Nem könnyű ismert, sikeres anyuka mellett ugyanazon a területen karriert építeni. Pláne, ha az illető tudja: ő viszi majd tovább a család által felépített, jól működő vállalkozást. Virág Judit lányának, Kelen Annának is időbe telt, míg beletanult a műkereskedelem, az aukciók világának kulisszatitkaiba és meghozhatta első önálló döntéseit. Anna nyolc éve dolgozik édesanyja mellett a Virág Judit galériában, észrevétlenül olvadt bele a galéria családias közösségébe. Mára már nem, mint Virág Judit lánya, hanem mint elismert művészettörténészt, aukciók ceremóniamesterét tartja számon a szakma. Hogyan sikerült neki ez az áttörés? A vele készült interjúból kiderül.
Anyukáddal, Virág Judittal rengeteg interjú készült, majd ketten is sokat szerepeltetek a médiában. Mostanában viszont már egyre gyakrabban hívnak téged egyedül tévéműsorokba. Van ebben tudatosság, hogy anyukád fokozatosan engedi át neked a közszereplést?
Igen, ez így van. Az elmúlt években már engem szokott javasolni maga helyett, ha ő nem ér rá egy felkérésre. Az utóbbi időben egyre többször előfordul, hogy kifejezetten engem keresnek meg. A közszereplést a munkám részének tekintem, mint ahogy anyukámnak is az. Emlékszem, gyerekkoromban sokszor láttam reggel korán elindulni őt, meghívott vendégként ment a reggeli tévéműsorokba szerepelni. Egyébként a galériában is egyre több feladatot ad át nekem, az évek során egyre több dologba beletanultam.
Hárman vagytok testvérek. Szerinted, miért pont rád esett a választás, hogy mellette te tanulj bele a műkereskedelem rejtelmeibe?
Ez személyes ambíció és affinitás kérdése. A legidősebb nővérem, Zsófi, aki eredetileg közgazdász, 15 évvel ezelőtt szintén eltöltött itt egy évet, megpróbálta, de hamar rájött, hogy mégsem ez az ő útja. Bori, a középső nővérem szociológus, teljesen mással foglalkozik. Neki soha sem voltak ilyen ambíciói. Miért pont én? Szerintem ebben az is közrejátszik, hogy ők idősebbek nálam, még nem ebben nőttek fel. Én ennek a projektnek a gyereke vagyok. Az aukciók világa már annyira hozzá kötődött a gyerekkoromhoz, hogy nekem ez a természetes közegem.
A pályaválasztáskor rögtön itt kezdted?
Nem. Eredetileg szociológia-politológia szakon végeztem az egyetemen. Az egyetem első évfolyamától kezdve igyekeztem minél több helyre eljutni gyakornokként. Az államigazgatás különböző területein dolgoztam, a Kisebbségi Ombudsman Hivatalban, a Környezetvédelmi Minisztériumban és egy politikai tanácsadó cégnél is. Tapasztalatokat gyűjtöttem és hamar rájöttem arra, hogy nem látom magamat hosszútávon a szociológusi, politológusi pályán. Az egyetem vége felé elmentem külföldre, egy évig Belgiumban, fél évig Finnországban tanultam Erasmus programmal. Amikor Finnországból hazajöttem, összeült a nagy családi kupaktanács és megbeszéltük, hogy kipróbálom, milyen együtt dolgozni anyukámmal és férjével Törő Istvánnal, aki a galéria társtulajdonosa és mindennek a mozgatórugója. Egy év próbaidőt adtunk egymásnak. Ez nyolc évvel ezelőtt történt. Azóta itt vagyok és közben elvégeztem a művészettörténet szakot is az egyetemen.
Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen emlék jut az eszedbe a képzőművészettel való első találkozásodról?
