Jocó bácsi: “A történelem egy gyönyörű tantárgy!”

2018. január 18. |

Jocó bácsi, azaz Balatoni József világában történelmet tanítani és tanulni menő. A gyerekek és a kamaszok játszva, saját gondolkodásukat és személyiségüket fejlesztve tanulnak háborúkról, királyokról, kultúrákról. De ki is valójában Jocó bácsi és miért változtatott az általános oktatási módszereken? Nemrég megjelent Kamaszharc című regénye és a következő interjú is sokat elárul minderről.

Miért döntöttél úgy, hogy sajátos oktatói módszerekkel kezdesz történelem órákat tartani a diákjaidnak?

Bevallom őszintén, amikor végeztem az egyetemen, még nem hittem az újító módszerekben. Azt láttam, ezek a rendszerek előbb-utóbb összedőlnek. A saját tanáraim óráin is ezt tapasztaltam, unalmasok voltak. Majd bekerültem egy állami intézménybe, mint történelem tanár, ahol több kollégám is élménypedagógiával tanított. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem általuk, sokat tanultam tőlük az évek alatt. Kérdeztem őket, vajon én is kipróbálhatok-e valami újat, a saját módszeremet, mire azt felelték, miért is ne! Akkor jöttem rá, hogy amikor én rakom össze a saját verziómat, az esetek többségében működik, és ami szintén fontos, így számomra is élvezetesek voltak az órák. Mert valljuk be, heti 25-30 órában történelmet tanítani, folyamatosan beszélni egy idő után átlagossá válik, sőt, jelenleg három ötödik osztályban is tanítok, így egy héten többször is elmondanám ugyanazt. Ebbe gyorsan ki lehet égni, ha nem figyel oda valaki.

Egy, főleg tényekre, évszámokra épülő tantárgyról beszélünk. Hogyan lehet élvezetesebbé tenni mindezt egy kiskamasz számára?

A történelem egy gyönyörű tantárgy! Sok tanár a lexikális részére teszi a hangsúlyt, pedig olyan élettörténetek vannak benne, olyan társadalom, életmód, kultúra van mögötte, amelyről sokan elfeledkeznek a száraz tények mellett. Ötvözöm a játékpedagógiát az élménypedagógiával, különböző fejlesztő gyakorlatokba illesztem bele a történelmet, de még a drámapedagógiát is alkalmazom néhány feladatnál. A kilencedikeseimmel például az ókori görög műveltség, építészet, tudomány fejezeteket tanuljuk. Olyan, maximum egy perces reklámot kellett leforgatniuk, amelyben valamilyen módon megjelenik ez a téma. Rögtönzött színdarabokat rendeznek, újságcikkeket írnak. A tizedikes osztályommal a magyar királyokból készült harci kártyákkal fogunk kártyázni egymással. Egy háborúnál inkább nézzük meg, mi történik a fronton, hogyan élik meg a csatákat a katonák. Kapnak olyan feladatot, hogy írjanak haza levelet katonaként a családjuknak, mi történik a harcmezőn. Ezzel rengeteget tudnak fejlődni, saját véleményüket, gondolatukat tudják általuk kifejezni. Alapelvem az, hogy a diákok megtanulják, hogyan lehet a véleményüket kulturáltan megfogalmazni, hogyan lehet egy ügy mellé állni, ne csak bólogató emberek legyenek, mert a munkaerő piac nem ezt várja el. Start up cégekkel is dolgozom együtt, ottani üzletemberektől hallom, hogy sokszor évekig tart az egyetemről kikerült embereket átszocializálni arra, hogy merjenek nemet mondani, merje azt válaszolni, hogy ‘nekem van jobb ötletem.’

Voltak olyan tanárok, szülők, akik kétkedve fogadták az újító ötleteidet? Például, hogy egy történelem tanár Facebook rajongói oldalt vezet Jocó bácsi világa címmel?

Abszolút, sőt, diákok is voltak, akik furcsán néztek rám eleinte emiatt. Amikor elkezdtem tanítani, úgy gondoltam, a diákjaim ne legyenek ismerőseim a Facebookon. Néhányan bejelöltek, de én nem jelöltem vissza őket. Fél év telt el, mire átgondoltam a dolgot. Végül is nincs ott fent semmi, ami nem én lennék, amit titkolnom kéne. 2015-ben nyitottam az oldalt, amely témájában újdonságnak számított egy közösségi oldalon. Az iskolai élményeket, a tanár-diák viszonyról szóló történeteket osztottam meg. Az ember életében mindig van olyan dolog, amiről azt gondolja, bár csak neki jutott volna eszébe előbb. Volt olyan tanár kollégám is, aki ezt mondta nekem, sőt, egyre többen csinálnak hasonló oldalakat. Két és fél év alatt több mint 34.000-en vagyunk, ami számomra elképesztő! Mindenkinek van legalább egy iskolai sztorija, emléke, ami eszébe jut az én történeteimen keresztül, talán ez is az oldal sikerének a titka. Illetve az egyediség. Hiába van már sok jó fej, felkészült pedagógus, sajnos még mindig több a befásult, kiégett, elavult módszerekkel tanító tanár. Ha jól működne az oktatás, nem lennék sikeres, nem tűnnék ki ennyire a sorból. Minden más a véletlennek köszönhető, hogy szerepeltem egy televíziós műsorban, hogy interjúkat adok rádióknak, magazinoknak, hogy magam is publikálok, előadásokat és tréningeket tartok egyetemistáknak, tanároknak, szülőknek. Ez ma már egy brand, amit a menedzsmentemmel együtt csinálunk. A Facebook profilomat azonban én kezelem, minden posztot én írok és a levelekre is én válaszolok.

