Február 22-én született meg a lányom. Amikor bementünk a kórházba, még az influenza miatt aggódtunk: már élt a látogatási tilalom, és féltem, hogy az apás szülést sem engedik majd – persze végül engedték, az más kérdés, hogy utána három napig se ki, se be, egy csomagot sem lehetett átadni az üvegajtón, csak a csecsemős nővérek közvetítésével. Talán elsőre furcsának hangzik, de egy néhány napos újszülött mellett viszonylag sok ideje van az embernek – vagy legalábbis az én lányom jóformán átaludta élete első két napját –, ezalatt pedig bőven volt időm cikkeket olvasni, ha már másra energiám úgyse. Akkor kezdett tetőzni a koronavírus-pánik a médiában, és bár így utólag visszagondolva valószínűleg nem volt a legjobb ötlet ennyire felfokozott állapotban beleásni magam a több száz cikkes magyar és külföldi koronavírus-dossziékba, én mégis ezt tettem. A kórház karanténjából olyan szürreálisnak és távolinak tűnt az egész, és akkor tulajdonképpen még távoli is volt, földrajzilag legalábbis egészen biztosan. Szóval úgy voltam vele, mint minden megrázó hírrel, ami igazából nem érint engem: megbeszéltem az ismerősökkel, átrágtam a híreket, de ahogy leraktam a telefonomat, már el is feledkeztem az egészről.
Elképesztően vártam, hogy véget érjen a három nap, és végre hazamehessünk, hogy ihassak egy kávét anélkül, hogy egy nővér jóindulatán és szabadidején múlna a dolog, meg persze, hogy végre hármasban legyünk új családként. Tisztában voltam vele, hogy a gyermekágy hathetes időszaka a pihenésről és a lakásba zárkózásról fog szólni, úgyhogy alapvetően nem terveztem nagy programokat, azt mondjuk vártam, hogy az ismerősök jöjjenek majd látogatóba. Szerencsére minden rendben volt velünk, szombat este született a lányom, és a kedd reggeli viziten már kimondták az áment, mehetünk haza. Még három nap után is hihetetlenül jó érzés volt kilépni a levegőre, még ha csak arra a pár méterre is, amíg elsétáltunk a kocsihoz. És persze jó volt végre itthon is, ahol lehetett végre kényelmesen szoptatni anélkül, hogy valamelyik nővér a mellemet és a gyerek szopási technikáját vizslatná. A barátommal megbeszéltük, hogy az első napokban csak a legszűkebb család jöhet hozzánk, de a harmadik héttől elkezdtük beosztani a barátokat is, és mivel magabiztosan állíthatom, hogy gyönyörű babánk van, iszonyúan vártam már, hogy mindenkinek megmutathassam. De ahogy teltek a napok, azon kaptam magam, hogy az éjjeli-hajnali szoptatások alatt még mindig az újabb és újabb koronavírusos cikkeket olvasom, egyre növekvő aggodalommal, külön rákeresve azokra az esetekre, amik gyerekeket érintenek; vagy átpörgetve a La Leche Liga alapítvány oldalát a koronavírus és a szoptatás összefüggései kapcsán. Az persze megnyugtatott, hogy a tíz év alattiakat – egyébként tudomásom szerint máig megmagyarázhatatlan módon – elkerüli a vírus, de azért tisztában voltam vele, hogy a néhány napos kisbabám még csak most építi ki az immunrendszerét minden korty anyatejjel, arról nem is beszélve, hogy egy császármetszés utáni, vészesen alváshiányos állapotban a saját immunstátuszomat sem ítéltem a legjobbnak. Miközben a vészhelyzet egyre duzzadni és közeledni látszott, én a bezártságban egyre inkább úgy éreztem, védtelenek vagyunk, hogy pont most vagyok én is a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb. Abba pedig bele sem mertem gondolni, mennyire van felkészülve a magyar egészségügy egy fertőzött szoptatós anyuka és/vagy újszülött biztonságos, közös ellátására.
