Budapesten, idilli környezetben, a harmadik kerület egyik csendes mellékutcájában, tágas, modern épületben működik a Baltazár színház. Ez Magyarországon az egyetlen hivatásos színtársulat, amely értelmi sérült színészekből áll. Alapítója és a társulat művészeti vezetője Elek Dóra nem gyógypedagógus, célja nem a sérült emberek fejlesztése, hanem eltökélt művészként magas minőségű előadásokat hoz létre tehetséges színészekkel, akik mellesleg mások, mint az átlagemberek. Dóra húsz éve töretlen erővel a motorja ennek a kis csapatnak: a rendezésen túl a színház összes ügyes-bajos dolgát intézi, pályázatokkal teremti elő a pénzt a társulat fenntartásához.
Fotó: Fábián Évi
Fantasztikus ez az épület, tágas, világos, modern. Olyan, mint egy kényelmes otthon, ahol jól érzi magát az ember. Hogy sikerült szert tennetek rá?
Hat éve vagyunk itt. Egy dán pályázaton, a Velux Alapítvány pályázatán nyertünk egy akkora összeget, hogy meg tudtuk venni ezt az épületet. Nagyon régóta vágytunk saját központra, ahol nemcsak próbálni, de játszani is tudunk. Itt most ez is megadatott. Van egy 100 fő befogadására alkalmas színháztermünk, ahol akkor tudunk játszani, amikor akarunk. Napközben sok diákelőadásunk van, iskolák jönnek hozzánk, de mi is megyünk máshová, ha hívnak.
Amikor 18 évesen kikerültél Franciaországba egyetemre, nyilván nem gondoltad, hogy egyszer majd egy ilyen – példa értékű – színházat működtetsz majd. Miért éppen Franciaországba mentél tanulni a gimnázium után?
Mert nem vettek fel az ELTÉ-re francia–magyar szakra. Jobb híján jelentkeztem oda, a szenvedélyem már akkor is a színház volt. Persze nagyon rosszul esett a sikertelen felvételi, mérhetetlen igazságtalanságnak tartottam, hogy a jó eredményem ellenére két protekcióst vettek fel helyettem. Anyukám ötlete volt, hogy menjek ki Párizsba és ott folytassam a tanulmányaimat. Ennél jobbat nem lehetett volna kitalálni. Hiszek benne, hogy a sorsunk meg van írva.
Kint mit tanultál?
Színházat. A rendezéstől a díszlettervezésig, a színházi gazdaságtantól a színészvezetésig mindent tanultunk, amire egy színházcsinálónak szüksége lehet. Öt év Párizs nekem 105 évvel ért fel, annyi mindent szívtam magamba. Az egyetemen rengeteg ingyenjegyet vagy kedvezményt kaptunk a színházi előadásokra, minden jelentősebb darabot megnéztünk, beülhettünk a legnagyobb színházrendezők próbáira. A tanulás mellett társulatban is játszottam: egy japán táncszínházban voltam színész-táncos.
Miért nem a színészi vonalat vitted tovább?
Tudtam, hogy én nem a színpadon vagyok jó. De ha az ember rendezőként dolgozik, mind a két oldallal tisztában kell lennie. Van színészi és táncosi vénám, de engem a rendezés érdekel.
Ha ennyire inspiráló környezetben éltél Párizsban, miért jöttél haza?
Ez nagyon személyes történet. Egy belső hang hívott haza. Egyszerűen úgy éreztem, nekem itthon van a helyem. Ezután nagyon hamar meghalt az apukám. De ekkor már nagyon elvágyódtam Párizsból, nem tudtam megszokni a nagyvárost, nagyon hiányzott a természet. Itthon mindig zöldövezetben laktam.
A 90-es évek eleje nagyon jó időszak volt Magyarországon. A rendszerváltás utáni lehetőségek időszaka, pezsgő kulturális élettel.
Amikor az ember benne van egy időszakban, másképp látja, mint amikor már kikerült belőle. A hazatérés után újabb tanulóidőszak következett az életemben. Három évig nem színházzal foglalkoztam, hanem Friderikusz Sándornál dolgoztam Az én mozim című produkcióban. Szerkesztőként segítettem a dokumentumfilmjeit csinálni, ekkor tanultam meg forgatókönyvet írni, vágni, szerkeszteni. Mindezt később a saját filmjeimben is hasznosítani tudtam.
Hogyan kerültek a látóteredbe értelmi sérült emberek?
