2017. július 24. | László Krisztina

A munkám a szenvedélyem: “A gyógyítás maga a kihívás”

Új rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg dr. Lévay Bernadett plasztikai sebésszel.

Szavak helyett a tettek embere. A kihívások viszik előre a munkájában. A férfiak uralta sebészet területén törékeny, mosolygós nőként veszi fel a harcot nap mint nap a rák ellen az Országos Onkológiai Intézet fej-nyak sebészeti osztályán. Délután magánpraxisában plasztikai műtéteket végez ugyanolyan hittel és lelkesedéssel. Évente kétszer a Nők Nőkért szervezettel humanitárius missziókban vesz részt: helyreállító műtétekkel segít megégett és megcsonkolt nőkön Ázsiában, Afrikában. Mindemellett boldog családi életet él, és hobbijára, a triatlonozásra is marad ideje. Dr. Lévay Bernadett igazi csodabogár, annyi energia szorult belé, mint tíz másik emberbe. Beszélgetésünk alkalmával nekem is jutott belőle: lelkileg feltöltődve, jókedvűen folytattam a napomat az interjú után.

Az orvosi szakterületek közül a leginkább embert próbáló a sebészet. A komplikáltabb műtétek fizikailag is kimerítik az orvost. Az orvoslásnak miért pont ezt az ágát választottad?

Ahogy visszaemlékszem, mindig is ezt szerettem volna csinálni. Már gyerekként elhatároztam, hogy orvos leszek. Szeretem a kihívásokat és a gyógyítás maga a kihívás. Emlékszem, volt egy játék orvosi táskám, azzal jártam oviba és mindenkit gyógyítottam. Otthon szívesen segítettem anyukámnak csirkét bontani, halat pucolni, soha nem zavart a vér látványa. Gimnazista voltam, amikor Szegeden megnézhettem egy szívműtétet, ami akkora hatással volt rám, hogy akkor tudatosult bennem: én is sebész leszek. A nyakamban dobogott a szívem, liftezett a gyomrom és azt éreztem: nekem ez kell. Fantasztikus adrenalinfröccs volt.

A családodban van más orvos?

Nem, a szüleim jogászok, a testvérem is ügyvéd. Én is besétálhattam volna felvételi nélkül a jogi egyetemre, mert megvoltak hozzá a pontjaim, de soha nem vonzott a jogi pálya. Helyette felvételiztem a Szegedi Orvosi Egyetemre, két évet jártam oda, majd feljöttem Pestre. Itt lehetett egyetemistaként a Honvéd kórházban plasztikai műtétekhez asszisztálni.

Hogy teltek az egyetemi évek?

Az első két év kínszenvedés volt, amikor elméleti tárgyakat tanultunk. Már akkor is délutánonként menekültem a műtőbe, hogy minél többet lássak, tanuljak. Amikor beteg közelébe kerültünk, sokkal jobban éreztem magam.

Emlékszel, milyen volt, amikor először műtöttél?

Először csak besegíthettem, az operációt végző orvos megengedte, hogy a műtét egy részét az ő felügyelete alatt végezzem. Később varrni is engedtek. A diplomám átvétele után már másnap operálhattam egyedül. Egy sérvműtét volt, rengeteget készültem rá, szakirodalmat olvastam hozzá. Előtte sok ilyen műtétnél asszisztáltam már, de az teljesen más, amikor az asztal másik oldalán állsz és te vagy a főnök. Egy időben feljegyeztem a műtéteket, amelyekben asszisztáltam és amelyeket egyedül végeztem, de aztán olyan sok lett belőlük, hogy már nem tudtam követni. Nálam is sok fiatal asszisztál, szívesen támogatom őket, tudom, milyen fontos, hogy gyakorlatra tegyenek szert.

Dolgozol az Országos Onkológiai Intézetben, ahol rákos betegek életéért küzdesz. Mellette a magánrendeléseden plasztikai sebészként szépíted az emberi testeket. Gondolom, nagy különbség van a két munka között.

Minden műtétet ugyanolyan odafigyeléssel végzek, ilyen szempontból nincs különbség. A betegekkel történő kommunikáció más. A daganatos betegek esetében több empátiára van szükség, főleg akkor, amikor rossz hírt kell közölni velük. Megmondani valakinek, hogy nem sikerült a műtét, nem tudtuk az egész daganatot eltávolítani, nem ugyanaz, mint amikor egy mellimplantátum-cseréről beszélgetünk a pácienssel.

Lelkileg hogy bírod, amikor nem sikerül egy műtét? Amikor orvosként tudod, hogy a betegnek nincs esélye a gyógyulásra.

Alapjáraton jó kedélyű, optimista ember vagyok. Sokat segít a betegen, ha az orvos végig pozitívan áll az esetéhez. Mindig megpróbálom elmagyarázni a következő lépéseket, és biztatni a beteget, hogy ne adja fel. Nagyon jó a csapat az Országos Onkológiai Intézetben, sok visszajelzést kapunk a betegektől: mennyire jólesik nekik, hogy amikor időnk engedi – esténként ügyeletben vagy hétvégéken – sokat beszélgetünk velük. Jó hangulatban végezzük a munkánkat. A szomorú esetekhez egy idő után hozzászokik az ember, megtanulja túltenni magát rajtuk. De azért rossz szájízzel megyek haza, amikor tudom, hogy egy fiatal betegen biztos, hogy nem tudok segíteni.

Az onkológián is bőven van munkád. Miért végzel plasztikai műtéteket mellette?

