Mindig is fontos része volt az életemnek a Balaton. A nagyszülőkkel minden nyáron ez volt a program. Élénken élnek bennem az emlékek általános iskolás koromból. Ebédre palacsinta, aztán a maradék harminc darabot alufóliába csomagolta anyukám, hogy amikor majd a testvéremmel és az unokatestvéreimmel kimerészkedünk a vízből, legyen mit maszatolni a víztől ráncosra ázott ujjbegyeinkkel. Nagymamámmal gyomláltuk a tizen-egynéhány centis tujákat – azóta már persze égig érnek –, a nagypapám krimiket talált ki, és az volt a feladatunk, hogy megfejtsük, ki az elkövetője az adott bűnügynek. Apukámmal horgásztam, de annyit, hogy amikor este becsuktam a szemem, akkor is az úszót láttam, meg a víz fodrozódását.
Hosszú, egyenes utcák jellemzik Balatonmáriafürdőt, minden tökéletesen merőleges vagy párhuzamos. A magyar Lila akác köz. Az egyik ilyen merőleges pontnál, az ABC mellé minden este hatkor hozott három pónit egy kedves, ősz szakállú férfi. Már nem is emlékszem, mennyibe került tíz kör (maximum ötméteres átmérőjű) póniháton, de arra nagyon, mennyire vártuk, hogy végre mehessünk lovagolni vacsora után. Nem volt nehéz beleszeretni. Kamaszkoromban sokszor idegesített a kötelező családi nyaralás, de nem tartott túl sokáig az korszak sem. Ó, majdnem elfelejtettem: itt szerettem meg a keresztrejtvényfejtést napozás közben. A sors fintora, hogy néha belebotlok magamba, hogy én vagyok a megoldás.
Déli part párti vagyok. Persze az északi rész is pazar, de a déli a szívem csücske. Ha a kedvenc rész a kérdés, akkor valószínűleg egy olyan strandot, vagyis partszakaszt mondok, ahova kevesen járnak. Tele náddal, fűzfákkal, madarakkal, csónakok parkolnak a parthoz közel, utána pár lépésre ott egy stég, ami szerintem a világ közepe, nemcsak a Balatoné.
Nyáron a gyerekek ugróiskolát, vicces rajzot vagy már az Insta-profiljuk nevét festik az aszfaltra. Ha bekanyarodunk a mi utcánkba, akkor láthatunk egy festékszóróval készült feliratot, ami két éve nem kopik le, eshet az eső, fújhat a szél, sütheti a nap. Nekem most éppen ez a Balaton. Biztos, hogy egyszer szeretnék hosszan ott élni. Hogy milyen is az én Balatonom? Ebben egyre több minden benne van, és szerintem még nincs vége ennek a történetnek. Tavaly előtt még azon is elgondolkodtam, bár tudom, hogy túlzás, és azóta is kacagok ezen az ötletemen, hogy mennyire jó lenne egy helyet nyitni, aminek az lenne a neve, hogy Balacsinta. Minden étel palacsintatésztából készülne – vagy fontos eleme lenne. A klasszikusok mellett a sushit is ebbe tekerném, a levesbetét is palacsinta lenne, a spagetti is, de a burrito is zseniális lenne belőle. Egy balatoni tematikus palacsintázó. Szürreális, de nagyon inspiráló.
Szöveg: Lami Juli Fotók: Odett
A cikk folytatását keresd a friss Marie Claire-ben!