Egy darabig még nem szívesen vallottam be, hogy ennyire rám telepedett a dolog, bár azt most is úgy gondolom, hogy ebben nagy szerepe van a bezártságnak, és annak, hogy egy eleve ijesztő új élethelyzetbe csöppentünk. A lakásban csak a hírek jutnak el hozzám, márpedig azok ijesztőek, miközben elveszik az a hétköznapi tapasztalás, hogy az utca azért mégis tele van emberekkel, akik (legalábbis egyelőre) még élnek és jól vannak. Amikor nálunk is megjelentek az első koronavírusos esetek, már nem éreztem cikinek, hogy félek, vagyis inkább már nem számított, hogy annak érzem-e, szép lassan lemondtuk a látogatókat, már ha nem ők mondtak le minket elővigyázatosságból (amúgy az esetek nagy részében ez történt). És egyszer csak eljött az a pont, amikor a saját anyukám is csak úgy jött fel hozzám, hogy maszkot húzott, és még alapos kézfertőtlenítés után is csak tisztes távolságból nézte a lányomat – a saját unokáját. Bizarr és szomorú az egész, és még csak nem is én kértem tőle: pedagógusként dolgozik, még nyitva voltak az iskolák, ő akart elővigyázatos lenni. Apukám sem merészkedett két méternél közelebb, a nagymamámnak pedig már én tiltottam meg, hogy kimozduljon a lakásból. Nem tudom, hogy mindez túlzás-e, mindenesetre jó néhány kisgyerekes ismerősömmel beszéltem, és mindenki hasonló lépéseket vezetett be – igen, annak ellenére, hogy a gyerekek elvileg tényleg nem fogékonyak.
Napok leforgása alatt eljött az a pont, hogy az összes családtagom home office-ba került, köztük a barátom is, aminek azért eléggé örültem, végül is ezt most vehetjük erősen kiterjesztett apasági szabadságnak. És persze még inkább azért örültem, mert így nem kell minden egyes nap tömegközlekednie, mert így teljesen mindegy, hogy mi egész nap itthon ülünk látogatók nélkül, ugyanúgy elkaphatjuk a vírust. Szóval a biztonságérzetem fokozódott, de még mindig rengeteg bennem az aggodalom, bár azt nem tudnám szétszálazni, hogy ebből mennyi az első gyerekkel járó alapszorongás. A lányom most háromhetes, és minden egyes napért hálás vagyok, amivel erősebb lesz, jó látni, ahogy eszik és hízik, és magába szívja a szoptatáspártiak által annyira nagyra tartott anyatejet, és őszintén, még az éjjeli szoptatások is kicsit elviselhetőbbek, ha koronavírus-megelőzésként gondolok rájuk.
Igen, az első néhány hetet amúgy is nagyrészt a lakásban töltöttük volna, végül is nincs nagy különbség, csak annyi, hogy most rajtunk kívül egész Magyarország ezt teszi. Legalább nem maradunk ki semmiből, nem üt be a szülés utáni depresszió, amikor átpörgetem a barátaim Instagram-oldalát, nincsenek bulik, programok, amik miatt fájhat a szívünk. Ez is eszembe jutott, de az is, hogy most a számomra legfontosabb emberek kimaradnak életünk egyik legfontosabb fejezetéből, hogy a legjobb barátaim talán majd csak két vagy három hónaposan látják először a gyerekem. És a gyermekágy karanténja is egészen más úgy, hogy a lakáson kívüli világ borzasztóan fenyegetőnek tűnik, hogy még a parkba is csak félve merem kitolni a kisbabám. Arról nem is beszélve, hogy most én sem tudok kiszakadni, amikor kicsit szükségem lenne rá; nem tudok beülni egy gyors kávéra, amikor már elegem van a lakásból és a gyereksírásból; nem tudok bemenekülni egy plázába, hogy kicsit bámuljam a kirakatokat; nem tudunk elmenni a barátommal moziba vagy vacsorázni, pedig elhatároztuk, hogy már korán bevezetjük ezeket a randiestéket. Nem tudom másra bízni a gyerekem, mert senki nem vállalja, és mert nem merem, és nincs is értelme, mert ugye úgyse mennénk sehová. Sosem gondoltam, sőt, még a szülés előtt egy héttel sem gondoltam, hogy egy világjárvány kellős közepén születik majd a lányom. Egyfelől szerencsésnek érzem magam, mert lehetőségünk van minden óvintézkedést megtenni, mert minden családtagom meg tudta oldani a home office-t, mindenki megtarthatja a munkáját és a fizetését. De valószínűleg most már egészen addig aggódni fogok, amíg itt van a vírus. Vagy lehet, hogy még azután is, végül is azt hiszem, erről szól az anyaság.
Fotó: Unsplash.com
