2018. február 05. | László Krisztina

A munkám a szenvedélyem: Kisgyörgy Éva, a travellina utazási blog szerzője

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Kisgyörgy Évával, a travellina utazási blog szerzőjével.

Két évtizednyi szigorú keretek közt végzett számviteli munkakör után jelenleg a világot járja, és csak az utazási blogjára koncentrál. Hogyan élte meg a gyökeresen más életformára való átállást, miképp látja a bloggerszakma alakulását és miért nem áll bele az aktuális trendbe? Erről kérdeztük a minden bizonnyal legrégebbi magyar utazási blog, a travellina szerzőjét, Kisgyörgy Évát.

Mi áll a névjegykártyádon, mi a foglalkozásod?

A névjegyemen csak a nevem, a weblapom címe, az e-mail címem és a telefonszámom szerepel. Kicsit bajban is szoktam lenni, amikor hivatalos űrlapon válaszolnom kell a foglalkozás kérdésre. Jelenleg blogger, szabadúszó újságíró vagyok, de bevallom, amikor vízumot igénylek az utazásomhoz, a további kérdések elkerülése miatt a mai napig azt írom be, közgazdász.

Vissza tudsz emlékezni arra, honnan jön az utazás iránti szenvedélyed?

Gyerekkoromban sokat kirándultunk a szüleimmel, de csak országon belül. A szüleim egyáltalán nem vágytak távoli tájakra, igaz, pénzünk se lett volna rá. Azt viszont nagyon szerették, ha beült a család hétvégén a világoskék Trabantba és nekivágtunk, hogy felkeressünk egy várat vagy kastélyt. Érdekes, már akkor is inkább maga az utazás izgatott, nem annyira a látványosság. Egyszerűen szerettem úton lenni, bámulni a tájat az autó ablakából. Amikor kinyílt a világ, akkor eleinte habzsoltam a „híres” helyeket, gyorsan mindent látni akartam Londontól az egyiptomi piramisokig, de aztán pár évtized elteltével lehiggadtam, és mostanában ismét az „úton lenni” élménye vonz leginkább.

A szocialista időkben sokkal nehezebb volt külföldre kijutni. Te milyen emlékeket őrzöl az első külföldi utadról?

Az első komoly utazásra még egyetemista koromban került sor, amikor életünkben először kijutottunk „Nyugatra”. Maximum 30 napra lehetett utazni, a kiváltható valutakeret 50 dollár volt. Internet nem lévén postán feladott képeslapokkal foglaltunk kanapészörfös szállásokat. Forintért vettünk vonatbérletet, telepakoltuk a nagy hátizsákokat tartós kajákkal és indulás. Angliába, Franciaországba és Spanyolországba jutottunk el. Bármennyire is fapados volt az egész, elmondhatatlanul élveztük az utazás minden percét, a szabadságot, a kalandokat – merthogy az akadt bőven.

Melyik volt az egyik legemlékezetesebb utad?

Az 50. születésnapomat azzal ünnepeltem, hogy – 1966-os születésű lévén – végighajtottam a 66-os úton. Ez volt az az utazás, amely leginkább visszahozta a gyerekkori kirándulások élményét. Nem egy gyors sztrádán száguldva suhant el mellettem a táj, hanem a lehúzott ablak mellett ismét éreztem az illatokat, hallottam a települések hangját, bármikor megállhattam fotózni vagy csak nézelődni.

New York

Amikor elkezdted másoknak is megmutatni az első utazási naplóidat, gondoltál arra, hogy egyszer blogger lesz belőled?