Tisztán emlékszem, 9-10 éves lehettem, amikor Firenzében voltunk az Uffizi Képtárban. Akkoriban a képzőművészet még nem érdekelt különösebben, de lelkiismeretesen róttam a termeket anyukámékkal. Egyszer csak odajött anyukámhoz két fiatal magyar lány, művészettörténész hallgatók és megkérték, hogy mondjon valamit a teremben található képekről. Nagyon meglepődtem, nagyon imponált nekem, hogy anyukámat hirtelen közelről más szerepben láttam. Onnantól kezdve elkezdtem figyelni arra, amit mond. A másik erős élmény az aukciókhoz kötődik, ahová anyukám mindig elvitt magával, sok időt eltöltöttem a színfalak mögött. Mielőtt még meglett volna ez a galéria, más galériáknak vezetett aukciókat. A lakásunk mellett volt egy kis műterme, ott készült fel az aukciókra. Látom magamat 6 évese, amikor az Oroszlánkirály zenéjét hallgatva segítek neki papírlapokra felragasztani az egyes tételekről szóló információkat.
Most, milyen feladatok hárulnak rád a galériában? Beszerzel, eladsz, tárgyalsz?
Igen, egyre önállóbban, de még nem olyan szinten, mint az anyukám. Nyolc évvel ezelőtt, amikor elkezdtük a közös munkát, anyukám azt mondta, hogy legalább 5 év kell ahhoz, hogy önállóan döntést hozhassak. Ez teljesen helytállónak bizonyult. Ekkora lettem magabiztos bizonyos dolgokban. Ha külföldre kell menni és ott venni egy képet, általában én megyek és az elejétől a végéig én tárgyalom le. Voltam Madridban, Amerikában, Kanadában, szerencsére sok magyar kép bukkan fel külföldön. Amit teljes egészében megszereztem magamnak, az a katalóguskészítés. Minden aukcióhoz készítünk egyet, a szerkesztése, a munkafolyamatok megszervezése az én feladatom. Tavaly ősszel vezettem egyedül az első olyan aukciót, aminek tétje volt. A Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a nagyokat is tartjuk, szerveztük meg a világ első Zsolnay aukcióját, kevesebb tétellel, kisebb létszámmal, és nagyon jól sikerült, valamennyi tétel elkelt. Idén novemberben is tervezünk egy hasonlót, azt is én fogom vezetni.
Mit éreztél, amikor először ott álltál a színpadon és te irányítottad az aukciót?
Nagyon izgultam, de mivel nyolc éve mindig ott állok anyukám mellett a színpadon és minden voltam már – a kifutólánytól a pénzbeszedőig –otthonosan mozgok ebben a közegben. Annyira nem voltam megrémülve, mintha az utcáról estem volna be. Utána nagyon jó érzés volt, a kollegáim és a gyűjtők is mind gratuláltak. Előtte már gyakoroltam egy-két jótékonysági árverésen. A Hősök tere mozgalom jótékonysági árveréseit például Galambos Mártonnal együtt szoktuk vezetni.
Tárlatot is szoktál vezetni?
Igen és nagyon szeretek. A galériában a tárlatvezetéseket azért találtuk ki, mert azt figyeltük meg, hogy az emberek, ha belépnek egy galériába, rögtön elkezdenek szabadkozni: ők nem értenek a képekhez. Mintha valami különleges előképzettség, magasabb rendű tudás kellene ahhoz, hogy bejöjjenek egy kiállító terembe és élvezzék a képeket. Szeretnénk egyszerű, emberi nyelven beszélni a műalkotásokról, ezáltal demokratizálni, mindenki számára érthetővé tenni a művészetet. A tárlatvezetések egyébként nagyon népszerűek, sokan eljönnek rá.
Mondhatjuk azt, hogy az anyukád a főnököd?
Ő nem egy főnök típus. Szerintem én sem. Nincs is igazán szükség főnöki tulajdonságokra. A kollégáink régóta dolgoznak nálunk, annyira lojálisak hozzánk, hogy nem kell főnökként fellépnünk. Magukénak érzik a galériát, tudják, mi a dolguk és szívesen végzik a feladataikat.
