Fotó: Profimedia – Red Dot
Ahhoz, hogy valaki előrébb juthasson akadémiai életben muszáj időnként publikálnia egy új kutatást és felszólalnia a tudományos konferenciákon. Arról korábban már készültek is kimutatások, mennyivel kell többet publikálnia egy női akadémikusnak, hogy ugyanolyan komolyan vegyék, mint férfi kollégáját, sőt, az is kiderült, hogy egy nőnek átlagosan fél évvel többet kell várnia, hogy a munkája megjelenhessen. Intuitíven azt is lehetett már sejteni, hogy a nőknek valahogy kevesebb szó jut a tudományos konferenciákon, de most már ezt is sikerült bebizonyítani: tényleg jóval kevesebb jut.
A Cambridge professzora, Dr.Heather Ford a Nature Communicationsben publikálta kutatását, melyben a világ legnagyobb geofizikai konferenciájának (American Geophysical Union) nemi összetételét vizsgálták. A konferencia 2014-2016 közötti pályázóit vizsgálva egyrészt megnézték, kik voltak azok, akiket felkértek egy absztrakt leadására és kik adták le maguktól a rövid összefoglalót, külön kérve, hogy beszélhessenek a konferencián. Aztán azt is megvizsgálták, hogy a többszerzős tudományos publikációk mögött álló tudósok közül kit kértek fel beszélni (általában az „első szerzőt” szokták). Kiderült, hogy a közösen egyeztetett előadások esetében 29 százalékkal, míg a meghívásos esetekben 27 százalékkal kevesebbet beszéltek a nők. A további analízis annyiban pontosította a helyzetet, hogy ez az arány elsősorban a magasabb akadémiai fokozatoknál igaz, ahol a szerzők között már eleve jóval több a férfi, míg az alacsonyabb szinteken jóval kiegyenlítettebb az arány.
A legsúlyosabb problémának az tűnik, hogy az akadémiai élet magas szintjéhez tartozó tudományos konferenciák előadói között többnyire férfi szaktekintélyek válogatnak, akik sokkal kevésbé hajlandóak teret adni a kolléganőknek.
Az értelem fellegvárának tartott akadémiai életben tehát nyoma sincs a nemek közti egyenlőségnek. A nőknek borzasztóan nehéz kitörniük az ördögi körből, amiben mindig többet kell teljesíteniük a férfiaknál csak azért, hogy aztán jóval kevesebb elismerést kapjanak, ennek pedig meg is látszódik az eredménye: rengeteg a pályaelhagyó nő a tudományos életben. Az elmúlt évek kutatásaiból már világosan látszik, hogy a tudományos élet alacsonyabb szintjein, a kezdő kutatók és PhD-hallgatók között még rengeteg a nő (kábé egyenlő a nemek közti arány), de később, az akadémiai ranglétrán felfelé haladva egyre drasztikusabb a férfiuralom. A legtöbb szakértő egyetért benne, hogy ezen a korai szinten kell változtatni a nőkhöz való hozzáálláson, amihez hozzátartozik például, hogy az őket mentoráló idősebb professzoroknak egyenlő esélyeket kell adniuk nekik, hiszen az is kiderült már, hogy a témavezetők (legyenek férfiak vagy nők) sokszor tudattalanul is előnyben részesítik a férfi hallgatókat, akkor is, ha tényszerűen rosszabbul teljesítenek, mint a női kollégák. Közben pedig muszáj lenne odafigyelni arra is, hogy a publikációs lehetőségekben és a konferencia-meghívásokban kicsit kiegyengessük a lehetőséget kapó nemek arányát.
