A magyar Marie Claire 2007 szeptemberi számában megindító vallomás jelent meg egy fiatal lánytól, akit szerelme akkor már egy éve ápolt a közösen átélt súlyos baleset után. A szép szerelmespárról készült fotók megható történetet illusztráltak. Enikő és Péter egy egyetemi bulin találkoztak és szerettek egymásba. Két hónappal később egy partiból hazafele autózva szörnyű balesetet szenvedtek, amelynek következtében Enikő nyaktól lefelé lebénult. Majdnem egy évig volt kórházban és rehabilitációs intézetben, Péter az első pillanattól kezdve kivette a részét az ápolásából: katéterezte, mosdatta, öltöztette. Mindent megtett, hogy vele lehessen. Mindeközben igyekeztek a fiatal szerelmesek életét élni, csak éppen máshogy, mint a többi huszonéves pár. Enikő akkor azt ígérte a szerkesztőségnek, ha bármi fontos történik velük, írnak majd. A levél 12 év után, a nyár közepén érkezett meg pár esküvői fotó kíséretében.
Húsleves mint szimbólum
,,Szerintem kisebb az esély arra, hogy az ember megtalálja a hozzá leginkább illő társat, a másik felét, mint hogy felépüljön egy nyaktörésből. Mi elfogadtuk ezt a helyzetet” – ezt Péter már a pilisvörösvári közös otthonuk hálószobájában mondja. Másfél órája beszélgetünk Enikővel, amikor leül mellénk, eddig csak időnként bekiabált: ,kértek valamit, lányok?”. Nem akart zavarni, mondván ez Enikő sztorija. Közben megfőzte a másnapi húslevest, amely tökéletes szimbóluma annak, hogy miért Péter sztorija is mindaz, amiről itt szó esik.
,,Ha nincs a baleset, akkor ugyanígy együtt lennék, nagyjából ugyanígy élnénk, talán több lenne a spontán dolog, és valószínűleg nem tanultam volna meg pólót hajtogatni – mondja nevetve Péter. – Korábban semmiféle házimunkához nem volt közöm, Enikő viszont kifejezetten házias és önálló volt.” Amikor pár éve elköltöztek Enikő szüleitől, és saját házuk, háztartásuk lett, Péter az anyukájáéktól és az anyósától kapott recepteket, hogy az ápolás mellett minden mást is el tudjon végezni Enikő körül. A legnagyobb természetességgel mos, főz, takarít hétvégente, hétköznapokon ugyanis 10-12 órákat dolgozik. Enikőt ezekben az órákban a két ápolónő valamelyike látja el, gyógytornász is jár hozzá, nagy a jövés-menés, egy óriási családként élnek így. Ahogy mondják: máshogy nem is menne. Éjszakánként megint csak Péter „ügyel”, ha Enikő inni kér vagy meg kell fordítani, mert elzsibbad, Péter félálomban rutinból elvégzi a műveleteket, fél 7-kor aztán indul dolgozni. Néha elmegy pár napra horgászni, csak ilyenkor szakadnak el egymástól hosszabb időre. „Nagyon örülök neki, ha kikapcsolódik egy kicsit, sosem voltam irigy vagy féltékeny” – mondja Enikő. „Szívesen magammal vinném ilyenkor, ahogy párszor meg is tettük, csak hát a horgászhelyek nem az akadálymentességükről híresek – teszi hozzá Péter, aki összességében nem érzi magát kimerültnek, és kész arra, hogy egy kisbabához is ő keljen éjjelente. – Egy ikerpár azért lehet, hogy taccsra tenne” – vallja be nevetve, de ne szaladjunk előre, nézzük meg, hogyan is jutottak el oda Enikőék, hogy gyermekvállalásban gondolkodjanak. „Mi már több dolgon túl vagyunk, mint a legtöbb pár ötven együtt töltött év után, a megpróbáltatások a balesettel ugyanis csak elkezdődtek” – összegez Péter.
Szerző: Kertész Anna
