Magyarországon mindenki ismer legalább egy Tamást. Azt az embert, aki „csak” borozik és abból is „csak” a minőségit, de azt azért minden este. De tényleg „csak” lazításképpen, azt pedig igazán mindenki megértheti, aki legalább egyszer megengedte már magának, hogy egy vodka-szóda mossa ki a testéből a feszültséget. Épp ezért az ilyen Tamásokról nem feltételezzük, hogy alkoholisták lennének, még akkor sem, mikor szembetaláljuk magunkat a magyarországi alkoholfüggők félelmetes számáról beszámoló statisztikákkal, amik alapján viszonylag egyszerű matekozással rá kellene döbbennünk, hogy ezek a Tamások a közvetlen ismeretségi körünkben is ott vannak – a kollégáink, testvéreink, szüleink, szerelmeink és barátaink. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus az alkohol mögött megbúvó lelki sérülésekről, terápiás lehetőségekről és (nálunk egyelőre még hiányzó) átfogó megoldási stratégiákról is mesélt.
Fotó: Reviczky Zsolt
A könyv felütésében azt mondod, azért írsz az alkoholfüggőségről, mert Magyarországon ez, és nem például a heroinfüggőség jelent súlyos problémát. A legfrissebb KSH adatok szerint viszont 1999 óta a felére csökkent a hazai alkoholisták becsült száma. Valóban tapasztalható javulás?
Tény, hogy nem romlott, de a gyakorlatban inkább stagnálónak mondható. A statisztikai adatokkal kapcsolatban különben is problémás, hogy rengeteg mutató van az alkohollal kapcsolatban: külön vizsgálják például az alkoholfüggőséget és a nagyivás vagy rohamivás mértékét – utóbbiban a legfrissebb elemzések szerint a magyar fiatalok például élen járnak.
A KSH adatok a májzsugorodásban elhalálozott személyek számából fejtik vissza az alkoholfüggőséget. A csökkenő szám a javuló egészségügyi ellátásnak is betudható?
Elképzelhető, bár ez a szám még mindig igen magasnak mondható. Ez elsősorban azért lehet, mert rossz minőségű alkoholt iszunk, ezt tükrözik a májcirrózisos, májkárosodásos esetek. Az alkohol nagy mennyisége, de a nálunk még mindig népszerű tablettás borok gyalázatos minősége egyaránt állhat emögött.
Kiemeled, hogy Magyarország nagyon megengedő az alkoholfogyasztással szemben, erős az alkoholfogyasztás kulturális beágyazottsága. Miközben egyre népszerűbbek az egész netet elárasztó egészségtudatos mozgalmak, hangosan zajlik bioételek dicsőítése. Ennek nem érhet el hozzánk a hatása?
Attól tartok, hogy akik jógaórákra és bioboltba járnak, amúgy sem tekinthetők kockázati csoportnak az alkoholfüggőség szempontjából. Nem gondolom, hogy ez az irányzat önmagában csökkenthetné az alkoholfüggők számát, hiszen ők eleve kevésbé tekinthetők egészségtudatosnak, és nagymértékben önpusztítóak.
De mi a helyzet a fiatalokkal? A Z-generáció elvileg elképesztően tudatos, a magyar kamaszok közül mégis a fiúk első, a lányok pedig harmadik helyen végeztek a WHO részegséget vizsgáló felmérésében.
Ebben benne van a generációkon átívelő örökség, ami alkoholista szülőkön és nagyszülőkön keresztül hagyományozza az alkoholfüggőséget. Benne van az is, amit a szociológusok gyakran kiemelnek, hogy Magyarország történelmileg többszörösen is traumatizált ország: ennek kapcsán jelent meg az a megengedő attitűd, hogy ha már ennyit szenvedtünk, megérdemeljük az ivást. Ráadásul rengeteg gazdasági érdek áll az alkoholfogyasztás mögött. A magyar fiatalok egyébként jó ideje a felső egyharmadban vannak, ez tehát nem igazán jelent változást.
A könyvben egy konkrét eseten keresztül mutatod be az alkoholfüggőség terápiás folyamatát. Ez egy tipikus esetnek mondható?
