Amikor egészen kicsi voltam, Emő egyet jelentett nekem a kagyló formájú belga csokival. Minden alkalommal, amikor meglátogatott minket Németországból, hozott egy doboz kagylós csokit, meg néhány cigiszagú retikült és régi ruhát – kincseket a múltjából, többnyire bóvlikat. A ruhákat mindig udvariasan megköszöntem, felpróbáltam, de nyilvánvalóan a csoki képviselte a valódi értéket, azt mindig megpróbáltam beosztani, és csak úgy enni, hogy hagyom őket elolvadni a nyelvemen. Azért az egyik Valentino táskája azóta is itt lóg a fogasomon, fogalmam sincs, hogy hamisítvány-e, persze bőven van rá esély, hogy igazi, fiatalon állítólag nagyon jól keresett hamburgi bárénekesnőként: a családi legendárium szerint férjével, a zongorista Rudival még aranyrúdjaik is voltak. Bárénekesnő. Csak évekkel később derült ki számomra, hogy az éneklés mellett escort is volt, vagy hát akkor valószínűleg csak ribancnak mondták volna, ahogy néhány családtag a mai napig mondja. Néha még a nagyanyám, a legkisebb húga is, bár anyám után ő volt vele a leginkább elnéző a családban. Azt is jóval később tudtam meg – pedig sejthettem volna –, hogy a zűrös éjszakai életéhez hozzátartozott a pia is, mindehhez pedig az, hogy rémesen elhanyagolta a kisfiát.
Kamaszkoromban néha eljött nyaranta, apró volt, csontsovány, és reszelős a hangja az olcsó dohánytól, amiről egyszerűen nem tudott lemondani, pedig akkor már alapvetően egészségesen élt: naponta biciklizett a Rajna partján, és rigorózusan megivott napi 3-4 liter vizet. Ezekből a látogatásokból arra jutottam, hogy Emő egyértelműen a legizgalmasabb rokonom – hosszú, csontos ujjai végén színesre festett körmei között tartva a cigarettát elegánsan gesztikulált, még mindig úgy mozgott, mint egy táncosnő. Szőkére festett haja puhán ölelte körül szinte férfiasan ráncos arcát, olyasmiket mondott állandóan, hogy „aranyom”, meg „világi”, és néha német szavakat kevert a magyarba. Imádta a királyi családokat és a teniszt, meg a horoszkópot, ezekről órákat tudott beszélni. Amikor együtt sétáltunk a Balaton partján, gátlástalanul megszólította a fiatal fiúkat (ez állítólag régi szokása volt, amit egyedül anyukám és én találtunk szórakoztatónak, nagyanyám nem), gyakorlatilag bárkivel bármiről elcsevegett olyan közvetlenséggel, ami a magyaroknak és a németeknek is egyformán idegen.
Aztán néhány éve már nem jött. Azt mondta, fáradt, hogy nem bírja a hosszú utat, különben meg egészen magának való lett. Régóta nyűglődött az orrával: amikor egyszer összevesztek a fiával, a kisebbik Rudival, Rudika eltörte az orrát, ő pedig nem ment kórházba vele, szóval rosszul forrt össze, azóta szörcsögve vette a levegőt. Emlékszem, amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, milyen ember lehet az, aki eltöri az anyja orrát, az a kérdés eszembe sem jutott, mennyi minden előzheti meg azt a pillanatot, amikor egy fiú kezet emel az anyjára. Szóval az Emő egyedül élt, mármint olyannyira egyedül, hogy egész Németországban nem volt olyan rokona, akivel beszélt volna – a fiáról semmit sem tudott, a kapcsolatuk egyoldalú volt, és annyiban merült ki, hogy Rudika minden karácsonyra és születésnapra küldött neki egy borítékot 30-40 euróval. Az itthoniak közül is csak a nagymamám tartotta vele a kapcsolatot telefonon. Azt terveztük, idén együtt meglátogatjuk, de tavasszal beütött a koronavírus, és fogalmunk sem volt, mikor lehet majd utazni.
