Ő lehetne a magyar superwomen bajnokság első helyezettje, ha rendeznének ilyen versenyt – bár ő ezt erősen vitatja. Szerencsére nincs ilyen megmérettetés a nők között, hiszen az, hogy ki mennyire sikeres a munkájában és a magánéletében nagyon szubjektív, egymással össze nem mérhető dolog. Az viszont vitathatatlan, hogy Orsi mind a karrierjében, mind a családi életében nagyot alkotott. Végigjárta a ranglétra különböző fokozatait multinacionális vállaltoknál, évekig vezette saját vállalkozását, volt elvált, gyerekeit egyedül nevelő anyuka, majd egy hatgyermekes mozaikcsaládot működtető, gondos feleség, aki mindemellett egy éve a szakmai karrierje csúcsára ért: a kecskeméti Mercedes Benz gyár kommunikációs és kormányzati kapcsolatokért felelős igazgatója lett. Végtelen nyugalma, kedvessége, az emberek iránti őszinte érdeklődése és példaértékű munkabírása vitte előre őt ezen az úton.
Ha valaki végig olvassa a szakmai önéletrajzodat, egy nagyon szép, felfelé ívelő karrierrel találkozik, aminek a csúcspontja a mostani munkád. Hogyan keveredtél a kommunikáció világába? Tudatosan választottad ezt a pályát?
Amikor a 90-es évek elején elvégeztem a gimnáziumot, a kommunikáció, mint szakma nem igazán létezett. Nem is volt még ilyen szak az egyetemen, vagy a főiskolán. A stratégiai kommunikáció, mint fogalom sem létezett. Engem inkább a reklám világa vonzott, de az akkori reklámpiac egészen más volt, mint a mostani. A gyerekeim mindig nevetnek rajta, amikor mesélem nekik, hogy 93 végén, amikor elkezdtem dolgozni, sem internet, sem mobiltelefon nem volt, a fax éppen leváltotta a telexet. A karrierem kezdetén egészen mással foglalkoztam, de azért mindig közöm volt a kommunikációhoz, a marketinghez, a reklámhoz. Ami már akkor nagyon érdekelt, az, az volt, hogy hogyan tudunk üzeneteket közvetíteni egy bizonyos célcsoportnak. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola kereskedelmi tanszékén közgazdásznak tanultam, majd távoktatásban a hágeni egyetemen néhány félévet végeztem el szociológia-pszichológia-filozófia szakon, de azt már nem tudtam befejezni. Ez a terület is nagyon érdekelt, sokat tanultam itt is, ami a mai napig segíti a munkámat.
Tanulós, jó kislány voltál?
Inkább elvarázsolt. Meg sportos. Sportiskolába jártam, a sport, az edzések meghatározták a hétköznapjaimat. Versenyszerűen röplabdáztam, majd teniszeztem.
A versenysport szerinted mennyire járult hozzá a személyiségfejlődésedhez?
Azt mondanám inkább, hogy a sport igen, a versenysport kevésbé. Nem vagyok jó versenyző alkat, nem akarok mindenáron nyerni. Erről van egy meghatározó emlékem is. Egyszer volt egy fontos teniszversenyem, amelyben döntőt játszottam egy lánnyal, aki láthatóan nem érezte jól magát. Mint kiderült nem nagyon evett aznap. Volt nálam egy szelet csoki, odaadtam neki, hogy nehogy összeessen a pályán. A lány a csokitól erőre kapott és megvert engem. Pedig előtte én álltam nyerésre.
A munkádban nem rossz, hogy a versenyszellem messze áll tőled?
Azért nem áll messze, egyébként nem lennék itt. De az tény, hogy nem ez a legfőbb jellemvonásom. Inkább előnynek élem meg, mert sokkal kompromisszumkészebb vagyok, mint sokan mások a szakmámban, vagy egyáltalán a vezetők között. Nem akarok minden áron első lenni, nem akarok mindenkit lenyomni, nem akarom, hogy mindig csak az én véleményem érvényesüljön. Azt szeretném, hogy jó dolgok szülessenek, amelyeknek mindenki egyaránt örül.
Ezek szerint inkább csapatjátékos vagy.
Igen, ugyanakkor szeretek döntéseket hozni, amelyekért abszolút tudom vállalni a felelősséget.
A mostani munkahelyeden hány ember munkáját irányítod?
Velem együtt 10-en vagyunk a csapatban. Nagyon sok a feladat elsősorban a belső kommunikáció terén. A cégnél összesen 4000 ember dolgozik, ebből 3200 a termelésben. Kihívásokban gazdag velük kommunikálni. A régi kommunikációs csatornák elöregedtek, újakat kell kialakítanunk. De nagyon fontos, sőt mindennél fontosabb a személyes kapcsolat. Szakmai szempontból az egyik kedvenc területem az employer branding, a munkáltatói márkaépítés, amivel pár éve sokat foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy én, mint cég hogyan bánok a leendő, a meglévő és az elmenő dolgozókkal. A legkeményebb része az, hogy hogyan integráljuk az új dolgozókat a már meglévő csapatba és ők hogyan élik meg a hétköznapokat. Ez egy határterület, a HR és a belső kommunikáció között, melyet ideális esetben külön dedikált csoport menedzsel.
A köztudatban az a kép él, hogy nagyon menő dolog a Mercedesnél dolgozni. Megbízható, német márka, szép munkakörnyezet, Kecskemét pedig nem a világ vége. Könnyű munkaerőt találni?
