Hogyan talált rád a Partizánnők ötlete?
Több mint egy évtizede, a British Libraryben végzett kutatómunkám során belebotlottam egy furcsa, poros, kétszáz oldalas, jiddis nyelven írt könyvbe, amely a lengyel gettókban élő zsidó nőkről szólt. Mivel egészen véletlenül beszélek jiddisül, belelapoztam – arra számítva, hogy egy gyászos, lehangoló történetet találok. Ám e helyett egy valódi jiddis thrillerre bukkantam, amelyben minden volt: fegyverek, gránátok, kémkedés. Lengyel zsidó „gettólányok” lebilincselő sztoriját tartottam a kezemben, akik lefizették a Gestapo őreit, játékmackókban pisztolyokat rejtegettek, és segítettek kiépíteni a föld alatti bunkereket. Náci tiszteket csábítottak el, leitatták, majd lelőtték őket. A könyv teljesen letaglózott. Hogy lehet az, hogy én, aki egy túlélő családban nőttem fel, sosem hallottam erről? Éreztem, hogy igazi aranybányára bukkantam, és mélyebbre kell ásnom.
Mi tett téged különösen alkalmassá arra, hogy erről a témáról írj?
Nos, először is az, hogy beszélem a jiddish nyelvet. A nagymamám holokauszt túlélő, ezen a nyelven beszélt hozzám kiskoromtól kezdve, aztán pedig az iskolában is tanultam a nyelvet. Már gyerekkoromban is hallottam történeteket a családomtól a holokausztról, a téma sem volt idegen számomra. Művészettörténészként pedig képes voltam elfogultság nélkül közeledni a témához, képzett memoáríróként komfortosan viszonyultam a különféle tanúvallomásokhoz és beszámolókhoz. Érdekes tapasztalat volt, hogy a munkám során számos ponton összefonódott a személyes és a szakmai énem.
Számos könyv szól a hétköznapi emberek hőstetteiről a holokauszt és a második világháború idejéből. Mitől mások a könyvedben megjelenő narratívák?
Nagyon sok csodálatos könyv foglalkozik az átlagemberek hősiességével. De nagyon kevés olyan könyv van, amely a lengyelországi, szervezett zsidó, föld alatti mozgalom történetét dolgozná fel – és még kevesebb foglalkozik a nők kiemelkedő szerepével az ellenállásban.
A Partizánnők tizenkét évnyi fáradságos kutatómunka eredménye. Mi lepett meg leginkább a kutatásaid során?
Rengeteg dolog. Talán emiatt volt olyan élvezetes a munka: folyamatos meglepetésekben volt részem. Szinte minden nap felhívtam a férjem valami megdöbbentő ténnyel vagy felfedezéssel. Először is ott voltak a számok. Bár hallottam a varsói gettófelkelésről, de arról fogalmam sem volt, hogy több mint kilencven európai gettóban tevékenykedtek felfegyverzett földalatti csapatok, és hogy harmincezer zsidó csatlakozott az erdei partizáncsoportokhoz. Ami még inkább megdöbbentett, hogy mennyire könnyű azonosulni ezekkel a nőkkel: sokuk középosztálybeli, tanult, világi nő volt, nem sokban különböztek tőlem. És habár gyerekkorom óta ismert volt előttem a holokauszt története, a náci brutalitás mértéke még mindig megdöbbent.
Kik voltak a „futár lányok”, és milyen fontos szerepet töltöttek be a lengyel gettók ellenállói hálózatában az 1940-es években?
A „futár lányok” kapcsolták össze a lezárt gettókat. Az elfogásuk egyet jelentett volna a biztos halállal, ám ez nem tántorította el őket: a hajukat szőkére festve titokban ki-be surrantak a gettókból, információt, hamis árja papírokat, szórólapokat és reményt víve a zsidók számára. Pisztolyokat, töltényeket, gránátokat csempésztek lekvárosüvegekben, krumplis zsákokban vagy épp márkás kézitáskákban. Zsidókat menekítettek ki a gettókból, biztos búvóhelyekre szállították őket. Az erdőbe menekülteket pénzzel és étellel látták el.
Az ellenállást és az aktivizmust, különösen a kémkedést és a szabotázsakciókat általában férfiakkal azonosítják. Mi tette ezeket a fiatal nőket különösen alkalmassá arra, hogy részt vegyenek az ellenállásban?
A háború előtt a zsidó fiúkat drága zsidó iskolákba járatták, ám a lányok lengyel állami intézményekben tanultak, ezért akcentus nélkül beszélték a nyelvet. A lányok ráadásul már kiskoruktól arra voltak nevelve, hogy figyelmesen tudjanak hallgatni, legyenek kacérak és elbűvölők. Tökéletes titkos ügynökök voltak, akikre senki sem gyanakodott.
Aktivizmus, ellenállás, mozgalomépítés – mind nagyon komoly fogalmak. A könyv számos olyan történetet dolgoz fel, amely tele van óriási veszélyekkel, szenvedéssel, erőszakkal. Az olvasókat talán meglepi a sztorikban megjelenő humor.
A humor is az ellenállás egyik formája. A holokauszt idején is segített a zsidóknak abban, hogy megtapasztalják a közösségi szolidaritást, és enyhített az irtózatos szenvedésen. Ha a fizikai erő nem képes lelökni egy diktátort a trónjáról, mi lehet jobb módja a trónfosztásnak, mint hogy gúnyt űzünk belőle? A nők körében az önostorozó humor különösen elterjedt volt – képesek voltak nevetni a hajukon, a nevetséges ruháikon…Mindazonáltal a Partizánnők csak nyomokban tartalmaz humoros jeleneteket. Hű maradtam a szereplők hangjához, és a szellemes megjegyzéseiket belefoglaltam, de maga a könyv egyáltalán nem humoros.
Hogyan változtatja meg a könyv a feminizmus történelméről alkotott nézetünket?
A doktori diplomámat feminista művészetből szereztem, és mindig is abban a hitben éltem, hogy a női felszabadítási mozgalom 1968-ban indult útjára Kaliforniában. A könyvvel kapcsolatos kutatómunkám során azonban rá kellett ébrednem, hogy a feminizmus már jelen volt az 1930-as évek Lengyelországában, a zsidó közösségekben, melyek virágzó kulturális központoknak számítottak. A zsidó lányok kötelező jelleggel jártak általános iskolába, a nők már a legtöbb nyugati országot megelőzően rendelkeztek szavazati joggal.
Milyen tanulságokkal szolgálnak ezek a történetek a mai instabil politikai és kulturális helyzetben?
A nők a jelenlegi kulturális pillanatban megtanulták felhasználni az erejüket. A társadalmi regresszió és a zaklatás járványának közepette, amikor a polgári szabadságjogaink forognak veszélyben, a nők hatalmas mértékű társadalmi és politikai erőfeszítéseket tesznek. A mai fiatal női aktivisták a női virtus rejtett örökségéből táplálkoznak. A Partizánnők ezt a történetet mutatja be: olyan nőkről mesél, akik felismerték a saját koruk igazságát, és akik az életüket kockáztatva közösen harcoltak érte és a szabadságért. A történetük emlékeztetőül szolgál annak fontosságára, hogy felismerjük a saját erőnket. A gettóbeli lányok lehetetlennek tűnő célokért küzdöttek, de ez nem rettentette el őket a cselekvéstől.
Milyen üzenetet vigyenek magukkal a mai nők és aktivisták a regényből?
Az apró dolgokban győzelmet arathatunk – és ezek is szükségesek a nagy változásokhoz.
Szerző: Balázs Laura Fotó: Beowulf Sheehan
