan teltek. Az írónőt számos politikai eseményre hívták, szabadon beszélhetett, csak annyit kértek tőle, hogy próbálja a nőket észhez téríteni.

– Asszonyok, meg kell értenetek, úgy vagyunk megalkotva, hogy a legtöbbünk nem képes helyt állni ebben a kemény világban. De ez még nem ok arra, hogy tönkre tegyük a nagy tehetségeket! Legyünk büszke átlagemberek! – szónokolta az ország különböző pontjain.

Először félt, hogy majd tojással dobálják meg, vagy lerángatják a színpadról, de a legtöbb helyen minden békésen zajlott. A vidéki városokban szívesen látták vendégül egy-egy kolbásztöltő versenyen. Csak Budapesten volt némi atrocitás, amikor egy aktivista letépte fekete ballonkabátját és meztelenül a földre vetette magát a pódium előtt. De ez senkit sem érdekelt. Maguk a nézők lökték ki az úttestre az illetőt, akit majdnem elütött egy kocsi.

Az írónő számára a következő egy-két év élete legszebb időszaka lett. Minden héten fellépett valahol, tömegek ünnepelték, és törvénybe iktatták, hogy a zaklatás magánügy. Végre úgy érezte, az ő szava is számít, hatással van a világra.

Az írónő gyerekei közben egyre nagyobbak lettek. A lánya egyetemre került, a fia a főváros egyik elitgimnáziumába járt. Mindkettőjüknek jó eredményei voltak, de a fiú az utóbbi időben nagyon zárkózottá vált.

– Te is jól tudod, milyenek a tinédzserek – legyintett a férje.

A feleség igyekezett hinni a magyarázatban, de rossz érzései továbbra sem múltak el. Közeledett az érettségi, ám a fiát, aki korábban szorgalmas gyerek volt, egyáltalán nem izgatta a tanulás. Egy nap bejelentette, külföldre megy dolgozni, és nem felvételizik sehova.

A nő döbbenten hallgatta, sírt, toporzékolt, de hiába, a gyerekkel nem lehetett bírni. Napokra eltűnt otthonról és amikor felbukkant, egyre rosszabb színben volt. Az anya most már komolyan aggódott.

Felhívta az egyik szülőtársát telefonon, hátha ő tud valamit.

– Te nem hallottad, mi folyik az iskolában? – kérdezte az apa.

– Micsoda?

– A magyartanár évek óta szexuális játékokat játszik a fiúkkal – mondta a férfi. – Nálunk is nemrég tálalt ki a gyerek. Egy ideje éreztük, hogy valami baj van, de azt mondta, félt, hogy nem fogunk neki hinni.

A nő hallgatott a vonal túlsó végén, aztán némi hebegés után letette a telefont. Valami furcsa, eddig ismeretlen érzés kezdett rajta úrrá lenni. Először nem értette, mi történik vele, de most nem volt kedve ahhoz, hogy a szokásához híven bölcs távolságtartással vizsgálja a dolgokat. Tehetetlen düh, mindent felperzselő gyűlölet járta át belül. Egész testében remegve nyúlt a telefonért.

– Ki kell rúgatni azt a szemétládát, tönkretette a fiam életét! – üvöltötte teljesen kivetkőzve magából a férje fülébe.

 

Fotó: Bodnár Zsófia