Általában kávézókban vagy irodákban szoktam interjút készíteni, Ollé-Németh Orsolyával viszont a nappalijában beszélgetünk. Nem azért, mert látássérült, hanem mert otthon vigyáz a hat hónapos kislányára, Lillára. Minden úgy zajlik, ahogy az egy tipikus kisgyerekes interjún szokott, a baba időnként belegügyög a felvételbe, pár percenként pedig megbízhatóan földhöz vágja a kezében lévő játékot, amelyet aztán az édesanyjának kell felhalásznia a padlóról. Orsi semmihez nem kér segítséget, amíg ott vagyok. „Az, hogy mennyi támogatásra szorul valaki, sokszor attól függ, milyen életvitelt alakít ki. Én például most nem vagyok annyira önálló, Lillussal nem tudok egyedül közlekedni, mert nem szereti, ha babahordozóban magamra kötöm. De ezelőtt huszonöt évig egyedül jártam mindenhova, a munkám miatt rengeteget ingáztam Budapest és vidék között. Mi számít önállóságnak? Hogy az ember saját maga ellát egy babát vagy vezeti a háztartást? Ezekkel én többé-kevésbé elvagyok. Mondjuk, főzni nem igazán szeretek, de ez nem a látássérültségből adódik, inkább alkati kérdés” – meséli a pszichológus végzettségű Orsi, aki egy veleszületett, genetikai eredetű szembetegség következtében nagyon keveset lát, leginkább csak színeket, fényeket és valamennyire formákat.
A tökéletes anya mítosza
Az, hogy Orsinak férje és gyereke van (ráadásul látó férje és egészséges gyereke), nem illeszkedik a látássérült nőkre vonatkozó sztereotip képbe. A többségi társadalom a fogyatékossággal élőket jellemzően csak másoktól függő, passzív, gondozott szerepkörben tudja elképzelni, és fel sem merül, hogy másokról gondoskodó, kompetens személyek (például szülők) is lehetnek. „Van egy tipikus mondat, amelytől minden látássérült anya a falnak megy: »Biztos azért szülsz gyereket, hogy legyen egy segítőd.« Hasonlóan bántó, amikor azt mondja az utca embere a látássérült nő gyerekének, hogy »Milyen ügyesen elvezeted anyukádat az óvodába!«. Való igaz, hogy egy ovis már egészen megbízhatóan megmondja, hogy zöld-e a lámpa vagy hányas busz jött a megállóba, de ez nem azért van, mert a szülő segítőkutya helyett »segítő gyereket« használ, hanem mert a kicsik ösztönösen ilyenek. A látássérült anya ettől még nem adja át a kontrollt és a felelősséget a gyerekének az utcai közlekedés során” − magyarázza Orsi. A többségi társadalom részéről tapasztalható értetlenkedés, illetve a szerencsétlen kommentek nagyrészt az információhiányból fakadnak. Mindig is voltak olyan látássérült nők, akik gyereket vállaltak − akár többet is −, csak éppen vagy teljesen kimaradnak a kommunikációs fősodorból, vagy épp ellenkezőleg, csodabogárként definiálják őket, ami szintén nem tesz jót a látássérült anya imidzsnek.
Orsi lassan 18 éve foglalkozik a látássérült emberek érdekvédelmével, az utóbbi években a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének szakmai vezetőjeként dolgozott, így személyes tapasztalatai mellett rálátása van az egész területre. Az egyik legnagyobb problémának azt tartja, hogy a témával kapcsolatban leginkább a segédeszközökről esik szó, na meg persze a cuki vakvezető kutyákról, akiket imád a média, arról azonban nem beszélünk, milyennek látja a többségi társadalom a látássérült embereket, és miért lenne fontos ezen változtatni. „A fogyatékossággal élő emberek egyfajta aszexuális lényként vannak elkönyvelve, nem férfiként és nőként definiálják őket, hanem vakként, kerekesszékesként, siketként, és így tovább – mutat rá Orsi. – Ezt úgy fogalmazta meg egyszer egy Down-szindrómás hölgy, hogy a fogyatékosságban az a rossz, hogy előbb meglátják, mint ahogy meglátnának téged. Ezen a nehezített pályán az ember, valahol a fehér bot árnyékában, megpróbál nőként is megjelenni.”
Szerepkonfliktusok
A látássérült nők kettős stigmatizáltságban élnek. A női szerepelvárások mellett meg kell küzdeniük a fogyatékossággal élőket sújtó sztereotípiákkal is, és ez a kettő sokszor éppen ellentétes attitűdöket kívánna tőlük. A fogyatékossággal élő nők célja az, hogy a többségi társadalom tagjai elsősorban nőként észleljék és kezeljék őket, a nőiségük figyelembevételéért azonban meg kell küzdeniük. „Már az is kérdés, hogy egy látássérült nő mennyire fejezheti ki és élheti meg a nőiségét – mondja dr. Lendvai Lilla interkulturális szakértő, az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének adjunktusa. – A nők megjelenését illetően normatív elvárás, hogy legyenek szépek, bájosak, kedvesek, ugyanakkor szexuálisan kívánatosak is, de a látássérült nők esetén a vonzó megjelenés a többségi társadalom szemében már-már devianciának számít, hiszen nem ezt várják el tőlük. Ahhoz, hogy nőként lássák őket, sok esetben túl kellene hangsúlyozniuk a nőiességüket, ha viszont extrémen öltözködnek, az sajnálatot válthat ki. Az ismeretlenek ilyenkor azt gondolhatják, biztosan véletlenül öltöztek fel úgy, ahogy, mert nem segített senki ruhát választani nekik, miközben ők önálló, felnőtt, autonóm személyek.”
Női mivoltuk hangsúlyozását a látássérült nők éppen a szexista sztereotípiáknak való megfeleléssel érhetik el. Amíg a látó nők közül sokan a hagyományos női szerepekből igyekeznek kitörni, addig a látássérült nők számára éppen ezeknek a szerepeknek a betöltése lehetne eszköz ahhoz, hogy ne kizárólag a fogyatékosságot lássák bennük, hanem nőként tekintsenek rájuk. „A nem fogyatékossággal élő nők megválaszthatják, hogy szembe kívánnak-e menni a külsőségekre és a szerepekre vonatkozó sztereotip elvárásokkal, a látássérült nők viszont jellemzően először el szeretnék érni, hogy egyáltalán nőként tekintsenek rájuk – világít rá az interkulturális szakértő. – A látássérült nők közül sokan úgy érzik, hogy minden helyzetben a látássérültek csoportját reprezentáló személyként vannak jelen, és amit ők tesznek, az az egész csoportról alkotott véleményre hatással van. Mivel nagyfokú általánosítást tapasztalnak, próbálnak minden helyzetben megfelelően reagálni és megjelenni, ami iszonyúan megterhelő lehet.”
A cikk folytatását elolvashatod a friss Marie Claire–ben!