Szerintem most Magyarországon sehol nem könnyű munkaerőt találni. Budapest közepén sem. Nagyon nagy a verseny, mindenki a fiatalokra lő, ők meg még nem akarnak elköteleződni, inkább kalandoznak. Ez egy teljesen más generáció, mint mi voltunk. Amikor én voltam huszonéves, volt már egy jövőkép bennem, tudtam, mit szeretnék csinálni. Családról, karrierről, otthonról álmodtam. Most azt látom, hogy a nagylányunk, aki ugyanebben a korban van, arról ábrándozik, hogy mi lesz a következő desztináció, ahová el akar utazni. Nem érdekli a birtoklás, hogy autója, háza legyen, az élmény, a különböző kihívások fontosak neki.
Egy hatalmas Mercédesszel jöttél, ami a céges autód. Milyen érzés egy ilyen törékeny nőnek, mint amilyen te vagy, egy ekkora járművel közlekedni?
Vicces. De ebben biztonságban érzem magam. Sokat kell utaznom Budapest és Kecskemét között, nem bánom, hogy ekkora az autóm. Amikor a kamionok és más, a sebességkorlátozásra fittyet hányó autók elsuhannak mellettem, örülök, hogy van körülöttem anyag az autóban.
Nehéz volt megszokni a német munkaszellemet, ami egészen más, mint a magyar?
Nem ez az első munkahelyem, ahol németekkel dolgozom. A családunkban egyébként igen sok sváb vér csörgedezik, édesapám is sokáig egy német cégnél, a Siemens-nél dolgozott. Gyerekként tanultam meg németül és angolul, három nyelven nőttem fel. Azt gondolom, hogy a karrieremben a német nyelvtudás vitt előre. Sok jó szakember van, nagyon sokan tudnak jól angolul, de olyan, aki szakembernek is jó, angolul is jól tud, de mellette németül is tökéletesen beszél, abból kevés van. A német kollegák egyébként nagyon nyitottak, soha nincs az, az érzése az embernek, hogy meg akarják mondani a tutit, mindenki más pedig maradjon csöndben mellettük. Támogatják a női karriereket, az én példám is jó bizonyítéka ennek: nagycsaládos nőként lettem felsővezető náluk.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
Nekem három munkám van és mind a hármat egyformán szeretem. Az egyik nyilván a klasszikus értelemben vett munkám, ahol nagyon hasznosnak és elismertnek érzem magam. Olyan vagyok, mint egy tolmács, különböző köröknek segítek abban, hogy megértsék egymást. Ugyanakkor anyuka is vagyok, odavagyok a hat gyerekemért, nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük. S imádok feleségnek is lenni, háttér országot biztosítani a nagyon elfoglalt, felsővezető férjemnek. Nekem így kerek az életem.
De hogyan lehet ezt bírni? Egy nap csak 24 órából áll.
Néha én sem tudom. Nyilván valahonnan le kell csípni egy kicsit, leggyakrabban saját magamból. Én vagyok az, aki nem jut el jógázni, akinek lopni kell az időt, hogy olvasson, aki leszokott a 10 órás alvásról. De borzasztóan szeretem az egészet, egyikről sem akarok lemondani.
Milyen tulajdonságaid tesznek képessé arra, hogy ezen a három fronton egyformán jól teljesíts, és mellette harmóniában maradj önmagaddal?
Azt hiszem, komoly munkabírásom van, és jó az ellenálló képességem is. Ritkán vagyok beteg. Nagyon kitartó vagyok, ha valamit meg akarok csinálni, azt véghez is viszem. Nem vagyok hajlandó lejjebb adni bizonyos dolgokból. Ma például pancake day van a fiam iskolájában, amiről megfeledkeztünk, csak tegnap késő este jutott eszünkbe, így aztán reggel 6kor sütöttem palacsintát a délutáni iskolai bulihoz, de hogy palacsinta nélkül menjen, azt nem engedhettem.
De azért a maradék kis szabadidődben van kedvenc hobbid?
A sport megmaradt régi szenvedélynek. Teniszezem, vitorlázok, golfozok, síelek, de ezt is leginkább a családommal. Nagyon szeretünk motorozni a férjemmel, motoros túrákat szervezünk kettesben. Ő vezet, én meg élvezem mögötte a tájat.
A lányaidnak milyen nőképet adsz tovább? Mit szeretnél, hogy megtanuljanak tőled?
Nagyon remélem, hogy inspiráló példa vagyok nekik, de nem szeretném terhelni, nyomasztani őket. Tudom, hogy iszonyatosan maximalista vagyok elsősorban saját magammal, meg néha velük is. Nem lenne jó, hogy azt gondolnák: ha nem csinálnak ugyanilyen őrületet az életükben, mint én – hat gyerek, felső vezetés és családmenedzsment, esetleg kevésbé lesznek sikeresek. Azt viszont szeretném, ha megtanulnák, hogy gyakorlatilag mindent meg lehet csinálniuk, amit csak akarnak. Ebben igyekszem is segíteni őket. Hál istennek minden lehetőség adott a számukra, jó életünk van, egészségesek, tehetségesek.
Hol látod magad 10 év múlva? Most vagy a csúcson, innen lehet majd nyugdíjba menni? Vagy vannak rejtett vágyaid, hogy valami teljesen mást is kipróbálj, esetleg jógaoktató légy?
Nem, ilyen vágyaim nincsenek. Tíz év múlva, a nagy gyerekektől már unokáim is lehetnek, jó lenne fiatal nagymamának lenni. Pontosan hol leszek, azt nem tudom, de biztos, hogy dolgozni fogok. Remélem, több időm lesz teniszezni, olvasni és sikerül megírom a könyvemet is. Nagyon szeretek írni, írok is novellákat, de erre aztán igazán nagyon nehéz időt szakítanom. Az írás nem olyan dolog, hogy ha van tíz perc szabadidőm, gyorsan papírra vetek valamit. Van egy történetem, amit mindenképpen megírok majd.
Fotó: Bodnár Zsófia