Május végén azzal hívták a Mamát, hogy Emő kórházba került. Tudtuk persze, hogy amikor valaki hetven felett jár, ennek ezer oka lehet, de borzasztóan féltünk, hogy elkapta a vírust. Emőnek nem volt mobilja, Németországban kevés barátnőjével tartotta a kapcsolatot – az egyikük hívta fel a Mamát, amikor bevitték a kórházba, de utána eltűnt, és mi teljesen kapaszkodó nélkül maradtunk. Mindennap hívtuk a német kórházakat, néha angolul, néha németül próbálkoztunk, többnyire kevés sikerrel. Amikor sikerült megtalálnunk, és elérnünk őt az osztályon, egyszer kikönyörögtem, hogy az egyik nővér odavigye neki a telefont. Akkor annyit mondott, hogy a pulmonológián van, lángol a tüdeje és az egész háta, és hogy ezen a ponton ő már „inkább megdöglene a picsába”. Ezen kívül viszonylag jókedvűen kérdezgetett rólam és a pár hónapos kislányomról, biztosított felőle, hogy nem kell aggódnunk miatta, és ezt mondjam meg a Mamának is. Nem mondta meg, hogy mi baja, amikor kérdeztem, azt felelte, hogy nem tudja, most már azt gondolom, csak hazudott nekünk. Lehet ebbe nemes gesztust, végsőkig megtartott integritást látni, de az is lehet, hogy csak a szégyen volt benne, vagy egyik sem, és egyszerűen nem érdekelte, hogyan érint másokat a halála. Az orvosok – ha néha sikerült elérnünk egyet – teljesen ellentmondó információkat adtak. Egyszer azt mondták, jobban van, házi ápolás mellett hamarosan hazamehet. Máskor azt, hogy az egész testében szétterjedt a rák, és próbáljunk minél gyorsabban elbúcsúzni tőle. Még most sem tudom felfogni, hogyan történhetett meg a németországi egészségügyben, hogy Emő életének utolsó hónapjában az egész családja információk, döntési lehetőségek, búcsú nélkül maradt, hogy miért küldtek minket intézményről intézményre, hogy miért szakadtak meg a vonalak, mikor azt mondták, mindjárt kapcsolják az osztályt, hogy miért csapták rám százszor a kagylót azzal, hogy „nein englisch”. Az utolsó hetekben Emőt elszállították valahová az osztályról, ahol addig kezelték, és anyám végső kétségbeesésében a konzulátushoz fordult, mert gyakorlatilag minden kapcsolatot elveszítettünk Emővel. Azt tudtuk, hogy haza nem mehetett, a kislakásában csörgő vonalast nem vette fel senki. Mi nem mehettünk megkeresni, a koronavírus miatt minden bizonytalan volt, a német egészségügyi intézményekbe nem engedtek látogatókat, ráadásul tartományonként eltérőek voltak a szabályozások, és mi azt sem tudtuk pontosan, hol van. A kórház nem volt hajlandó megmondani, hová szállították, pedig már ezer levelet írtunk, végül már perrel fenyegettem őket a Facebook-oldalukon. Azóta sem válaszoltak semmit.
Végül a helyi szociális hálózat derítette ki, hogy egy hospice házban van. Villámgyorsan eldöntöttük, hogy kocsiba vágjuk a Mamát, mert ezen a ponton a mi családunkban már nem a koronavírus volt a legnagyobb fenyegetés – anyám kedden elkezdte kisütni a rántott húsokat a másnap reggeli útra. Este jött a telefon, hogy Emő meghalt. Mama, Emő legkisebb húga, akinek a nővére annak idején a Németországban összeszedett (összekurválkodott) aranyrúdjaiból vásárolta a Magyarországon akkor még leginkább csak hírből ismert trópusi gyümölcsöket, hogy kigyógyuljon az agyvelőgyulladásból, zokogott, mint egy kislány. Azt hajtogatta, hogy „hát nem várt meg”, és tényleg, azt hiszem, nem akarta megvárni. A németországi hospice házban már csak egy hosszú fehér gyertya emlékezett róla, ez maradt a Mamának a testvére arca helyett.
Csak egy emberrel kellett közölni a halálhírt, Rudika pedig biztosan egyből kitalálta, amikor közel harminc év után meghallotta anyám hangját a telefonban – ha ennyi idő után hívnak, akkor szinte biztosra lehet venni, hogy valaki meghalt. Nem igazán tudott mit kezdeni az információval, ami nem azt jelenti, hogy nem volt szomorú, csak van, hogy az ember annyi mindent érez egyszerre, hogy olyan, mintha nem érezne semmit. Elvonultan él egy isten háta mögötti, de egyébként csodaszép völgyben, földúton kell behajtani a parasztházhoz, ahol német feleségével és az ő nagydarab, de barátságos anyjával együtt lakik. Csapongva beszél az anyjáról, vagy inkább nem beszél, sokszor elharapja a mondatot, és amikor megkérdezi, hogy beszélt-e róla Emő a halála előtt, nem lehet neki nem hazudni. A beszélgetés egy pontján felhúzza a pólóját, hogy megmutassa a sebeket a hasán, amit elsőre elég nehéz értelmezni, de később a Mama közli, hogy „hát tudod, hogy átment rajta a vonat”, mintha ez legalábbis egy gyakori életesemény lenne. Azt nem tudta pontosan megmondani, hogyan ment át rajta a vonat úgy, hogy ő még mindig itt van, csak arra emlékezett, hogy „vissza kellett tenni a beleit”, és ennyi év távlatából szinte felfoghatatlan, hogy lehet, hogy még csak nem is ez ejtette Rudikán a legsúlyosabb sebet. Most hálásnak tűnik a rokonokért, akiket anyja halála visszaadott neki, és akiknek végre elárulhat néhány olyan részletet az életéből, amit csak ők érthetnek meg, már ha valaki megértheti egyáltalán. De mi azt a nőt nem ismertük, akiről ő mesél. Aki ollóval szaladt egy riadt kisfiú után, aki idegen férfiakat hordott haza, ha egyáltalán hazajött, aki olyan rémalakká nőtt, hogy még a felnőtt férfi szemében is ott van a félelem, ahogy visszaemlékszik rá. Mi egy idős asszonyt ismertünk, aki hosszú, csontos ujjai végén színesre festett körmei között tartva a cigarettát elegánsan gesztikulált, aki még mindig úgy mozgott, mint egy táncosnő, és olyasmiket mondott állandóan, hogy „aranyom”, meg „világi”. Aki imádta a teniszt meg a királyi családot, és bárkit megszólított a Balaton partján. Aki kagyló formájú belga csokoládét hozott Németországból. Még nem tudom eldönteni, hogy lehet-e ugyanaz a kettő, és hogy van-e ennek egyáltalán bármi jelentősége, ha már úgysem él többé.
Fotó: Unsplash.com