Igen, direkt olyan személyt szerettem volna választani, akinek egyáltalán nincsenek extrém életeseményei vagy életkörülményei. Nem szerettem volna prostituált lányról írni aki ópiátfüggő lett, egyrészt azért, mert ”egzotikusnak” hat és ezzel el is távolítja a problémát, másrészt mert azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy az alkoholizmus köztünk élő, átlagos emberekben rejlő probléma.
Te vagy az egyik megálmodója a Tudat-törő szabadulószobának – ott szintén ez a szándék jelenik meg. Tulajdonképpen egy váláson kívül semmilyen kiemelhető trauma nem történt a középpontban álló, függőségekkel küzdő fiú életében.
És gondolj bele, hány embernek váltak el a szülei? Rengetegnek! Ez persze önmagában még egyáltalán nem determinál a függőségekre, ugyanakkor fontos látni, hogy egy kisgyereknek ez is komoly krízist okozhat.
Szóval azt mondod, bárkiből lehet függő.
Nem szeretnék vészmadár lenni, de tulajdonképpen az emberiség jelentős része küzd valamilyen függőséggel. Magyarországon nagyjából 500-800.000 közé tehető a problémás alkoholfogyasztók száma, vagyis majdnem minden 10. ember küzd ezzel. És akkor még nem beszéltünk a drog-és gyógyszerfüggőségről, illetve a számos viselkedési addikcióról. A társadalomnak nagyon ambivalens viszonya van az alkoholfogyasztással: egyrészt megengedőek vagyunk, támogatjuk, sőt időnként erőltetjük az ivást, az ünnepeken egymás orra alá dugjuk a piásüvegeket és számon kérjük a másikon, hogy „miért nem iszol, miért nem vagy már részeg?”. Másfelől ha valakinél kialakul az alkoholfüggőség, a társadalom elfordul tőle, az illető stigmatizálódik, ami miatt sokkal nehezebben tud majd segítséget kérni.
Azt mondtad, nem szerettél volna „extrém élethelyzetet” ábrázolni, de Magyarországon az alkoholfüggőség rengetegszer a nyomorban, szegregátumokban, mélyszegénységben élő területeken születik.
Amit én bemutatok, egy pszichoterápiás eset, tehát az alkoholfüggőség nem az egzisztenciális körülmények nyomán, hanem elsősorban pszichés tényezőkből alakul ki. Amit említesz, az egy társadalmi probléma, amit nem pszichoterápiával lehet kezelni, hanem ezeknek a területeknek a fejlesztésével. Az ilyen közegekben élő emberek számára valóban nem sok kilátás marad, velük sokszor nem is igazán tud mit kezdeni a pszichoterápia. Hiába is menne el elvonóra vagy terápiába, ha vissza kell térnie abba a környezetbe, ahol nem tud egészségesen étkezni, nem állnak rendelkezésre szabadidős tevékenységek, nem talál életcélokat. Ahogy Maslow is fogalmazott, amíg nem elégülnek ki az alapvető fiziológiás szükségletek, amíg éheznek és nyomorognak, addig nehéz elvárni, hogy magasabb rendű célokat tűzzenek ki. Ha az embernek nincs semmi a háta mögött, nagyon erős személyiségre van szükség, hogy ne csússzon vissza.
Vagyis a terápia még mindig a középosztály kiváltsága?
Ez így erősen hangzik, de tény, hogy van benne valami. Úgy fogalmaznék, hogy még mindig a középosztály az, aki egyáltalán gondol arra, hogy pszichoterápiás segítséget kérjen. Azt is figyelembe kell venni, hogy egyáltalán ki alkalmas a terápiában való részvételre. Mert sajnos nem mindenki. A terápiás munka önreflexiót igényel, de nem mindenki képes a saját belső folyamataira reflektálni – számukra egyébként rendelkezésre állnak nem-verbális terápiás módszerek, ahol talán könnyebben dolgoznak lelki problémáikkal. Illetve fontos megtartó közeget jelenthet számukra a közösségi terápia.