A kisfiad öt éves. Beszippantotta már őt is a képzőművészet?
Rendszeresen jön be hozzánk kiállítást nézni, az első tíz szavában a kép benne volt. A gyerekekkel abszolút lehet festményekről beszélgetni, csak meg kell találni a megfelelő hangot.
Családi vállalkozásban dolgoztok. Mennyire válik el a családotokban a magánélet és a munka?
Annyira természetesen folyik össze, hogy szinte észre sem vesszük. Nekünk ez az életünk, ezért ez nem zavaró. Mivel a két nővérem nem ezzel foglalkozik, egy vasárnapi családi ebéden igyekszünk minimálisra csökkenteni ezt a témát.
A Falk Miksa utcában, ahol a ti galériátok is található, sok más galéria is van. Mind férfiak nevét viselik. Nehéz nőként, ráadásul fiatal nőként elfogadtatni magadat a közönséggel és a kollégákkal?
Teljesen hétköznapi jelenség, hogy ha egy ismeretlen ember bejön a galériába, először a férfi kollégához megy oda, aki esetleg pont a biztonsági őr. Mintha én nem is ott dolgoznék. Én mindenkinek Annácska vagyok, anyukám Juditka, de Istvánt senki sem becézi. Ő István.
Egyébként az utcában mindenkivel jóban vagytok?
Törekszünk mindenkivel jóban, jó kollegiális viszonyban lenni. Az üzleti tudáson túl, azt is eltanultam anyukáméktól, hogyan kell az emberi kapcsolatokat kezelni. Ők ebben nagyon jók. Ezt testközelből lehet ellesni, ezért is jó, hogy családi vállalkozásként dolgozunk együtt.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
Sok mindent. Amikor például egy jó képet behoznak a galériába, mindig bizsergető érzés tölt el. A legizgalmasabb az, amikor egy képet nekem kell megszereznem. Hosszú kutató munka után jutottam el Amerikába, ahol egy ember nagyságú Kádár Béla kép tűnt fel. Fantasztikus volt megtalálni ezt a képet, felvenni a tulajdonosokkal a kapcsolatot, elérni, hogy beengedjenek a lakásukba és rávenni őket, hogy adják oda nekünk a Berlin-Budapest kiállításra, majd pedig minket bízzanak meg az értékesítéssel is.
Egyszerre vagy detektív, pszichológus, üzletember és művészettörténész. Melyiket szereted a legjobban?
Igen, ez így igaz. Az üzletemberi énemet még erősítenem kell, ezen a fronton bőven van még mit tanulnom. A művészettörténész áll a legközelebb hozzám, mert nagyon szeretem a képeket. Amikor kijön egy katalógusunk, először mindig rettegek, keresem a hibákat benne, aztán megnyugszom és örülök annak, hogy valami maradandót alkottam. Ugyan így van ez a kiállításokkal is. Évekkel ezelőtt kitaláltam egy kiállítás sorozatot, amiért sokáig lobbiztam, végül sikerült megvalósítani. Az első a Berlin – Budapest, a második a Párizs- Budapest volt, most pedig a harmadikat készítjük elő, ami a Róma- Budapest lesz. Azt mutatjuk be, hogy mely európai nagyvárosok inspirálták a magyar művészeti életet. Közben idén novemberben pedig megrendezzük a Párizs-Nagybánya című kiállítást, amely szorosan kapcsolódik a tavalyi, Párizs-Budapesthez.
A kiállításhoz kölcsön kéritek a képeket?
Igen, tulajdonképpen béreljük, ilyenkor úgy működünk, mint egy múzeum. A Berlin-Budapest kiállításunk egy nagyon nívós szakmai díjat is nyert, az Opus Mirabile nagydíjat, amit az MTA Művészettörténeti kutatócsoportja minden évben kioszt. Mi voltunk az első kereskedelmi galéria, aki elnyerte ezt a díjat. Nagyon jó érzés, hogy szakmailag is relevánsok vagyunk, ugyanakkor a közönségnek is tetszik, amit csinálunk. A művészettörténetben az a jó, hogy rengeteg feldolgozatlan terület van még és ez igazán inspirálóan hat. Akivel én foglalkozom, Patkó Károly festőművész, a 20-30-as években a római iskola képviselője szintén egy fehér folt volt, róla írtam a szakdolgozatomat.
