Az egyik sztenderd mondat, amivel az idősebb gyerekeket nevelő anyukák riogattak, az a „várj csak, amíg elkezd mozogni” volt. Ezt először egyáltalán nem értettem: azért láttam már életemben néhány kisbabát, és tisztában voltam vele, hogy ezek mégis csak kúszó-mászó embergyerekek, nem pedig csörgőkígyók, hogy követhetetlen sebességgel kislisszoljanak a kezeid közül, és aztán beletekeregjenek a hosszabbítóba. Gondoltam a négy hónapos lányommal.
A kislányom szerencsére hamar megtanult ügyesen kúszni, felülni, aztán pár hét után át is tért a mászásra, amit elég gyorsan tényleg hipersebességre fejlesztett. Vagy legalábbis pont olyan sebességre, ami gyorsabb annál, mint ahogyan én fel tudok pattanni ülő helyzetből. Szóval a dohányzóasztal lekerült a pincébe, kirögzítettük a borulékony bútorokat, lefedtük a konnektorokat, elpakoltunk minden veszélyesnek ítélt cuccot a földről. De aztán jött az igazi rémálom: az állás. Ez olyasmi volt, aminek először ujjongva örültünk, de napok leforgása alatt rájöttünk, hogy ez a mozgásfejlődés legpokolibb stációja. A hét hónapos gyerekünk hamar megunta az ülést, és állandóan ácsorogni akart, de persze az egyensúlyérzéke még nem volt elég jó ehhez. Szóval bárhol, bármikor eldőlhetett. A szituáció még veszélyesebbé vált, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy állás közben a kezében legyen egy tetszőleges tárgy (általában kanál, spatula, toll vagy más hosszú, keskeny dolog, amiről egy szülő el tudja képzelni, hogy beleáll a gyereke szájpadlásába). Én úgy voltam vele, nem bízom a véletlenre ezt a kritikus időszakot, úgyhogy állandó felügyeletet rendeltem el, ami azt jelentette, hogy pisilés közben előregörnyedve a kádban kapaszkodó lányom mögött tartom a kezeimet, ugrásra készen.
Olvastad már?
Persze ettől függetlenül történnek balesetek. Például amikor cuki videót akarok csinálni a kanapéba kapaszkodó babámról, vagy amikor ténylegcsakegymásodpercre nem nézek oda. Baromi szar érzés, amikor a gyereknek koppan egyet a feje a padlón, és bár én igyekszem ezeket gyors, hathatós vigasztalásokkal lezárni (ez szerencsére sikerülni is szokott), azért mindig megfogadom, hogy majd legközelebb jobban odafigyelek. Aztán újra megtörténik. Sok idősebb gyereket nevelő barátnőmet kérdezgettem, hogy ők mit csinálnak, de a válasz mindig az volt, hogy nagyjából semmit, egyszerűen el kell fogadnod, hogy nem lehetsz mindig ott, hogy nem tudod mindig elkapni. Néha lesz egy pukli a fején, vagy horzsolás a térdén. És ez rendben is van. De mi van akkor, ha valami durvább történik? Mondjuk betörik a feje? Mondjuk belefejel valami éles tárgyba, vagy úgy esik el, hogy magával ránt egy többkilós cserepet? Amikor ezeken kezdtem el gondolkodni, olyan szinten ledermesztett az emberi test törékenysége, hogy már elkezdtem azon gondolkodni, hogy élete végéig polifoamjelmezbe fogom öltöztetni a gyerekemet. Számomra az anyaság egyik legnehezebb része elfogadni, hogy nincs kontrollom minden felett, hogy nem védhetem meg mindentől a lányomat. Hogy megszületett, és ezzel átadtam a világnak, és ugyanolyan kiszolgáltatott ő is a véletlennek, mint bármelyikünk. Amikor valakit az életednél is jobban szeretsz, ez egy egészen kínzó érzés. Persze nem ebben élem a mindennapjaimat, de néha belém hasít. Látom, ahogyan egyre önállóbb, ahogyan a mozgás lehetővé teszi neki a saját akarata, saját vágyai megnyilvánulását, érzem, hogy egyre kevesebb időt tölt a védelmező karjaimban. De ezzel együtt azt is látom, mennyire élvezi a felfedezést, amikor kihúzhatja az üres fazekakat a konyhaszekrényből, amikor felkapaszkodik a könyvespolcra, és végigoldalazva végigmustrálja a könyveket. Lassan tíz hónapos, és egyre inkább érzem rajta a szeparációs szorongás jeleit, de azt hiszem, saját magamon is – mindketten most jöttünk rá igazán, hogy egymástól függetlenül is létezünk, hogy saját magunkért is felelünk, és hogy bizonyos értelemben magunkra vagyunk utalva. És ez most mindkettőnknek elég nehéz.