Amikor elkezdtem leírni az úti élményeimet, még a blogger szó sem létezett, nemhogy a foglalkozás. A ’90-es évek közepén ösztöndíjjal New Yorkban tanultam két évet, és amikor elindultam, azt se tudtam, mi az, hogy e-mail. Kint ismerkedtem meg az internettel, és ott került sor az első komolyabb utazásokra is, hiszen viszonylag olcsón lehetett repülni Mexikóba, Guatemalába. Imádtam az utazásokat és elvarázsolt az internet világa, úgyhogy a két szenvedélyt összekötve bepötyögtem e-mailekbe az első utazások naplóját, és azok kezdetben e-mail csoportokban terjedtek. Egy Skóciában élő olvasóm készítette el ezekből az első weblapom. Akkoriban kezdtek hasonló beszámolók felbukkanni az interneten, de csak abból a célból, hogy elmeséljük az élményeket barátoknak, rokonoknak és a leírtakat hasznosíthassák azok, akik ugyanoda készülnek. Szó nem volt még arról, hogy ebből bárki is valaha pénzt keresne.

Évekig volt biztos állásod, havi fix bevétellel. Nehéz volt lecserélni a jól bejáratott, biztos egzisztenciát a csábító bizonytalanra?

Én két évtizeden át gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztam, és ha nem szűnt volna meg a munkaköröm, egész biztos, hogy a mai napig ott ülnék a számítógép előtt. Nagyon szerettem a munkámat, és igazi alkalmazott típusnak gondoltam magam, aki leül fél kilenckor a gép elé, és fáradhatatlanul bűvöli az Excel-táblákat. Csak az éves szabadság ideje alatt utaztam, igaz, azt maximálisan kihasználva. Aztán egy nap hirtelen nem lett tovább szükség a tudásomra, és mivel ugyanakkor az apukám nagyon beteg lett, nem tudtam új helyet keresni. Nagyon vagány lenne azt állítani, hogy magamtól váltottam pályát, de az az igazság, hogy belecsöppentem. Amikor kicsúszott alólam a biztos állás, a blogom elnyert egy díjat, és több felkérés érkezett, hogy írjak újságcikkeket. Így egy nap arra ébredtem, hogy nem járok be kosztümben egy csupa üveg irodába tőzsdei jelentéseket írni, hanem az utazásaimról fogalmazok élménybeszámolókat különféle magazinokba. Bár ezt átmeneti állapotnak gondoltam, 2-3 év után világossá vált, hogy multi nélkül is van élet, úgyhogy ma már hatalmas hálával gondolok az akkor igencsak ijesztő fordulatra.

Egyedül utazni nem nagyon magányos műfaj? Hogyan viseled?

Én imádok egyedül utazni. Mondjuk az a típus vagyok, aki az adott helyzetnek mindig igyekszik a jó oldalát látni és abból a legtöbbet kihozni. Kipróbáltam persze minden elképzelhető utazási formát – párral, barátokkal, csoporttal –, de nekem ez fekszik legjobban. Különös módon akkor érzem magam a legkevésbé magányos utazónak, ha egyedül utazom, hiszen akkor vagyok a legnyitottabb arra, hogy megismerkedjek más utazókkal és helybéliekkel, és ezek a találkozások sokat hozzáadnak az élményekhez.

Meg lehet élni az utazásokból?

Igen, meg lehet, sok olyan bloggert ismerek, akik remekül keresnek vele. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ők mind külföldiek. Nagyobb piacokat (USA, Franciaország, Németország stb.) képviselő bloggereket busásan megfizetnek turisztikai hivatalok, szállodaláncok és cégek, hogy írjanak róluk. Nagy, legalább havi százezres felhasználószámú kollégák jelentős bevételt tudnak összeszedni jutalékokból is, amikor egyes szállodákra, termékekre mutató linkeket helyeznek el a lapjukon és az értékesítésből részesedést kapnak. Nálunk a piac ehhez kicsi, maximum a blog által hozott ismertségre lehetne alapozni, ami más módon hozhat pénzt (könyvkiadás, előadások tartása, céges rendezvényeken szereplés).