Magyar festőkkel foglalkoztok. Csak magyar embereket érdekelnek a magyar festők alkotásai?
Az utóbbi időben a külföldiek is felfigyeltek ránk. Gyakran azért, mert jellemzően magyar felmenőkkel rendelkeznek és így próbálnak kapcsolódni Magyarországhoz. Mi leginkább a XX. század első felével foglalkozunk, ez a magyar festészet azon korszaka, ami tejes mértékben beilleszthető a nemzetközi trendekbe. A magyar feslők ugyanott tanultak Franciaországban, Németországban, mint Matisse, Kandinszkij, vagy Chagall. Ugyanolyan kvalitásúak is egyébként, ezt a nyugat európai gyűjtők nagyon értékelik. Az ár tekintetében viszont még mindig el vannak maradva.
Tartjátok a kapcsolatot külföldi galériákkal?
Elsősorban a legnagyobb aukciós házakkal vagyunk kapcsolatban. Ha náluk felbukkan egy-egy magyar kép, ki szokták kérni a véleményünket. Ez egy nagyon gyakorlatias szakma, ahhoz értünk, amit minden nap a kezünkben fogunk. A külföldi kollégák nem nagyon fognak magyar képeket a kezükben.
Mi van a hamisítással? Nem kell attól félnetek, hogy belefuttok jól sikerült hamisítványokba?
De igen. Számomra a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy azonnal kell jó döntést hozni, nincs nagyon lehetőség az utólagos korrigálásra, ha tévedünk. Ha behoznak egy képet, el kell dönteni, hogy mennyit ér, jó-e, vagy sem. Nyilván van olyan eset, hogy hosszabban utána lehet nézni valaminek, de az első ránézés nagyon fontos. Anyukám azt szokta mondani, hogy ne izguljak, nincs olyan rendes hamisító ebben az országban, aki tökéleteset tudna csinálni. Ennek ellenére minden nap találkozunk hamisítványokkal, de szerencsére meg tudjuk állapítani, hogy egy kép eredeti-e vagy hamis. Természetesen van, hogy kikérjük más szakemberek a véleményét, vagy a restaurátorokét, akik jobban ismerik a festékeket és a hordozókat.
Ha valaki behoz egy hamisítványt, hogyan közlitek vele ezt a hírt?
Itt jön a pszichológusi énünk. A legrosszabb az, amikor behoznak egy féltett családi ereklyét, ami évtizedek óta a falukon lóg, és nagy becsben tartják. Arra számítanak, hogy az eladásából vesznek egy autót, vagy megalapozzák a gyerekük jövőjét. Ilyenkor nagyon nehéz megmondani az igazságot, inkább nem vállaljuk el a kép eladását. De az is előfordult már, hogy az illető tudta, hogy hamisítványt hozott, csak bepróbálkozott.
Valószínűleg a munkád egy életed végéig tartó kaland marad. Te viszed tovább ezt a szépen felépített családi vállalkozást. Soha nem gondoltál arra, amióta itt dolgozol, hogy más irányba is kikacsints?
Az, az igazság, hogy mivel elég korán lett gyerekem, nem volt már lehetőségem arra, hogy külföldön, akárcsak gyakornoki szinten is, hosszabb időt eltöltsek galériákban. Pedig nagyon hasznos lett volna. Egyszer szeretném majd bepótolni ezt. Most annyi lehetőségem van, hogy egy-egy hétre elmenjek. Tavaly nyáron a Sotheby’s-nél végeztem el egy műkereskedelemmel kapcsolatos tanfolyamot.
: Mohos Angéla