Hogyan tudod megtartani a tanári tekintélyedet a Facebook-os Jocó bácsi imidzs mellett?

Én nem élem meg ezt nehezen, mert abszolút megvan a kölcsönös tisztelet. Néha persze egy-egy diák túlcsúszik, de kamaszok, feszegetik a határaikat, és ezzel nincs is semmi baj. De eszükbe sem jutna kihasználni a helyzetet, mert megadom nekik azt a tiszteletet és bizalmat, amit én is megkapok tőlük.

Egyébként, neked diákként volt kedvenc vagy épp meghatározó tanárod?

Pozitív és negatív élményeim is voltak egyaránt, de szerencsére több volt a pozitív. Általános iskolában az osztályfőnökeim, gimnáziumban a történelem tanárom volt meghatározó személyiség. Ha az akkori osztálytársaim közül látnák a mai történelem óráimat, felismernének egy-két elemet az egykori történelem tanárunk oktatási stílusából. Rengeteget tanultam a kollégiumi nevelőtanáromtól, aki a pótanyukánk volt 5 évig. Pápán jártam gimnáziumba, ahol emblematikus tanárok tanítottak, régi vágású tudós és művész oktatók, akiktől nagyon sokat tanulhattam. Ugyanakkor bevallom, általános iskola ötödik osztályában majdnem megbuktam történelemből.

Abszolút tanárfüggő, kinek milyen viszonya lesz egy tantárgyhoz. Én például gimnáziumban majdnem megbuktam franciából, majd kaptunk egy új tanárnőt, aki mellett két éven belül már versenyekre jártam.

Ha bárki visszagondol, milyen tantárgyakat szeretett az iskolában, összefüggésben lesz azzal, melyik tanárt kedvelte és melyik nem. A tanár személyisége és hozzáállása befolyásol mindent.

Tavaly decemberben jelent meg a legújabb könyved, a Kamaszharc. Egy tizenéves kamaszfiú naplóbejegyzései olvashatóak a kötetben suliról, szülőkről, szerelemről, csajozásról, szexről.

Az első ötletem az volt, hogy egy érettségi előtt álló osztályról fogok írni, az ő történeteikről, élményeikről. Aztán rájöttem, hogy párbeszédeket írni nehéz, így tovább gondoltam. Eszembe jutott, mi lenne, ha egy tizenhét éves srác naplóját írnám meg. Később jött csak az a plusz a történethez, hogy egy 31 éves, felnőtt férfi találja meg az általa írt kamaszkori naplóját és maga kezdje el újraolvasni a bejegyzéseit.

Ugyan nem lelőve a poént, de nekem a könyv vége volt az, ami igazán tetszett, a változtatás lehetősége, egy új élet kezdete. Egyre több ilyen sztoriról olvasni, van, amelyik igaz is, hogy a mai ember egyszer csak rádöbben, nem jó így az élete és egy fordulattal gyökeresen megváltoztatja a világát. Miért van szerinted manapság erre ekkora igény?

Bármennyire is azt hisszük, ez a világ szabad, hihetetlen, milyen mérhetetlen társadalmi konvenciók vannak. Egy harmincéves, szingli nő naponta kétszer megkapja, hogy miért nem él stabil párkapcsolatban, miért nincsen még gyereke? De ugyanígy egy férfi is. Stabilan tartja magát az, hogy egy férfi soha nem sír, ha már felnőtt, nem ökörködhet. Legyen egy munkája, csak módjával szórakozzon, stb. A legtöbb ember szépen-lassan beleszürkül ebbe.

Kamaszként már megélünk egyfajta változást. Abban hiszünk, hogy még meg tudjuk változtatni a helyzetet, elképzelünk egy izgalmas életet. Mégis a legtöbb ember, amikor felnőtt lesz, egyszer csak beáll a sorba, mint sokan mások. Találkozom olyan huszonévesekkel, akik nem tanultak tovább, hanem érettségi után elmentek dolgozni. Napi nyolc órát dolgoznak, van egy párkapcsolatuk, ami lehet, hogy szar, de legalább van. Egy-két éven belül kell egy gyerek, lehet, hogy nem tudják felnevelni, de kell még egy, mert ugye az első gyerek után jön azonnal a  következő kérdés, mikor jön a második? Szép-lassan elmegy az életük, majd ötvenévesen észreveszik, hogy harminc éve ugyanazt csinálja és minden egykori álma már csak a múlté. Szerintem azért van szükség ilyen témájú alkotásokra, mint akár a Kamaszharc, mert pofán vágják az embert. Sok levelet kaptam azzal, hogy dühösek rám, mert ledöbbentettem őket a saját életükkel kapcsolatban. Később a düh átfordult hálába, mert észrevették, hogy változtatniuk kell. Azt is írják az olvasóim, hogy azért fogják odaadni a gyerekeiknek a könyvet, hogy ne essenek ugyanabba a hibába, mint ők. Én pedig erre azt szoktam válaszolni, hogy változtatni soha nincsen későn!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Tényleg visszafordítható az abortusz? abortusz

Tényleg visszafordítható az abortusz?