Én inkább úgy fogalmaznék, az utazás az, ami most leginkább kitölti az életem. Nem tekintem munkának és nem is elsődleges célom az, hogy pénzt keressek vele. Ez a hobbim, a szenvedélyem. Ha alárendelem annak, hogy pénzt termeljen, és ez legyen a munkám, akkor mégis mi lesz a hobbim? Természetesen nem vagyok ellene, hogy anyagi hasznot is hajtson, de ez soha nem lesz prioritás. Csak olyan ügyletekbe megyek bele, amelyek mellett meg tudom tartani a blog abszolút hitelességét. A közönségem két évtizede támogat, tartozom nekik ezzel.

Mit szeretsz a legjobban ebben a tevékenységben?

Az olvasóktól érkező visszajelzéseket. Fizetés híján e nélkül teljesen értelmetlen lenne napi többórányi munkát beletolni a blogírásba. Elmondhatatlanul jó érzés, amikor újabb és újabb levelek jönnek, hogy miattam keltek útra, az ajánlásomra mentek el egy programra vagy épp próbáltak ki egy éttermet. Ilyenkor büszkén hátradőlök és ezredszerre is megállapítom, hogy megérte.

Időnként az is óriási öröm, amikor egy nagyon neves szálloda vagy épp drága sétarepülést szervező cég rábólint a megkeresésemre, hiszen ez egy visszajelzés arról, hogy valamit jól csinálok.

Végül megemlíteném azt, hogy számtalan formában visszakapom az olvasóktól, hogy rengeteg időt szánok rájuk. Sorra érkeznek meghívások a világ minden csücskéből, de az egy éve kifejlesztett új, modernebb weblapom is egy régi követő „ajándéka”.

Mi az, ami a legnehezebb a bloggerlétben?

Nekem nagyon furcsa azt látni, merre megy a bloggerkedés. A másik oldal ugyanilyen fejcsóválva néz rám, egy régi korból itt maradt őskövületre. Tavaly nyáron meghívtak egy top 50 utazási blogger konferenciára, ahol konkrétan úgy éreztem magam, mint egy ufó. Folyamatosan olyan dolgokról volt szó – SEO eszközökről, trükkös követőszám-növelésről, jutalékos rendszerekről stb. –, amelyekkel én nem foglalkozom. Ők meg nem értették, én hogyhogy oda utazom, ahova kedvem tartja, miért nem vagyok képes ezt egy pénzkereső szakmának felfogni. Egyes körökben sokszor odáig mennek, hogy kifejezetten ellenségnek kiáltják ki azokat a bloggereket, akik ingyen írnak blogot vagy épp fizetség nélkül megosztanak egy-egy hotelről fotót, mondván, rontjuk az ő üzletüket. Pedig eredetileg ez a műfaj a személyes, hiteles véleményekről szólt. Félreértés ne essék, nem vagyok a pénzkereső bloggerek ellensége, hiszen vannak, akik ezt nagyon profin csinálják és attól, hogy nekem ez hobbi, másnak lehet szakma. A gond csak azt, hogy rendkívül sok a szerencsevadász, és bár elférnek az interneten, én sajnálom mind a több tízezer blog közt tanácstalanul álló felhasználókat, mind pedig a tájékozatlanul beléjük fektető ügyfeleket.

Milyen tulajdonságaid passzolnak legjobban ehhez az életformához?

Könnyen kötök ismeretségeket, és valahogy gyakran belesodródok érdekes történésekbe – legyen az egy fesztivál, különös találkozás vagy furcsa véletlen. Az újságcikkek írásához, valamint az utak alapos megtervezéséhez pedig jól jön a multis, fegyelmezett múlt: a terhelhetőség, a pontosság, a határidők tisztelete.

Változtatott a személyiségeden ez az új életforma?

Saját magam számára is meglepetés volt, mennyire megváltoztak a prioritások a pénzköltést illetően. Amikor nagyon jól kerestem, egy percig nem gondolkodtam, hogy megvegyek egy drágább cipőt vagy táskát. Most meg ránézek a kirakatra és megyek is tovább. Nem arról van szó, hogy jelentősen kevesebb bevétellel nem engedhetem meg magamnak, hanem hogy ezek a dolgok már egyáltalán nem érdekelnek. Sokat utazva rájön az ember, gyakorlatilag elég annyi holmi, ami elfér egy hátizsákban, és teljesen felesleges felhalmozni rengeteg kacatot otthon. A drága holmik megvásárlásakor érzett öröm nagyjából fél óráig tart, de évtizedekkel ezelőtti utazási élmények a mai napig megmelengetik a szívem.

Van példaképed a külföldi utazási bloggerek között?

Számomra egy francia páros az etalon, a Carnets de traverse és pár napja nagyon megrázott a hír, hogy a pár lánytagja, akit személyesen is ismertem, tragikus hirtelenséggel, nagyon fiatalon elhunyt. Ők ugyanolyan új generációs bloggerek, akik ezt a szakmát kifejezetten megélhetésként választották, de ez egyáltalán nem látszik a munkáikon, az ugyanis mindig frissnek, őszintének, ugyanakkor abszolút profinak hat. A blogbejegyzéseik tele vannak hasznos információkkal, de egyszerre személyesek, élményszerűek is. Csodálatos utazásokat tettek részben ügyfelek felkérésére, részben saját vágyaikat követve, de a kétféle blogbejegyzés közt semmi különbséget nem érezni. Nem hajszolják, hogy a fotók tökéletesek legyenek, mint ahogy ők maguk sem akarnak annak látszani. Minden utazásuk képvilága más, közben mégis mind összetéveszthetetlenül az ő egyéni stílusukat tükrözi.

Te mennyire adod bele a személyiségedet, a magánszférádat a blogodba?

Úgy gondolom, az átlagosnál jobban. Bár igyekszem kerülni az aktuálpolitikát, egyes megosztó kérdésekben nem tudom megállni, és világossá teszem az álláspontom – ilyenkor elvesztek egy-két tucat olvasót, de nyerek pár tucattal többet.

Ismered az olvasóidat?

Aktív, gyakran utazó közönségem van, nem tudok olyan világvége helyről tudósítani, hogy ne szólnának hozzá pár jó tanácsot adva. Ritka kedves, összetartó, barátságos társaság, nagyon-nagyon ritkán kell csak moderálnom. Az az igazság, hogy végtelenül büszke vagyok rájuk.

Utazás közben hiányzik néha az otthonod? Ilyenkor mit csinálsz?

Abszolút, ezért is nem megyek nagyon hosszú, több hónapos utakra. Körülbelül öt hét az a maximum, amit kibírok egy huzamban távol, aztán kezdenek hiányozni a barátok, otthoni dolgok. Sokszor csak pár napra megyek haza, megnézem, mindenkivel rendben van-e minden, aztán megnyugodva ismét útra kelek. Bár azt mondják, a jó barátságok kiállják az idő próbáját, én úgy vettem észre, ha nem beszélgetünk elég gyakran, akkor ellaposodnak a kapcsolatok. Fontos, hogy ne félévente üljünk le, mert akkor csak a felszínt fogjuk súrolni, kivel mi van, hanem napi szinten legyünk részesei egymás életének.

Meddig lehet ezt csinálni? Hol látod magad tíz év múlva?

Amíg fizikailag bírom, utazni fogok. Ikrek lévén kismillió dolgot kipróbáltam és mindre hamar ráuntam, a jógától a tűzzománcozáson át a salsáig. Ez az utazásmánia viszont már 30+ éve kitart, és egyelőre egyre jobban élvezem, úgyhogy nem látom, hogy a közeljövőben abbahagynám.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Hétköznapi hősök: Dr. Jakkel Anna afrika

Hétköznapi hősök: Dr. Jakkel Anna

Kisgyerekes anyukák segíthetnek a programozóhiányon? anyuka

Kisgyerekes anyukák segíthetnek a programozóhiányon?