Biztosan vannak olyan első pillanattól egész éjszakákat átalvó babák, akiknek a szülei lelkesen válaszolnak az „és hogy alszik?” kérdésre, de a legtöbb friss szülőtől nem tudsz ennél kellemetlenebbet kérdezni. Mert hát többnyire szarul: felkel éjszaka, ébren van, ordít, csak babakocsiban, autósülésben, hintában, hordozóban alszik, vagy azokban sem. Az sem segít, hogy az összes rokon értetlenkedve magyarázza, hogy annak idején minden kisbaba átaludta az éjszakákat, ahogy hazajöttek a kórházból – ha ez tényleg így volt, és nem csak egy evolúciós trükk módosította az emlékezetüket, annak többnyire egy oka van, de erről kicsit később.
Szóval a mi gyerekünk alvása kapcsán általában Anatolij Sztyepanovics Gyatlovot, a csernobili atomerőmű főmérnökét szoktam idézni – nyilván át is aludhatná az éjszakát (már a Juli), ami sokkal jobb lenne, de hallottam én már olyan gyerekről is, aki a fél éjjelt végigvisítja. Az altatásban rengeteg iskola van, de mi elsőgyerekes szülőkként leginkább az ösztöneinkre hallgattunk: amikor az első hetekben sírva szoptattam éjszaka a sötét sarokban ülve, egyszer csak gondoltam egyet, és beraktam a lányunkat magunk mellé az ágyba. Császáros anyukaként ez azért is volt praktikus, mert nem kellett állandóan felülni meg felállni, ami friss császársebbel minden alkalommal valami egészen pokoli élmény tud lenni.
Szóval befektettem az ágyba, és aztán csak annyi volt a dolgom, hogy néha mellet cseréljek, vagyis átfeküdjek az egyik, vagy a másik oldalamra, a kislányom pedig szépen álomba szopizta magát. Vagyis eldőlt, hogy mi a cicin el- és visszaaltatás és az ágyban altatás – modernebb, kevésbé kétségbeesettnek hangzó nevén a co-sleeping – eszközeivel fogunk élni. Ezzel – persze erre már túl későn jöttem rá – elsősorban az a gond, hogy eléggé egyszemélyes feladat, és bár volt olyan éjszaka, amikor órákat töltöttem vele, hogy utánanézzek, képesek-e a férfiak szoptatni (akár képesek is lehetnek egyébként), egyelőre egyedül viszem az éjszakai műszakokat. Előnye viszont, hogy így fel se kell ülni az ágyban, elég ide-oda forgolódni, és úgy tűnik, hogy a lányunknak is tetszik a módszer, mert mindig 1-2 perc alatt visszaalszik. Ezek a módszerek egyébként az „ősanya”-iskolába sorolhatóak, pedig esküszöm, nekem semmi ilyen szándékom nem volt, sőt, én a független francia mama akartam lenni, aki harmadik hónaptól rábízza a kicsit a nagyszülőkre egy karton lefejt tejjel, és vacsora után még elmegy iszogatni is. Ja, csak aztán megszületett a lányom.
Olvastad már?
Hálás vagyok a szoptatásért, de nem mindig szeretem
Eltelt kilenc hónap, és a terhesnapló helyét átveszi a baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És ezúttal a szoptatásról – annak minden nehézségéről és szépségéről.Az ébredéseket sosem számoltam igazán, mivel a co-sleeping előnye, hogy neked sem kell igazán felébredned – ha ügyes vagy, és gyorsan cselekszel, akkor elég visszatuszkolnod a gyerek szájába a melledet, és mindketten aludhattok tovább. Egy ponton aztán eszembe jutott, hogy a mellem helyett a cumit is lehetne cumizásra használni, de egy négy hónapost már nem lehet ilyesmivel átverni – szóval itt az is eldőlt, hogy a mi lányunk nem lesz cumis, aminek így utólag kicsit örülök, és később valószínűleg le is tagadom, hogy valaha milyen kétségbeesett módon próbáltam különböző formájú és méretű, anyatejbe áztatott műanyagdarabokat tömködni a gyerekem szájába.
Mivel szülőként is a tényekben hiszek, megnéztem a Netflix babás dokumentumsorozatának alvásra vonatkozó részét, elolvastam egy csomó kutatást a babák alvásáról, és az empirizmus jegyében néhány mamablogot is átnyálaztam. Mindenféle mérföldköveket emlegettek élükön a négy hónapos alvásregresszióval, ami elvileg olyan idegrendszeri változásokat hoz a kisbabák agyában, amik segítenek a felnőttek alvásmintáihoz közelíteni a babák alvását. Elvileg. Merthogy a babák alvásában több ellenőrző ébredés van, amikor a kicsi monitorozza a környezetét, és megbizonyosodik róla, hogy biztonságban van, ilyenkor viszont általában segítségre van szükségük a visszaalváshoz. Ez teljesen érthető, végül is teljesen védtelen lényekről van szó, akik ráadásul, ha csak anyatejen élnek, könnyen meg is éheznek éjszaka. Vagyis mivel az éjszakai ébredés természetes, életkori sajátosság a babáknál, és mivel a baba ilyenkor (mint újszülöttként mindig) segítségkérés céljából üvölt, a legmodernebb irányelvek szerint nem szabad sírni hagyni. A sírni hagyással (cry it out) a baba ugyan megtanulja átaludni az éjszakát, de csak azért, mert azt üzenjük neki, hogy segélykérésének nincs értelme, senki nem jön a hívására. Ez baromi szívbemarkolóan hangzik, úgyhogy nekem elég volt egyszer elolvasni ahhoz, hogy ne hagyjam sírni a gyerekünket.
Így persze nem könnyű a helyzetünk. Most már lassan hét hónapos lesz, de még mindig velünk alszik, még mindig cicin alszik, és még mindig nem alussza át az éjszakákat. Jobb éjszakákon körülbelül 3-4 alkalommal ébred, a rosszabbakat inkább hagyjuk. Minden este megpróbáljuk betenni a kiságyába, de ott általában azonnal felébred, és sírni kezd, és hiába hagyjuk néhány percig, egyáltalán nem enyhül a felháborodása. Biztos vagyok benne, hogy ez nem lesz mindig így, egyszerűen meg kell érnie az önálló alvásra, de azért mi sem adjuk fel, mert eléggé szeretnénk visszakapni az ágyunkat és a magánéletünket. Most az a terv, hogy egyre határozottabb eszközökkel fogjuk átszoktatni a saját ágyába, és megállapodtunk, hogy egyéves korától már egészen biztosan nem alszik velünk. De azért erre térjünk vissza fél év múlva.
Fotó: Unsplash.com
Olvass tovább!
