Abortuszellenes konferenciáról és iskolákat járó abortuszellenes buszról szóló hírek járták be a sajtót az elmúlt hetekben. Aztán újra felröppent az örök téma, az anya önrendelkezési joga vagy a magzat élethez való joga-e az előrébb való.
Önrendelkezés. Ízlelgessük ezt a szót egy kicsit. Olyan durva, olyan önző, olyan rideg és hivatalos az élet-halál örök kérdésével, az emberi sorssal, az isteni elrendeltetéssel szemben, nem igaz? De vajon ugyanilyen ridegség árad-e abból, ha közelebbről megnézünk egy emberi életet, és azt, milyen körülmények között határoz úgy egy nő, hogy megszakítja a terhességét?
Nemrég egy ortodox zsidó családról szóló filmsorozatot néztem a tévében Shtisel címmel. A sztoriban az ötgyerekes anyát elhagyja a férje, fél évre eltűnik, és a nő, akinek se szakmája, se állása nincsen, mert persze egy nő éljen a családjáért, kénytelen valahogy önálló lábra állni. Pénzt a családjától nem akar kuncsorálni, mégiscsak szégyen, hogy elhagyta a férje, nyilván az ő hibája ez is. Aztán a férj előkerül, rájön, mégsem olyan könnyű kitörni az élet megszokott keretei közül, megbánja bűneit, de a nő még sokáig képtelen megbocsátani, állandó depresszió kínozza, miközben a külvilág ebből nem lát semmit. Minden rendben, hál’ istennek, hajtogatja a film során szinte monomániásan. Cserébe viszont teherbe esik ismét, hiszen egy tisztes nőnek a férje rendelkezésére kell állnia. A nő titokban abortuszra jelentkezik. A műtét végrehajtása előtt egy bizottság elé kell járulnia, ahol arról faggatják, van-e valami egészségügyi oka, hogy nem akarja ezt a hatodik gyereket, konzultált-e már rabbival, és tudja-e, hogy ezzel a döntésével egy életet olt ki. A nőnek nem kell sok, végül visszavonulót fúj és megszüli a gyereket. De a depressziója, mint egy állandó ruhadarab, szinte a film végéig vele marad.
Nemrég járta be a sajtót a hír, hogy Bus 4 Life nevű buszok járják Magyarországot és tartanak felvilágosítást 11-16 éves iskolás gyerekeknek arról, milyen következményei vannak a terhességmegszakításnak. A felvilágosítás főként arról szól, milyen borzalmak történnek a magzattal a műtét során. A Magyar Narancsban megjelent cikk szerint a program félelemkeltésre épül, amely során a felelős fogamzásgátlásról nem is esik szó, csak a szüzességi fogadalomról és az abortusz okozta traumákról.
Az abortusz nem jó. Ki ne értene ezzel egyet?
Sosem hallottam még olyan nőről, aki jókedvében vetette el a gyerekét.
Senki sem szeret életet kioltani, és ezzel a tudattal élni.
Senki sem szereti, ha a testében végbemenő hormonális változások hirtelen megszakadnak, és nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is kiürül az ember.
De ha valakinek mindez nem jelentene semmit, akkor sem jó egy műtéten átesni. Vasakkal feszítik szét a tested, turkálnak a legintimebb részeidben, míg tehetetlenül, szétvetett lábbal fekszel.
De van, amikor mégis úgy érezzük, ezt az utat kell választani.
Amikor az abortusz ellen kampányolunk, a nőt tesszük felelőssé a kialakult helyzetért. Hiszen végső soron az ő igenje kell ahhoz, hogy az a másik élet ne lüktessen tovább a testében.
Csak azt nem értem, miért nem a teljes képet nézzük.
Miért kanyarodunk vissza mindig ehhez az álszent kérdéshez, hogy felelősen hozzuk-e meg, mi nők az abortuszról a döntést?
Miért nem azt vizsgáljuk, milyen kilátástalan helyzetek vezetnek ide?
Hogy milyenek a mai párkapcsolatok, mennyire számíthatunk egymásra, hogy a lányok és a fiúk milyen jövőképpel, mintákkal rendelkeznek?
Miért nem abban segítünk nekik, hogy képessé váljanak az emberek őszinte szeretettel és bizalommal egymás felé fordulni?
Miért nem foglalkozunk azzal, hogy a gyerekek körében terjedő pornó milyen káros hatással van a szexuális életükre? Hogy mit jelent a valódi intimitás?
Hogy mernek-e a lányok nemet mondani, amikor még nincsenek készen a szexre, és hogyha már készen állnak, meg merik-e mondani a fiúnak, hogy használjon óvszert?
Hogy miként tud egy fiú felelős férfivé válni?
És egy lány felelős nővé.
Az abortusz már csak a folyamat legvége, amely végső soron tényleg a nő döntése. De sokszor az egyetlen döntés, amikor egy nő még képes nemet mondani.
Nem, nem kell ehhez szigorúan vallásosnak lenni. Nemet mondani sokunknak anélkül is nagyon-nagyon nehéz. Túl sokszor félünk, hogy mások mit fognak szólni, hogy szégyent hozunk magunkra és a környezetünkre is. Félünk, hogyha ellenkezni merünk, elhagynak minket a szeretteink. Nem könnyű megtanulni, hogy nem az a szeretet, ami mindig csak az igenekre kíváncsi.
A kutatások szerint nem azokban az országokban nő a gyerekszám, ahol tilos az abortusz vagy ahol stigmatizálják a terhességmegszakítást. Hanem ott, ahol a családban igazságosabb a munkamegosztás, és az otthoni feladatok nem csak a nőkre hárulnak. Ezzel szemben a Georgetown Egyetem és az Oslói Egyetem közös felmérése szerint Magyarországon a nők 49%-a dolgozik. A többiek be vannak szorítva az otthon falai közé, és a legtöbbjük a gyereknevelés köré szervezi az egész életét.
A gyereknevelés elköteleződést jelent egy életre. Vannak szép pillanatai, de legalább annyi terhet és nehézséget is jelent. Különösen annak, aki egyedül van, akinek nem megfelelőek az anyagi körülményei, vagy aki sérült, beteg gyereket nevel.
Persze, mindent túl lehet élni, csak kérdés, érdemes-e arra kondicionálni az embert, hogy túl kell élnie az egyetlen életet, ami megadatott neki. Hogy arra készüljön, felnőttként infantilizált állapotban, önmagát és tehetségét háttérbe szorítva kell a négy fal között, vagy alacsonyan megfizetett háttérmunkában tengetnie az életét.
Kérdezem én, milyen élet lesz az ilyen? Akár a gyereké, akár a felnőtté, és vajon a nő esetében nem ugyanarról az élethez való jogról beszélünk-e végső soron, mint a méhében lévő magzat esetében?
Mi a fontosabb az élő ember élete vagy a meg nem születetté? Én inkább így tenném fel a kérdést.
Felnőtt emberek vagyunk, képesek vagyunk felnőtt döntéseket hozni, és ha máshol nem, kezdjük a felelős döntést saját magunkon és azon, akarunk-e, tudunk-e még egy emberért egész életünkre felelősséget vállalni.
Fotó: Bodnár Zsófi