Mert azt is nagyon szeretem. Nyilvánvalóan a plasztikai műtétek nem igényelnek akkora szakmai felkészültséget, mint mondjuk egy bonyolult helyreállító műtét az Országos Onkológiai Intézetben, másfajta kihívást jelentenek. Itt is sokat lehet segíteni. Például ha egy fiatal lánynak aszimmetrikus a melle, ami megkeseríti az életét, megfelelő implantátummal vissza lehet adni az önbizalmát. Vagy azok a páciensek, akik szülés után jönnek hozzám mell- és hasplasztikára, szintén új életet kezdhetnek megújult külsővel. Újra vonzó nőnek érezhetik magukat, gátlások nélkül mernek levetkőzni a partnerük előtt.

Amikor a páciensek plasztikai sebészt választanak, vannak, akik tudatosan női orvost keresnek?

Igen. Sok nő azért keres női plasztikai sebészt, mert úgy gondolja, egy nő jobban megérti a problémájukat. Könnyebben megnyílnak előtte. Az intim plasztikai műtétek esetében felszabadultabbak, mint egy férfi kolléga előtt. Sok páciensem érkezik a Közel-Keletről, direkt azért, hogy női plasztikai sebész operálja.

Sokat dolgozol, néha esténként, hétvégén is ügyelsz. Mit szól ehhez a családod?

A férjemmel már az egyetem alatt együtt éltünk, tudta, mit vállal azzal, hogy orvosnőt vesz feleségül. Ő trombitaművész, tanít, rendszer van az életében. Mindenben támogat, büszke rám, így aztán jól működik a családi életünk. A nyolcéves kisfiam pedig ebbe született bele, neki teljesen természetes a munkatempóm. Ő most pilóta szeretne lenni, imád utazni, rengeteg játékrepülője van.

Évente kétszer két hétre eltűnsz az életükből, ilyenkor a Nők a Nőkért humanitárius misszióban veszel részt. Más országok női plasztikai sebészeivel helyreállító műtétekkel segítetek megégett, megcsonkolt nőkön Afrikában, Indiában. Ez is egy újabb kihívás?

Igen, és persze segítség. Nemsokára megint indulok Indiába, immár ötödszörre, ahol két finn plasztikai sebész kolléganőmmel és egy német altatóorvosnővel 40–50 nőt operálunk meg. Először Kenyában voltam misszión, akkor még nem tudtam, mire vállalkozom. De életem egyik legnagyobb élménye volt. A két kolléganőt, akivel akkor dolgoztam, előtte csak kongresszusokról ismertem, amikor megérkeztünk a helyszínre, azonnal neki kellett állni a munkának. Nem volt idő az ismerkedésre, gyorsan, koncentráltan kellett dolgozni.

Magyarországon te vagy az egyetlen nő, aki részt vesz a misszióban?

Igen, mert nekem van meg egyedül a nemzetközi plasztikai sebészeti szakvizsgám. Sokkal nehezebb volt ezt letenni, mint a magyart. Olyan szakterületek voltak benne, amelyeket a magyar szakvizsga nem érint, például a fejlődési rendellenességek, a traumatológia, száj-állcsont rekonstrukciós sebészet. Mindez angolul egy nemzetközi bizottság előtt. A diploma feljogosít arra, hogy bárhol a világban operálhassak.

Egy ilyen diplomával nem gondoltál arra, hogy külföldre menj dolgozni?

Dolgoztam többször is külföldön. A szakvizsga előtt a gyakorlati tapasztalataim nagy részét nem itthon szereztem. Hat hónapot Hollandiában töltöttem, három hónapot Bécsben dolgoztam, egy hónapra Vancouverbe költöztem. Magam intéztem mindent, nem volt egyszerű, de sok ismerősöm segített. Mindenhol nagyon jó volt, sehol nem éreztem azt, hogy hátrányban lennék, mert magyar vagyok, vagy mert nő vagyok. De én szeretek itthon lenni, itt teljes az életem. Itt tudom a hobbimat, a triatlonozást is kiteljesíteni.

A triatlon arra kell, hogy a feszültséget levezesd?

Csodálkozni fogsz, de én soha nem vagyok feszült. A triatlon egy szuper sport, egy újabb adrenalinfröccs számomra. Imádok versenyezni, versenyző alkat vagyok, aki a versenyeken még jobban teljesít, mint az edzéseken. Egyesületben leigazolt versenyző vagyok, van, hogy naponta kétszer is edzek. Reggel úszom, este futok vagy kerékpározok. A kisfiam is triatlonozik, van, hogy együtt nyomjuk. A mozgás mindig is fontos volt számomra. Az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetem első két éve alatt balettoztam. Elvégeztem a balettmester képzést is, és amikor felkerültem Pestre, az egyetem mellett Jeszenszky Endre balettmester, a dzsessztánc magyarországi alapítójának első asszisztense voltam. Nyolc éve, amikor a kisfiammal terhes voltam, halt meg a mester. A szülés után már nem mentem vissza a balett világába, ekkor találtam rá a triatlonra.

Megkérdezhetem a korodat? Külső szemlélőként nehéz megítélni, a kortalan nő tökéletes megtestesítője vagy.

Most lettem negyven. De ebből semmit sem érzek. Nem is igazán izgat a korom. A lényeg, hogy rengeteg energia van bennem, ami előre visz.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Velem is megtörtént, #metoo metoo

Velem is megtörtént, #metoo