Az úgy volt, hogy felhívott a szerkesztőm, nincs-e kedvem írni valamit egy első otthon témájú összeállításba. Elgondolkoztam, és mondtam neki, hogy kedvem van, de nekem az első otthon a színészház volt. És ami azt illeti, a második és a harmadik is. Mire visszakérdezett, hogy az mi. Újra belefutottam abba, hogy ami egy szűk szakmai körben magától értetődő, az egy kívülállónak nem sokat mond. Életemben először végiggondoltam és megfogalmaztam tehát, hogy mi is az a színészház.
Nézzük először a száraz tényeket: a színészház olyan színházi dolgozóknak lett kitalálva, akik nem abban a városban élnek, ahol a színház működik. Ezek főként színészek – innen a neve, ugye – vagy vendégművészek, rendezők, tervezők, karmesterek és hasonló figurák. Nem mintha nem lakhatna ott kellékes, zenész vagy más foglalkozású kolléga, de a háttérmunkások és az irodai dolgozók általában helyiek. A ház vagy házak a város tulajdonában állnak, a színház csak kezeli azokat. Az egész rendszer tulajdonképpen egyfajta keresetkiegészítés: mivel a színházak nem tudnak annyit fizetni, amennyiből bérelni lehetne egy normális, vagy bármilyen lakást, így oldják meg a problémát. Persze itt is kell azért lakbért fizetni, meg rezsit, de még így is jóval olcsóbb, mint egy albérlet.
Oké, szóval leszerződik valaki egy vidéki színházhoz (vagyis ebben az esetben én, aki pontosan húsz évet töltöttem különböző színészházakban. Tehát az itt következők garantáltan első kézből származó információk), boldogan és izgatottan megérkezik az évadnyitóra, megnézi a próbatáblát (ezt most nem magyarázom el), amelyből megtudja, hogy miben és mit fog játszani, hogy mikor kezdődnek a próbák, és hogy melyik lakásban vagy szobában fog lakni. Igen, van, akinek csak szoba jut – mint annyi minden, ez is a hierarchián múlik. Ha az alján vagy, fiatal, kezdő, egyedülálló, akkor könnyen lehet, hogy másod- vagy harmadmagaddal egy lepukkant szobában találod magad. Persze színészházból is sokféle van. Akad új építésű, rendezett és régi, elhanyagolt egyaránt. De ez egy valamirevaló színészjelöltet nem tántoríthat el.
Úgyhogy átveszi a kulcsot az irodán, aztán elindul, és némi bolyongás után megtalálja a házat és benne azt a pár négyzetmétert, ami ezentúl az otthona lesz. Kincstári bútorok: kifeküdt ágy, böhöm nagy régi szekrény és még régibb, dülöngélő szék. Ez az, ami az övé. A másik ágy, a másik szekrény, a másik szék a szobatársáé. A falak bordóra, lilára, narancssárgára festve (helyenként kilátszik a korábbi szín, amely alatt újabb és újabb rétegek rejtőznek), rajtuk celluxszal felragasztott képek és plakátok nyomai. Sokan laktak itt előtte, mind megpróbálták otthonossá varázsolni a szobát.
Kint van egy közös konyha, vécé, a folyosóról nyílik a zuhanyzó, amely az emeleten az egyetlen, vagyis hat szoba lakói használják, és hát ez meg is látszik rajta. Málló vakolat, ezeréves vezetékek. De egy csomó kedves, érdekes ember, akik segítenek eligazodni ebben az ismeretlen világban. És ez az, ami ellensúlyozza a rozsdás, langyos vizet és az ablakokon behúzó hideg novemberi szelet. Mert a közösség a lényeg. A lakótársak, akikről akkor is tudsz mindent, ha nem akarsz, és akik között vannak olyanok is, akiket nem szeretsz, és akik nem szeretnek, de ez sem számít, mert együtt próbáltok (jó) színházat csinálni, és csak ez a fontos.
Akkor is, amikor letudtad a tanulóidődet, és beköltözöl egy igazi, összkomfortos lakásba a legjobb színészházban, ami a maga harminckét négyzetméterével már-már tágasnak tűnik. Két szoba, konyha, fürdőszoba, hatalmas ablakok. És ugyanazok a ronda, leharcolt bútorok, amelyeket aztán az évek során szépen, egyenként lecserélsz. Lesz rendes ágyad, kanapéd, szekrényed, könyvespolcod, a gyerekeknek íróasztala. Úgyhogy amikor hosszú évek múlva elbúcsúzol a színháztól, már nem elég egy hátizsák, hanem teherautó kell a cuccaidnak. Majd nekivágsz, hogy megtanulj felnőttként, önállóan élni, azok nélkül, akik évtizedekig a családod voltak. És ez úgy-ahogy sikerül is, de azt soha nem felejted majd el, hogy lehet másképp is élni.
Színhészház Miskolcon
Molnár Piroska
Molnár Piroskát senkinek nem kell bemutatni. Azt már kevesebben tudják a Kossuth-díjas színésznőről, hogy ő is hosszú évekig színészházban lakott Szegeden és később Kaposváron is.
Nagyon-nagyon szerettem. Különösen a kaposvári színészházat. Az ember társaságban volt, de ha magára húzta az ajtót, akkor egyedül lehetett. Mikor mi esett jól. De soha nem volt magányos, mert ott volt körülötte négy emeletnyi barát. Bárkihez bármikor bekopoghatott. És ott voltak a gyerekek, a kollégák gyerekei, nagyszerű közösség volt. Emlékszem például egy szilveszterre. Volt egy nagy előtér, oda kipakoltunk. A Jordánék is ott voltak még, Jordán Tamás és Lázár Kati, reggelig tartott a buli. Aztán emlékszem, ott lakott a Tóth Béla bácsi meg a felesége, és sokszor, mikor éjjel, hajnalban hazaértünk az előadás vagy a főpróba és a megbeszélés után, Margitka frissen sütött prószával várt minket. Ő már aludt, de minden ajtó elé le volt téve egy alufóliával letakart kistányér. Meg, nem tudom, mindig történt valami. Mint egy családban. Mert olyan volt, mint egy óriási család. Jó volt az is, hogy akár pongyolában átszaladhattál a színházba, olyan közel volt. Vagy akár, ha később léptél csak színpadra, az öltözőablakból át tudtak inteni neked, hogy gyere, lassan te jössz. Szóval nagyon jó emlékeim vannak róla.
Miben különbözik szerinted egy színészház egy átlagos társasháztól?
Hát, nézd, én ötvenvalahány éve lakom ebben a lakásban Pesten, de meg kell mondjam, alig ismerek valakit a házból. A lépcsőházban bólintunk, ha összefutunk, köszönünk, de igazából nem tudja az ember a másikról, hogy kicsoda.
És szívesen laknál még színészházban, ha úgy alakulna?
Hát persze. Egy olyan közösségben, ami akkor Kaposváron volt, bármikor. Bármikor.
A cikk folytatását keresd a szeptemberi Marie Claire-ben!
