Ősszel érkezik Pfliegel Dóra új regénye – részlet

2019. július 21. |
Central Médiacsoport Zrt.

A Feleséged története című könyv szerzője, Pfliegel Dóra ősszel megjelenő, új regényéből olvashattok részletet.

Hároméves lehettem, anyám már terhes volt a testvéremmel. Apám valószínűleg titokban imádkozott, hogy utánam, a fia után, végre lánya legyen, aki majd nem viszi a pénzt, hanem egy jó partival hozza. Már folyékonyan beszéltem, jöttem-mentem, mindig valami nagyon fontos dolgom akadhatott, mert nem szívesen maradtam egy helyben. A felfedezés időszaka volt ez, és ehhez a családi otthon igazán megfelelő terepnek bizonyult. Józsefvárosban éltünk a szüleimmel, a József utcában, egy több mint száz négyzetméteres polgári lakásban. Csak később tudtam meg, hogy a szerencsénknek és az előttünk itt élők szerencsétlenségének köszönhettük a hatalmas belmagasságú, két fürdőszobás otthont. Apai nagyapám ugyanis zsidókat bújtatott, de mindezt úgy, hogy igazából a nyilasokkal szimpatizált, azonban a nagy pénzt a bibsiktől tudta beszedni. Nem mondom, persze, nem keveset kockáztatott érte, de mivel mindenki tudta róla, merre húz a szíve, így senki sem feltételezte róla, hogy a zsidókat segíti. A megmentésre várót Steiner Jákobnak hívták, többgenerációs értelmiségi család sarja volt, három lánnyal, egy beesett szemű asszonnyal és egy Dob utcai antikvitással. Nagyapám pedig jókor volt jó helyen, és mindig azt az arcát mutatta, amelyikre épp szüksége volt. A Steinert még a környékről ismerte, tudta, rendes, dolgos ember, gondolom, el is raktározta az agyában a részleteket, mije van, mennyije van. Aztán ahogy fokozódott a budapesti helyzet, úgy járt be egyre gyakrabban az antikvitásba, igyekezett besegíteni, barátkozni. A családi legendáriumokat hallgatva hamar kiderült számomra, hogy ebben volt a legjobb. Ha kellett, részletgazdag monológokat adott elő, amelyeket hallgatni is maga volt a gyönyörűség. Szívesen avatta be az idegeneket is az életébe, bizalmas információkat osztott meg, tudta, mikor kell két lépéssel közelebb lépni, és közel hajolva a másiknak odasúgni, hogy „ezt most csak magának mondom el”, vagy „hihetetlen, de erről még soha senkinek nem beszéltem”. Ezek a fordulatok pedig jó szolgálatot tettek: az ismeretlenek hamarabb nyíltak meg neki, mint Freudnak. Steiner Jákobba nem kellett sok időt invesztálnia, visszahúzódó, kedves férfi volt, akinek a családja volt a legfőbb kincse, így a lakása mellett a jól működő antikvitását is apámra hagyományozta. Nagyapám cserébe egy vidéki rokonunkhoz küldte a családot. Hogy odaértek-e végül a zempléni kis faluba, erről nem beszéltek sosem. Legalábbis nekem nem. A Steiner-lakás eredeti berendezését a visszafogottság és a praktikum jellemezte. Nagyapám mindezt igen puritánnak érezte, ezért hamar díszes, neobarokk bútorokkal pakolta tele a szobákat. Imádta a monumentalitást és a díszes faragványokat. Én meg a szobáját imádtam, mert az övé volt a legtágasabb és a legfényesebb. Nagyanyám hetente egyszer aludhatott bent vele a hatalmas ónémet ágyban. A nagyapám nemcsak nagyhangú volt, de igen pokróc is, főleg a családjával. Az idegenekkel nyájas volt és előzékeny, de nagyanyámmal rengeteget veszekedtek, mert nagyapám szerint Teri mama nem volt jó semmire, csak a levegőt szívta el előle. Kisfiúként ezt el is tudtam hinni, ugyanis a nagyanyám akkora volt, mint egy lufi. És mivel enni sosem láttam, mert nem ült hozzánk az asztalhoz, ezért biztos voltam benne, hogy a lakás minden levegője ő benne van, azért ilyen nagy. Már nagyobb fiú voltam, amikor egy éjszaka kisettenkedtem a konyhába, és rajtakaptam, ahogy a zsírosbödönben könyékig kotorászik. Ahogy a szájához emelte a kezét, a legnagyobb békesség ült ki az arcára. Mivel szinte minden hétvégét ott töltöttünk, sőt, később be is költöztünk, ezért sok olyat is láttunk, amit nem kellett volna. Igen, nem lehettem háromévesnél több, amikor keserves sírásra lettem figyelmes, így a hang felé indultam. Nagyapám ajtaja résnyire volt nyitva. Teljes részletességében nem tudnám felidézni, hogy mit láttam, de a jelenet, apám rettegő arca és nagyapám újra meg újra lendülő keze egy életre belém ivódott. Apám aznap az ebédnél ügyetlenül evett a bal kezével. A jobb kezét pedig minden héten újrafáslizta. Gondolom, nem a gyógyulását remélte ettől. Valószínűleg ő sem bírta a látványt. Én soha nem mertem rákérdezni, hosszú évekkel később Ivett azonban feltette a nagy kérdést. A nagyapám válaszolt, apám csak zavartan tekintgetett ki az ablakon. „Ráesett egy bútor cipelés közben.” Évek alatt raktam össze, hogy mi történhetett: apám meglopta nagyapámat a boltban, ezért az öreg puszta öklével szétzúzta a saját fia kezét, illetve három ujját. Ehhez képest én nagyon jól jártam nagyapámmal, mert bár a család többi tagjával igen pokróc tudott lenni, hozzám mindig volt pár kedves szava. Végül szívroham vitte el. Amikor a halottkém kitolta az ajtón a testét, apám arcán az a fajta békesség futott át, amilyet a nagyanyámon láttam a zsírosbödön dézsmálása közben.

Fotó: Senger Nikolett Smink: Kovács Anita-BeYou

Részlet az ősszel megjelenő, új regényből!

Pfliegel Dóra: Anyunak beveszed

Pfliegel Dóra: Anyunak beveszed

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek