Akkor pedig pláne nem túlzok, ha azt mondom, szeretnék ennyi idősen csak harmadennyi energiával rendelkezni. Jakkel Anna 1987 óta praktizál, Kecskeméten háziorvos és üzemorvos. Gyógyított már Kongóban, Ugandában, Malin, Guineában és Malawiban is, de itthon sem állt meg a makulátlan, hófehér rendelőknél: hazai menekülttáborok mellett most is rendszeresen járják egy egyesülettel az ország legszegényebb részeit. Egy újonnan vett mentőautóval kitelepülnek „Mátészalkától a világ vége felé”, de voltak már a Havanna-lakótelepen, a monori telepen, Pécelen, Szegin (Olaszliszka mellett), a következő állomás pedig Szerencs lesz. Ilyenkor komplett szűrést csinálnak (hiszen a mentőautó egy teljes rendelővel felér), önkéntes alapon jöhet bárki, egy állapotfelmérő lapot kapnak a megvizsgáltak. „Világéletemben megtaláltam az önkéntes feladatokat, mindig is ott voltam, ahol ingyen lehetett dolgozni” – mondja.
Ha nem Afrikában vagy itthon vizsgál, a doktornő akkor sem tétlen: aktívan részt vesz önkéntes képzésekben, adománygyűjtésekben, gyerek- és ismeretterjesztő foglalkozások szervezésében, előad és fotóiból rendszeresen nyílnak kiállítások. Jelenleg a Természettudományi Múzeum ad otthont Az én Afrikám című kiállításának. A képek eladásából befolyt összeg az önkéntes orvosok további munkáját segíti, hiszen idén már a huszadik misszió – egy idegsebész csapat – készül Malawiba októberben. „Afrikában szemész, látszerész nincs, ellenben szembetegség az van. Ott kincset érnek ezek a már nem használt szemüvegek” – meséli. Még ha a szemészeti projektre az egész ország megmozdult, többezer keret áll jelenleg is a raktárban: a legnagyobb nehézség a logisztika. Nem tudják hogyan kijuttatni a szemüvegeket Afrikába.
2010-ben utaztál először az orvosi misszióval Kongóba, olyan háborús övezetbe, ahová egy korábbi interjúban elmondottak alapján még a nemzetközi nagy segélyszervezetek sem mertek segélycsomagokat küldeni. Féltél? Vagy inkább dolgozott az adrenalin benned?
Miután kivonultak onnan a békefenntartók, már szervezeteket sem engedtek oda többet. Az volt az ötödik misszió. Inkább az adrenalin dolgozott bennem: egy orvos mindig gyógyítani akar. Mindegy, hogy a lövészárok melyik oldalán, vallástól, felekezettől függetlenül. Amúgy sem az orvosokat lövik le először, rájuk szükség van. (nevet) Egy aktív embernek akkor jönnek elő az elvonási tünetek, ha abbahagyja azt, amit csinál, addig viszi az adrenalin.
Mennyi ideig tart egy orvosi misszió?
Maximum egy-egy hónapra voltam kint, ez változó, a tartózkodási engedélyek is befolyásolják. Sokszor hívnak minket vissza, csábítanak sok mindennel, hogy maradjunk, de nem szeretnék kint életvitelszerűen tartózkodni: itthon van a családom, és ismerem a saját korlátaimat.
Rengeteg szervezet, program foglalkozik Afrikával, a szegénység, az írástudatlanság, a higiénés viszonyok viszonylag mindenki számára ismert, a kontinenst sújtó problémák. Hogy látod, a kezdeményezések ellenére mi a leghatékonyabb, legjobb segítség, mire lenne a leginkább szükség?
Túl sok a segély, ami nem megoldás. Hálót adj, ne halat: a munkalehetőség lenne a legjobb segítség. Már üzletté vált a segítés is. Az afrikaiak egyébként rövidtávon gondolkoznak: ha van mit enni ma és holnap is, akkor nem gondolnak továbbra, nem a kereskedésből élnek. Nem hosszútávban gondolkodnak, ami viszont nem feltétlenül gond: a nyugati világban meg ott a teljesítménykényszer, a gazdasági problémák, mindenki félti a vagyonát. Afrikában nem depressziósok az emberek! Még mindig a régi gyarmatosító országok viszik ki onnan a legtöbb profitot. Kávét például nem is kapsz Kongóban, hiába van ott egy fél-Magyarországnyi, egész évben termő kávéültetvény.
Orvosként mi az, ami a leginkább kihívások elé állít, ami leginkább megnehezíti a munkátokat?
A vízhiány óriási baj. A helyieknek sokszor kilométereket kell gyalogolni a legközelebbi nyomós kútig, ahol tucatjával állnak a sorba az emberek az akciókon kapott, sárga vizes edényekkel. Egy család szükségletét nem is tudják elhozni, a víz sokszor hemzseg a kórokozóktól, nem forralják fel. A legtöbb betegséget a fertőzött ivóvíz okozza. Eközben a fejlett országok azért harcolnak egymással, hogy ki építsen ott kutakat, természetesen a profitért. Csak ki kellene építeni, vízkészlet van gazdagon, a legnagyobb lelőhelyek természeti kincsekből is Afrikában vannak. A Véres Gyémánt c. film úgy igaz, ahogy van, ez az ottani, mai valóság: vége a különböző érdekeltségeknek, ha ezeken változtatnak. Óriási a korrupció, mindenki a saját zsebére játszik.
Olyan is van, hogy a helyi korrupció a saját hasznára fordítja a segélyszervezeteket. Sokszor még nekünk kell súlyos pénzeket fizetnünk, hogy ott, ingyen gyógyíthassunk. Rengeteg szállítmány már a reptereken eltűnik. A helyi sajátosságok gátakat szabnak és sok mindenbe belekötnek. Azt is kérik, hogy ott vegyük meg a gyógyszert, hiszen ha viszünk magunkkal, az a helyi patikus üzletét rontja. Egyszer egy falufőnök kiadta, hogy senki nem lehet beteg, miután a patikus panaszkodott ránk. Maliban van vizitdíj, fél-egy eurónak megfelelő helyi pénz, ennek a kifizetése után engedték be az embereket a rendelésre, miközben mi ott ingyen gyógyítottunk. Amikor rákérdeztünk, az volt a válasz, hogy „kell a higiéniára”, közben még a csótányokat is mi söpörtük onnan ki.
Nyilván teljesen más ténylegesen ott lenni és dolgozni Afrikában, mint akár a tévéből, újságokból, vagy az internetről „megismerni” valamit. Mi az, amit csak akkor tapasztal az ember, ha ténylegesen ott van, akár egy kicsit huzamosabb ideig?
Szerintem ott kell lakni valahol legalább egy hónapot. A végén már nincs is olyan meleg (nevet), amúgy is azért mentél, hogy dolgozz és nem azért, hogy panaszkodj! Sokan nem is mennek az első után újabb misszióra. Azért is jó a felkészítés, mert meg tudjuk mutatni, milyen kint. Így is vannak sokan, akik az utolsó pillanatban dobják be a törülközőt, van, aki azért, mert saját magában, a szaktudásában nem biztos. Kint, huzamosabb idő alatt megtapasztalja az ember a tehetetlenséget. Azt, hogy milyen, ha egy trópusi vihar elviszi az egész utat és beragadtok a sárba, hogy milyen, amikor egy centiméterre álltok meg a szakadéktól. Nem tudsz egyszerűen mindenre felkészülni, azért van, hogy csak helyi sofőrök, helyi emberek vezethetnek – ők ismerik az utat. Mali sivatagos, ott pedig 6 hónapig egy csepp sem esik, és áram sincs teljesen olyankor, a többi országra a trópusi eső a jellemző.
Melyik volt az egyik legemlékezetesebb, kinti élményed?
Malawiban egy árvaházban rendeztünk egy magyar napot, amire meghívtuk a helyi vállalkozókat is, én voltam a gulyásfelelős, egy nagy kondérba tettük fel, alá tuskókat raktunk. Tudod, milyen az afrikai tűzhely? Három kőre teszik rá a fazekat. Mivel fánkszerű tésztájuk van, így arra gondoltunk, hogy pogácsát sütünk, be is dagasztottuk, meg is kelt a tészta, de az aszály miatt elment az áram, így a sütőlapot parázsra raktuk. Azon forgattuk a pogácsákat, hogy megsüljenek, tönkreégett a kezünk! A pogácsákba szúrt kis magyar zászlókat a gyerekek a hajukba tűzték, hatalmas buli kerekedett! A helyiek is elkezdtek adakozni a 450 fős árvaháznak, az egy emlékezetes nap volt. Malawi muzulmán ország, ott nagyon jó élmény volt a misszió. Az imám átadta nekünk a mecsetet, kiállt az ajtóba és onnan igazgatta az embereket, a környékbeli kollégák is segítettek, ketten (Dr. Pálinkás Edinával, a Heim Pál Gyermekkórház fül-orr-gégész rezidensével – D. E.) kevesen lettünk volna. Egyébként van kint kacsalábon forgó, angol kórház, csak orvosok nélkül, jelentős az elvándorlás.
Nem feltétlenül a legújabb orvosi berendezésekre van szüksége az embereknek.
Dögerős antibiotikumokat az afrikaiak életükben nem szedtek. Ott pár nap alatt a halott is lábra áll olyan gyógyszerektől, amire mi már rezisztensek is vagyunk és itthon már „snassznak” számítanak.
Az kell az embereknek, hogy foglalkozz velük. Nem az, hogy tegyél csodát, hanem hogy próbáld meg. Nagyon hálásak.
Ha egy beteg érzi, hogy nem ártó szándékkal közeledsz felé, onnantól már egy nyelvet beszélünk, simán rendelek kint magyarul!
Egy-egy gesztusból már érzik az emberek, hogy fontosak és hogy figyelünk rájuk. A természet és a politika is csak a földbe döngöli az embereket. Mindig vannak nehéz pillanatok, még ha nem sikerül valakin segíteni, ott várnak még nyolcvanan az ajtóban. Ez ugyanúgy Magyarországra is igaz, folytatni kell tovább a munkát. Kint nincs TB, se recept, se informatikai rendszer, meg dokumentáció. Nincsenek igazolványok, védőoltások. Más az értékrend, ezt tudomásul kell venni. Sok kolléga egyszer bírja csak ki, hogy kimegy, másfelől többen nem is feltétlenül engedhetik meg maguknak, hiszen addig itthon kimarad a fizetésük. A gyerekeim már felnőttek, én úgymond bármikor ki tudok menni. Erre születni kell: vagy orvoslásra teremtettél, vagy nem.
Melyeket tartod a legfontosabb tulajdonságoknak, ha valaki Afrikába megy, vagy egyáltalán önkénteskedik?
Alkalmazkodni kell a körülményekhez, át kell venni a szokásokat. De a magyar amúgy is leleményes! (nevetünk) Van, hogy csomagtartóban utazol. Az elszántság fontos, oda kell tenned magad. Nem a szaktudás a legfontosabb, mindennel találkozik kint az ember, attól függetlenül, hogy miből van szakvizsgája. Tudni kell váltani és mindenhez érteni kell. Én általában viszem magammal a trópusi betegségek szakkönyvét, ha valamiben bizonytalan vagyok, akkor azt megnézem.
Ha szupererőd lenne és megváltoztathatna három dolgot a világon, bármivel kapcsolatban, mik lennének azok?
A vízellátás biztos, hogy ilyen lenne: egészséges ivóvíz nélkül a betegségeket sem lehet megállítani. Egyébként bárhol is legyenek őserdei törzsek, nem szabad mindenbe beleszólni. Gondoljunk csak Amerika felfedezésére és arra, hogy utána a civilizációs betegségek kiirtották a bennszülötteket! Civilizációs ártalmak Afrikában is vannak, a természeti népek először azt hiszik, ezek az újdonságok jó dolgok, holott nem biztos. Az erdők tarrá irtását is leállítanám. Megszűnik a természetes oxigénellátás, elviszi az eső a talajt, megszűnnek az élőhelyek. Mi marad ott? A szobrok, emlékművek, saját magunkat pedig kiirtjuk? Nem mindenhol telepítik újra a kivágott fákat és ahol igen, még ott sem biztos, hogy megmaradnak az újonnan ültetettek. A felvilágosító munkából sem lehet soha elég, azonban hiába ragasztanak ki AIDS-plakátot olyanoknak, akik nem tudnak írni-olvasni. Afrikában az tanul, akinek a családja meg tudja fizetni, sem az oktatás, sem az egészségügy nem ingyenes. Az idegennyelv ismerete egy érvényesülési lehetőség.