Párizsban az utolsó évben elmentünk Orléans mellé egy színházi fesztiválra, ahol láttam egy belga társulatot downos színészekkel. Akkor szembesültem azzal, hogy a színház még többet tud, mint amennyit gondoltam róla. Csodálva néztem, hogy azok az emberek, akik azt sem tudják, hogy mennyi egy meg egy, a színpadon határtalan bölcsességgel és intelligenciával rendelkeznek, mert ehhez van tehetségük. Ott ültettem el magamban azt a gondolatot, hogy egyszer majd én is ezzel szeretnék foglalkozni.
És mikor jött el ez a lehetőség?
Három év után kiléptem a Friderikusz Produkcióból, akkor határoztam el, hogy megcsinálom álmaim színházát. A lehetőség nem magától jött, hanem én teremtettem meg magamnak. Felhívtam a belga társulatot, hogy kimennék hozzájuk, és három nap múlva már náluk voltam. Egy hetet töltöttem velük, megnéztem közelebbről, hogy dolgoznak. Amikor visszajöttem, egy hét alatt végiglátogattam Budapest és Pest megye összes olyan intézményét, ahol sérültekkel foglalkoznak. Elmentem Göncz Árpádnéhoz, aki akkor a Kézenfogva Alapítvány elnöke volt. Ő sokat segített nekem abban, hogy kiket keressek fel a tervemmel. Mindenhol meghirdettem, hogy színházat alapítok, színészeket keresek, lehet jelentkezni. Közben találtam egy helyszínt, a Ferencvárosi Művelődési Ház befogadott, hetente egyszer egy meghatározott időpontban enyém volt a próbaterem. Hónapokig dolgoztam a jelöltekkel, mutattam nekik, hogy mi is a színház, aztán azt mondtam, csak az maradjon, aki komolyan színész akar lenni.
Emlékszel arra, mit éreztél akkor, amikor megjelentek az első jelentkezők? Megvolt benned a kellő önbizalom ahhoz, hogy belevágj az első próbákba?
Abszolút. Rögtön, az első pillanatban megmondtam nekik, hogy olyan profi társulatot szeretnék létrehozni, amiből ők is meg tudnak majd élni, fizetést kapnak a munkájukért. Hónapokig különböző színházi gyakorlatokat csináltunk, hogy tudják, értsék, megtapasztalják, milyen színházat csinálni. Három hónap alatt jött össze az a mag, akik velem maradtak. Legalább heten ma is velem vannak, ők szinte gyerekként kerültek hozzám.
Húsz év alatt láttad őket felnőni, fejlődni. Nagyon nagy változáson mentek keresztül? A színészi lét, a sikerek, a tanulás hogyan hatott rájuk?
Képzeld el azt, hogy ha egy nem fogyatékos ember kerül ilyen helyzetbe, ő milyen változásokon megy át! Bekerül egy olyan helyre, ahol kiderül róla, hogy tehetséges, ahol magas szinten foglalkoznak vele, folyamatosan tanul. Sikereket ér el, megnő az önbizalma, nagy belső változásokon megy át. Mi nem azért foglalkozunk a színészekkel húsz év óta minden nap, mert sérültek, hanem azért, mert egy színésznek állandóan karban kell tartania a testét, a lelkét, a képességeit. Más színházaknál ez nem adatik meg. A mi színészeink nem gondolják magukról, hogy fogyatékosok, hiszen itt senki nem kényszeríti őket arra, hogy matematikapéldákat oldjanak meg. Itt azzal foglalkoznak, amihez tehetségük van. Vannak közöttük párok, mások egyedül élnek, a szüleik figyelnek rájuk.
Olyan ez, mint egy nagy család.
Igen, ez mindig is olyan volt. Nagy pezsgéssel és érzelmi amplitúdókkal. Művészeti tevékenységet végzünk, állandóan az érzelmeinkkel játszunk, van itt minden: sírás és nevetés, felfokozott hangulat.
Nincs gyógypedagógusi végzettséged. Nem lenne könnyebb a velük való foglalkozás, ha lenne háttértudásod ezen a téren?
Amikor megalapítottam a társulatot, tudtam, hogy egyedül nem fogom bírni. Rögtön olyan művészeket hívtam segítségül, akik nagyon jók a szakmájukban, érdeklődők, empatikusak, de akiknek soha semmi közük nem volt a fogyatékossághoz. Szívesen vállalták, csak azt kérdezték: Úristen, mit kell csinálni? Mondtam nekik, hogy semmi extrát, csak azt, amit egy normális emberrel csinálnának a színházban. Ha gyógypedagógiai szemlélettel álltam volna neki, nem jutottunk volna sehová. Állandóan megszólalt volna bennem a vészcsengő, hogy ez veszélyes lehet számukra. A művészetben pont az a lényeg, hogy feszítsd, sőt szaggasd szét a határaidat. Fel sem merült bennem, hogy a velük való munka veszélyes lehet. Bíztam magamban és a munkatársaimban. Mindig bebizonyosodott, hogy igazam van. Bátorság kell ahhoz, hogy valami új szülessen.
Miből áll egy napjuk?
Változó. Ma később jöttek be, mert csak fél egykor kezdődött a táncórájuk, utána fél háromtól hatig próbálnak. Tegnap már tízkor kezdtek. Jelenleg próbaidőszak van, decemberben lesz a bemutatónk, amit most nem én rendezek, hanem Kováts Kriszta. Néha este az Ádám almái című színdarabban játszanak a Radnóti Színházban, ami most a Pesti Magyar Színházba költözött az átalakítási munkák miatt.
Ha valaki elmegy a társulatból, honnan jön az utánpótlás?
Az épületben délutánonként művészeti központ működik sérültek számára, ahol ugyanazok a tanárok tanítanak, nálunk: itt magas színvonalon, szabadidős tevékenységként tanulhatnak színészmesterséget, éneket, bábszínészetet, kortárs táncot. Az újak ebből a művészeti központból kerülnek hozzánk.
Hogyan tudjátok fenntartani magatokat?
Ez számomra is nagy kérdés. Nagyon nehéz, de mindig előkerítjük a pénzt a fennmaradáshoz. Hatmillió forintot ad a magyar állam évente, rengeteget pályázunk és az eladott jegyekből is befolyik pénz.
Rengeteg dologgal foglalkozol a színházban. Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
Teremteni szeretek. Lehet ez színdarab, projekt vagy film. Például csináltunk egy könyvet is, 12 Parancsolat címen, ami a 12 emberi értéket foglalta képekbe, amelyekből óriásplakátok is készültek. A könyvet nem én készítettem, de az ötlet maga tőlem származik. Mostanában a filmek érdekelnek jobban, a társulattal is készítettünk egy különleges filmet az indiai utazásunkról. Ezt épp most szinkronizálják hindi és tamil nyelvre. Egy éve készült el, folyik a fesztiváloztatása, mielőtt nyilvános vetítésre kerülne sor.
Szeretsz a társulattal utazni?
Igen, de vannak segítségeim. Jön velünk a technika, a fodrász, a sminkes és két szülő, akikre számíthatok. Európában szinte minden országban voltunk már, egy szűk csapattal fekete Afrikát is megjártuk, és három éve tíz napot Indiában töltöttünk. Több darabunk is az indiai kultúrával kapcsolatos, nagyon érdekli a színészeket ez a téma. Első pillanat óta jógáznak, szanszkritul énekelnek.
Mi az, amit a legkevésbé szeretsz a munkádban?
Két terület van, amit nem szeretek. Az egyik a jegyértékesítés, a másik a közönségszervezés. Egyelőre forrás és megfelelő munkaerő hiányában ezt is nekem kell végeznem. A pr-ral is hadilábon állok, mert nem igazán hiszek a közösségi médiában, nem is nagyon használom. Meg vagyok győződve arról, hogy aminek ki kell tudódnia, az úgyis kitudódik. Persze ha lenne egy jó szakemberünk, akinek az értékrendszere megegyezik az enyémmel, biztos, hogy jobban tudná működtetni a kommunikációs csatornáinkat.
Példaértékű dolgot hoztál létre, gondolom, sokan felfigyeltek a módszeredre külföldön is. Voltak külföldi felkéréseid ezzel kapcsolatban?
Európában több ilyen színház van, mint a miénk. A mag ott is el van vetve, csak sokszor az előadások minősége nem éri el a kellő színvonalat. A módszertanomat, a szemléletemet át lehet adni, de az előadások minősége a színészektől, a rendezőktől függ. Párizsból keresett meg pont mostanában egy barátom, aki szeretné, ha megcsinálnám ott ugyanezt a színházat, nagyon nagy igény lenne rá.
Klasszikus színházban nem szeretnél rendezni?
Nem, mert ott olyan rendszer van, amibe én nem illek bele. Elő van írva, hány bemutatót kell megcsinálniuk egy évben, egy darabra hat-nyolc hét próbaidő áll a rendelkezésre. Szerintem ennyi idő alatt nem lehet olyan mélységbe eljutni egy darabbal, mint amit szeretnék. Én itt találom meg igazán, ami megérint. Amit szeretek.
Hol látod magad tíz év múlva? Vannak konkrét terveid?
Aki élt valaha külföldön, annak a számára a világ nem egy országból áll. Olyan tevékenységet képzelek el, ami művészettel és társadalmi problémákkal foglalkozik, és országhatárokon át ível. Meggyőződésem, hogy ez viszi előre a világot.
- születésnap: https://vimeo.com/294212550
Világlátó Baltazár film trailer: https://vimeo.com/271497541
