Pfliegel Dóra: Fuga baba egy mozaikcsalád életében

2019. május 22. |

Novella arról, hogyan rendeződik össze egy mozaikcsalád Pfliegel Dóra tollából.

A Harry Potteres térdig érő kapucnis pulcsiját veszi fel, meg egy farmergatyát. A téli meleg cuccokat már elcsomagoltuk, és leküldtem a szüleimhez, nincs egy meleg kabátja. Felpróbálja a bőrkabátomat. Majdnem jó, a keze hosszú, de kéri, hagy menjen ebben.

Mosolygok, mert jól esik, hogy kicsit így magával visz. Aztán meg elszomorodom, hogy bár még csak nyolc éves, de már milyen nagylány. És máris húz be a szaranya spirál, és már pörgetem is, hogy biztos miattam kellett hamarabb felnőnie, mert elváltam az apjától, és új életet kezdtünk egy új férfival az oldalamon. A kezemnél fogva visz a szobájába, kéri, hogy pakoljunk be a bőröndbe, közben elmondja, hogy négyen barátnők egy szobában lesznek az erdei iskolában, és Griffandél lesz a csapatuk neve.

Igyekszem magamban oldani a szaranyaságot, azzal nyugtatom magam, hogy az apukája is mindig érettebb volt a korosztályánál, biztos a személyiségének a része. Baba korában is, amíg nem kezdett el menni és beszélni, nyugtalan volt és feszült, amióta meg ki tudja magát fejezni, azóta szárnyal. Bár a tekintetében mindig ott van egy nagy csipet szomorúság, és minden arcból, amit rajzol, ez a tekintet néz vissza rám. Ugyanaz a tekintet, amibe annak idején beleszerettem, amire Isten színe előtt is igent mondtam. Éppen zoknikat párosítok, amikor megkérdezi, hogy szerintem furcsa-e, hogy amióta elváltunk, azóta nem mindig érez 100%-ig a szüleinek minket. Én persze nyugtatom, hogy anya mindig anyukád marad, apa pedig az apukád, így lesz ez, amíg világ a világ. A szívem meg szakad százfelé, mert érzem a kérdésében a biztonságvesztés okozta sebeket, a haragot, és ez persze azonnal elbizonytalanít a döntésemben, a haragja pedig megsokszorozódik bennem és újra utálom magam. A húga is egyre gyakrabban érzi a rezdüléseimet, most gyorsan a gömbölyödő hasamhoz bújik. Kicsit ficereg, mielőtt felteszi a nagy kérdést. „Ha a babának, aki kiszületik (!) belőled, és aki a testvérünk lesz, szóval, ha az Ő apukája M. lesz, akkor onnantól nekünk M. is az apukánk lesz?” A nővére magyarázza el neki, hogy nem, ez nem így megy, minden gyereknek egy anyukája és egy apukája van, és gyorsan újravesszük, mi is az a féltestvér. Próbálom palástolni a zavaromat, tényleg olyan nehéz ez az egész, maga a szó is már valamiféle értékvesztést hordoz magában. Nekem ez a gyerek is egészen a gyerekem lesz, nekik meg félig-meddig lesz közük hozzá? A nevelőapával sem vagyunk beljebb, teljesen érzelemmentes az is. Szóval igen nehéz mozaikcsaládként összerendezni magunkat, mert az alapértékek már a szavak szintjén is kérdéseket vetnek fel. A szavak meg, ugye formálják az ember gondolkodását, de újat ezekre, hogy alkossunk? Ki találta ki és miért így és miért érzek benne bántást és miért veszem magamra? Egy féltestvér is adhat egész testvér élményt, egy nevelő szülő sem csak nevel, sőt. Gondoskodik, játszik, felelősséget vállal, szeret… Már majdnem megnyugszom. Aztán bevillan a nagyanyám mondata, miszerint minden, ami magyarázatra szorul az nem igazi. És akkor elsírom magam, igazi könnyekkel. Vigasztalásul igazi öleléseket kapok. A kezem alatt a fiam ficánkol. Megtörlöm a szemem, még sok a dolgunk, a szendvicseket is el kell készíteni. M.-től kapok üzenetet: „A szendvicseket a hűtőben találod, dörmiket is vettem mellé.” Igyekszünk mind. Toldozunk és foltozunk, remélünk és megbocsájtunk.

Fotó: Senger Nikolett, Huszár Boglárka

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek