Sosem gondoltam volna, hogy túlzásba viszem a közösségi médiát. Sőt, meggyőződésem volt, hogy a többiekkel szemben én nem pocsékolok időt a Facebookon, mert azt csakis a munkámhoz használom, meg esetleg azért, mert praktikus a hírolvasáshoz és nyilván hogyan másképpen kommunikálhatnék az ismerősökkel? Az Instagram is más, azt az illusztrátori munkáim miatt kell pörgetnem, ha másért nem, az úgynevezett kreatív inspiráció miatt. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy ezek a kifogások is a probléma részét képezik – mert hogy van probléma.
Persze nyilván voltak pillanatok, amikor eszembe jutott, hogy talán nem természetes dolog egy vadidegen ember Facebook-profilját görgetni, csak azért, mert az ismerősöm ismerősein keresztül valahogy eljutottam hozzá. Vagy hogy valószínűleg az a feszítő kényszer sem egészséges, ami akkor tör rám, amikor a táskámból meghallom a Messenger üzenetjelző hangját és addig nem nyugszom, amíg meg nem nézem, ki írt. Mindegy, hogy orvosi rendelőben, egyetemi órán, pilatesen (talán a legijesztőbb) vagy egy moziban vagyok. De mint a legtöbb függőségnél, – anélkül, hogy a közösségi média detoxot a heroin-elvonással állítanám párhuzamba – itt is a hiányban mutatkozik meg igazán a probléma.
Egy hétről volt szó, szóval hétfővel indítottam a közösségi média-mentes életet, amit a life coachok mostanában a JOMO (joy of missing out – a kimaradás öröme) fogalmával fémjelezve próbálnak trendibbé és vonzóbbá tenni. Mivel a legtöbb hasonló kísérlet alanya arról számolt be, hogy a közösségi média nyomásától megszabadulva sokkal boldogabb, stresszmentesebb és kiegyensúlyozottabb lett az életük, én is valami hasonlóra számítottam, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy jól éreztem magam a Facebook és az Instagram nélkül. Őszintén: egy hét közösségi média detox nehéz volt, kellemetlen és nagyon vártam már, hogy vége legyen. Pont ez döbbentett rá, mennyire nagy már a baj.
Talán a leginkább sokkoló az volt, amikor az első nap reggelén a villamosmegállóban várakozva automatikusan megnyitottam a Facebookot a mobilomról, majd mielőtt még egyáltalán felugrott volna az app, gyorsan be is zártam. Persze, át kell állítani az agyam, szóval a zsebembe süllyesztettem a telefont, elővettem helyette a könyvet, biztos, ami biztos. Aztán nagyjából tizenöt perc múlva egy automatikus mozdulattal az ujjam valahogy megint rányomott a Facebook ikonjára, és akkor már komolyan megijedtem, hogy gondok vannak a szellemi képességeimmel. Valószínűleg könnyebb lett volna, ha arra az egy hétre letörlöm az applikációkat a telefonomról, de az az igazság, hogy nem voltam képes megtenni… Azt mondogattam magamnak, hogy úgyis csak egy hétről van szó, felesleges macera (valójában kábé 2 perc) lenne mindent újra letölteni, meg különben is: mi van, ha valami tényleg fontos dolog miatt keresnek a Messengeren? Úgy mondogattam magamnak a FOMO (fear of missing out – a félelem, hogy kimaradunk) tételmondatát, hogy észre sem vettem közben.
Egy hét közösségi média nélkül komolyan nagy kihívást jelentett nekem. Azért észrevettem a sokat emlegetett pozitív hatásokat is, például nem kerültem bele azokba a spirálokba, amikor mások munkáit nézegetve az Instagramon elkezdem magamat pocséknak érezni, vagy amikor a Facebookot görgetve más – kizárólag az online terekben konstruált – életekhez méricskélem az enyémet. Többet néztem szemmagasságba, ezért többet láttam az embereket, és még jól is esett néha csak úgy bámulni a fejemből ahelyett, hogy üzeneteket írogatnék. Este az ágyban tudtam olvasni vagy koncentrálni a filmre, amit nézek, mert nem volt a kezem ügyében a telefon és ha valamelyik barátommal beszélni akartam, hát felhívtam őt. De a közösségi média sokat emlegetett és kutatott negatív hatásait nem buddhista nyugalom, csak egy másfajta szorongás váltotta fel: hogy nem vagyok jelen.
Valószínűleg egy hét kevés a megtisztulásra, de arra biztosan jó volt, hogy rádöbbenjek a helyzet súlyára. Mellbevágó élmény megtapasztalni, mennyire sok időmet és energiámat leköti a közösségi média a hétköznapokban, hogy mennyire automatikussá vált a telefonom után nyúlni és a képernyő bámulásával kitölteni, minden „üresjáratot” a napomban. Szeretjük azt hinni, hogy a probléma felismerése már félmegoldás, de sajnos ez egyáltalán nem így van. A probléma felismerésével egyszerűen beléphetünk egy kapun, ami előtt még így is elképesztően hosszú út áll. A teljes absztinencia helyett most próbálok inkább jobban odafigyelni a közösségi média használatára, kevesebb időt tölteni a Facebookon és az Instagramon. És közben emlékeztetni magam arra az egy hétre.
Rajz: Kránicz Dorottya
Olvassátok el a Facebook-mentes életről szóló cikkünket az aktuális Marie Claire-ben!
