Az utóbbi időben mind a nemzetközi, mind a hazai színtéren felerősödtek az abortuszellenes hangok. Míg néhány hónapja Alabama államban törvénybe iktatták az USA jelenleg legszigorúbb abortuszszabályozását, addig itthon (még csak) elméleti szinten foglalkoznak a szigorítás kérdésével. Vannak, akik nem kevesebbet állítanak, hogy valójában a művi terhességmegszakítás miatt fogy a népesség, és hangoztatják, hogy abortusz nélkül bizony már több tízmillióan is élhetnének az országban. Mások azzal vennék el a „nők kedvét” az abortusztól, hogy a beavatkozás előtt kötelezővé tennék a magzat szívhangjának meghallgatást.
Hogy hol jelenik meg ezekben a diskurzusokban a nő, mint érző lény, akinek az abortusszal nem egyszer élete legnehezebb döntését kell meghoznia? Sehol. Az, hogy a nők milyen élethelyzetben, milyen érzelmi állapotban, milyen anyagi körülmények között, milyen párkapcsolati szituációban hozzák meg ezt az elhatározást, nagyon úgy tűnik, valójában senkit nem érdekel. Ahogy az sem, hogy vannak helyzetek, mikor a terhességmegszakítás nem is a nő választása. Sőt, ez a lehetőség a legtöbb esetben át sem fut az emberek agyán. Hiszen, ki mást lehetne okolni, mint az önző, felelőtlen, érzéketlen nőt?
Tudjuk jól, hogy az emberi agy szeret sémákban gondolkodni, így egyszerűsítve a saját dolgát – az abortuszra azonban nem létezik séma. Nincs fekete-fehér, minden élethelyzet egyedi. Nekünk, kívülállóknak pedig a hibáztatás és ujjal mutogatás helyett valójában annyit kellene tennünk, hogy ha már egy nőnek át kellett esnie egy ilyen traumán, akkor meghallgassuk a történetét és segítséget nyújtsunk a feldolgozásában. Ezzel a sorozattal pontosan ez a célunk: abortuszon átesett nőknek adunk teret, hogy kibeszélhessék magukból érzéseiket.
Laura
„37 éves vagyok, jelen pillanatban házasságban élek és három gyermek anyukája vagyok. A házasságom romokban. Foghatnám arra, hogy a férjem jó ideje az alkoholizmus útjára lépett, de nyilván az én hibám is, mert elhidegültünk egymástól, a házépítés, anyagi nehézségek sok-sok csorbát ejtettek a lelkünkön. Verbálisan rendkívül sokszor bántalmaz, azonban anyagi függésben vagyok tőle, mert főállású anyaként alig rendelkezem jövedelemmel, illetve a CSOK-os házunk is összeköt jogilag. Sosem gondoltam, hogy valaha megismerkedek más férfival, azonban ez idén megtörtént. A most elvetetett pici Angyalka is tőle fogant. Nem terveztük ezt a pici babát és tulajdonképpen, amikor megtudtuk, a lelkünk egy része örült, mert azt éreztük, hogy igazi szerelemgyermek ez a kisbaba, egy nagy csoda. A páromnak is van két gyermeke az előző házasságából, ők már nagyobbak, mint az enyémek.
Az hamar realizálódott, hogy jelen körülmények között felelőtlenség lenne életet adni egy picinek. Hogy mik ezek a körülmények? Például az, hogy én hivatalosan házas vagyok, aki szeretne elválni, azonban a férjem egyelőre nem hajlik erre, sőt, inkább megnehezítené ezt a helyzetet. Félek is tőle, mert egyszer megpofozott egy vita hevében. Azt el sem merem képzelni, mit tett volna, ha elé állok, hogy babát várok és válni szeretnék. A másik nehezítő tényező, hogy a párommal nehéz anyagi helyzetben vagyunk, ő gyerektartást fizet és most már egyedül tartja fenn az elég nagy lakását, én pedig három gyermekkel vagyok, akik közül kettővel speciális helyekre is kell járnom (fejlesztések, orvosok).
Még így is rendkívül nehéz volt meghozni ezt a döntést, és nem csak én, hanem az apuka is rengeteget vacillált. Többször mondta, hogy inkább mégiscsak tartsuk meg, csak lesz valahogyan, de beláttuk, hogy ezt sajnos nem tehetjük meg.
Nagyon nehéz szívvel készültem a beavatkozásra. Rengeteget nőtt a pocakom az utolsó 1-2 hétben. Már kezdtem magam beleélni a kismamaszerepbe. Sokat simogattam a pocakomat, beszéltem hozzá. Elmeséltem a babának, hogy nagyon szeretem, de most nem lehetséges, hogy megérkezzen közénk, kértem, egy későbbi időpontban térjen vissza hozzánk. Nagyon sajnáltam, hogy az ultrahangon nem láthattam (úgy fordította az orvos, hogy ne lássam). A két terhességi tesztet és a műtétkor kapott karszalagomat elraktam, és szeretnék egy emlékdobozt készíteni majd ennek a kicsi babának, akire nagyon vágytam, mégsem szülhettem meg. Azóta is rengetegszer sírtam, szó szerint gyászolom azt a pici babát… Sajnálom, hogy sosem láthattam, nem tudhatom meg, milyen lett volna, nem érinthetem, nem ölelhetem magamhoz. Nagyon fáj a hiánya.
Nagyon szeretnénk a párommal babát, amint a helyzetünk picit rendeződik. Mindketten igazán vágyunk rá. Igaz, már kezdünk abba a korosztályba kerülni, ahol ez nem is annyira egyszerű, mégis, szeretnénk.
Én, mint keresztény szellemiségű lány, egy félévvel ezelőtt még zsigerből rávágtam volna az abortusz betiltásának gondolatára, hogy nagyon helyes. De most megtanultam: nem ítélkezhetem mások felett úgy, hogy nem tudom, milyen terheket cipelnek.
Éva
„26 éves vagyok, egyedül élek. Sokáig kapcsolatban éltem, de a párom kifogásolható életmódot élt, így megváltunk egymástól, jelenleg egy gyárban dolgozom.
Az abortuszom most volt 26 évesen, két hónapja. Véletlenül sikerült, még nem terveztük. Hat hetes voltam, mikor rájöttünk, persze mindketten megijedtünk, de nem tűnt reménytelennek a helyzet. Viszont a párom elmondta a családjának és az anyja, aki ismeretlenül is utál és folyamatosan próbálta ellenem fordítani páromat, végül rábeszélte őt, hogy vetesse el.
Próbáltam húzni az időt, hátha kicsúszunk a határidőből, de az anyja nem adta fel a tervét, így végül rákényszerítettek. Semmilyen segítséget nem kaptam, de még az orvosoktól sem. Össze-vissza passzolgattak, magamtól kellett kitalálnom azt is, hogyan indítsam el a folyamatot, és amikor elindult, akkor sem kaptam érdemi tájékoztatást az állapotomról, mert nekik az egész rutin volt. Én viszont életemben először voltam terhes és azt sem tudtam, mi történik velem. Amikor befektettek, elég lenézően bántak velem, mintha nem lenne elég bajom.
Az abortusz gyorsan lezajlott, már a szobámban ébredtem és az első dolgom volt a szobatársakat megkérdezni, hogy most megműtöttek, vagy csak álmodtam?! De mire a kérdés végére értem, már tudtam a választ, mert ahogy megmozdultam csak azt éreztem, hogy mennyire üres a hasam és a szívemből is hiányzik valami… Egyedül akartam lenni és sírni amennyire és ameddig csak lehet, de sehol sem voltam egyedül….
Úgy gondolom, hogy akkor tudom majd mindezt feldolgozni, amikor sikerül könnyek nélkül beszélnem róla, és ezek után jelenleg eszemben sincs újabb terhességre gondolni…”
