Nem múlik a hányinger, ha hasra fekszem fájnak a mellbimbóim, pedig nagyon szeretek hason aludni, szeretném kihasználni, amíg lehet. Nehezen haladok a munkámmal, lassan fordítom a könyvet, amin dolgozom, fárasztó minden beszélgetés a riportalanyokkal. Pedig én szerencsés vagyok: többnyire otthonról dolgozom, ezért az is belefér, hogy délután aludjak egy kicsit. Fogalmam sincs, hogyan csinálják a nők, akik mindennap irodába járnak vagy nehéz fizikai munkát végeznek.
Arra gondolok: tessék, máris elkezdődött – a baba még mindig csak akkora, mint egy méretes pekándió, de máris felforgatta az életemet. Az anyaság rögtön elkezdett áldozatokat követelni, pedig még nem is éreztem megmozdulni a kicsit, nem láttam a jól kivehető profilt a monitoron. Már semmi sem ugyanolyan, mint régen, nehézkesen és egyformán telnek a napok, a délutáni menetrendszerű alvásból a gyomorégés ébreszt, kínoz a puffadás, és a legtöbb kognitív energiámat az köti le, hogy mit egyek. Mit csinálnék normálisan? Mármint ha nem lennék terhes. A meleg őszi estéken még kiülhetnék meginni egy gin tonicot, elmennék valami buliba és figyelném, ahogy a színes fények mintákat festenek a csukott szemhéjamra, ha elfogyna a cigim, sodortat szívnék, hajnalban hazasétálnék és még mindig ömlene belőlem a szó, pedig már kissé kellemetlenül feszülnek az izmaim és túl gyorsan ver a szívem, de másnap úgyis minden rendben lesz. De itthon vagyok, és egy hete nem sikerül eljutnunk egy fél 9-es vetítésre a moziban. És különben sem tudom, mi van a városban, nem hívnak sehova, a barátaim tudják, hogy terhes vagyok és inkább azért hívnak fel, hogy a hányingerem felől érdeklődjenek. Nem hibáztatom őket érte, és persze jólesik a törődésük, de azért próbálom meggyőzni őket, hogy továbbra is ugyanúgy érdekelnek a történeteik félresikerült randikról meg a rejtélyes, gyönyörű férfiakról. Próbálom elfogadni a változást, de egyre mohóbban vágyom a jutalomra, hogy lássam a gyerekem, akiért megéri gyomorsavat hányni és elszédülni, ahogy reggel felkelek az ágyból. De még a hányingernél is sokkal nehezebb a kontrollvesztettség és a pokoli vágy, hogy valahogy bizonyosságot formázzak a puszta tudatból, hogy legyen valami garanciám, hogy minden a legnagyobb rendben van odabent. Azt mondogatom magamnak, bíznom kell benne, hogy mindent jól csinál – bíznom kell benne.
Az egyik nap valamiért eszembe jut egy régi mese, a Vadhattyúk: hogy a lány csak úgy válthatta meg a testvéreit, hogy a saját kezével letépkedett csalánokból kellett ingeket varrnia, és közben nem szólhatott egy szót sem. Elképzelem, hogy odalép hozzám egy jótündér, és azt mondja: „Megajándékozlak egy csodálatos kisbabával – de a boldogságodnak ára van! Két hónapon keresztül mindennap hányingered lesz, fájni fog a melled és olyan fáradt leszel, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtál volna. Felpuffadsz és fájni fog a hasad, hánysz, émelyegsz, de éhes is leszel. Közben pedig aggódni fogsz, megmagyarázhatatlan félelmek kerítenek a hatalmukba. Lehet, hogy lesznek, akik elfordulnak tőled, mások kéretlen jótanácsokkal halmoznak el, és te nem fogod tudni, melyiket kellene megfogadnod. Különös rémálmok kísértenek majd. Aztán megnő a hasad, nehéz teherré válik, fájni fog a hátad, a derekad, nem találsz kényelmet. Néha ok nélkül kitör belőled a zokogás. Mindezt kilenc hónapon keresztül viselned kell. Végül pedig nagy fájdalmak közepette kell életet adnod a babádnak, rettegni fogsz a gátmetszéstől és attól, hogy mindent jól csinálsz-e. Most pedig felelj: vállalod?” Igen, vállalom.
Aztán tényleg mint a mesében, az egyik napról a másikra múlik el a rosszullét, mintha leemeltek volna rólam egy fátylat, a hányás és a depresszió egyszerre tűnnek el. Tudom, hogy mindenkinél máshogy alakul: nálam, mint a nagykönyvben, a 13. héttel vége a reggeli rosszullétnek, hirtelen visszakapom az energiámat, az életerőmet, nekiállok elpakolni a lakásban és mindenhova el akarok menni – szinte hihetetlennek tűnik, hogy alig néhány napja még nyöszörögve aludtam el a kanapén, most meg hívom a barátaimat, hogy menjünk el vacsorázni. Mert végre enni is tudok már, és akarok is: süteményeket, ázsiai levest, mexikóit, vegán hamburgert, rengeteg ízt a sok száraz keksz és zsemle után. Van valami alázatra intő és egyszerre mentesítő abban, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a hormonműködésünknek, és azt hiszem, a terhességnél semmi nem világít rá erre pontosabban. Azt érzem, a jó fizikai állapottal az egész terhességhez való viszonyom is megváltozik. Alig néhány nap és már szinte nem is tudom felidézni a keserves heteket – ha nem írtam volna le akkor, talán örökre elfelejteném. Mert azért ki van ez találva, a végén biztos csak a jóra emlékszel majd, hogy hajlandó legyél az egészet újra végigcsinálni. És tényleg, 1-2 hete biztos voltam benne, hogy én soha többé nem leszek már terhes, most meg arra gondolok, azért tök jó lenne majd neki egy kistestvér.
Tudom, hogy jön a genetikai ultrahang és hamarosan láthatom, még akkor is, ha az csupán egy zavaros, fekete-fehér kép lesz. Számolom vissza a napokat, míg végre találkozhatunk, pedig tudom, hogy igazából már ismerjük egymást.