Milyen jelenségek állnak az alkoholfüggőség hátterében?
Van egy genetikai faktor, ami elsősorban apáról fiúra öröklődik – ez nagyjából 30-50 százalékra tehető. Ez igen magas arány, de önmagában még nem predesztinál valakit arra, hogy függő legyen, erre még épülnek különböző kockázati tényezők. Mindenképpen ilyen a trauma, amit például egy elhanyagoló vagy bántalmazó családi közeg, az édesanyával való kötődési probléma is jelenthet. Nagyon gyakori ok még az érzelemszabályozás zavara, amikor az illető nem képes hatékonyan kezelni saját szorongásait, vagy a stresszhelyzetekre nem alakított ki kompetens megküzdési stratégiákat, ezért mindig a menekülést választja. Van az az alapvető evolúciós beállítódás, mely szerint vészhelyzetekben a harcolj vagy menekülj parancsokat követjük, a függők esetében a szerhasználat ilyen értelemben tulajdonképpen a menekülést jelenti.
Akkor már korán fel lehet ismerni, hogy valaki hajlamos lehet a függőségekre?
Így van, már gyerekkorban számos olyan tényezőre érdemes odafigyelni, ami hajlamosíthat a későbbi problémákra, de legkésőbb kamaszkorban jól bejósolható, hogy ki az, aki veszélyeztetett. Az ADHD például nagyon erős prediktor: az ADHD-s gyerekek 25 százaléka lesz stimulánsfüggő, hiszen számukra az amfetamin vagy a kokain paradox módon nyugtató hatású.
A könyvben is említed, hogy a szerhasználat nagyon gyakran egy kétségbeesett próbálkozás az öngyógyításra.
Épp ezért tartom fontosnak, hogy a terápiás folyamatban ne kizárólag a szerrel foglalkozzunk, hanem a szerhasználat mögött húzódó problémákkal.
De mennyire reális az, hogy a magyar alkoholisták évtizedes elfojtás után elkezdjenek beszélni a lelki nyűgökről?
Valóban, ahhoz, hogy ez hatékonyan tudjon működni, átfogó, generációkon átívelő programra lenne szükség. Olyan egészségfejlesztési projektre, ami már az imént is említett gyerekkori kockázati tényezőkre is hangsúlyt fektet, akár a családsegítő szervezetek, szociális munkások bevonásával. A második fontos lépés a függőséggel küzdők hatékony felismerése lenne, ezt ugyanis az ember nem szokta egykönnyen bevallani magának. Ehhez ismeretterjesztés és társadalmi tudatosság kell, amiben fontos szerep jut a cikkeknek, könyveknek. Hogy lehessen nyíltan beszélni a problémáról. Végül pedig megküzdési alternatívákat kell ajánlanunk a függőknek az alkohol helyett, hogy ha elvesszük tőlük örömforrásukat, az italt, ne üresség maradjon utána.
De nyilván Magyarországon borzasztóan kevés alkoholfüggő jut el terápiába.
Szerinted van rá esély, hogy ilyen átfogó programok működésbe lendüljenek nálunk?
Portugáliában például azt a pénzt, amit korábban a kriminalizációba fektettek, átcsoportosították az egészségfejlesztésbe, elsősorban a korai megelőzésre fókuszálva. Ennek hatására csökkent a drogfüggők száma, pedig dekriminalizálták a szereket. Ha Magyarországon nem lenne ennyire erős lobbija az alkoholnak, hanem helyette valami hasonló program működhetne, annak szerintem lenne hatása. Mindig lesznek alkoholfüggők, ahogy mindig is voltak, – Beethovent is részben a mája vitte el – de azért csökkenthető lenne a szám. Ez az 500.000-800.000 problémás ivó azért nagyon magas aránynak számít.
Fotó: Unsplash.com
Előbb említetted, hogy az alkoholfüggőség felismerése is gondot jelenthet. A könyvedbe tettél egy kis kérdőívet, ami alapján mindenki ellenőrizheti, hogy problémás-e az alkholfogyasztása. Ott azért nem olyan nehéz összegyűjteni azt a 8 pontot, ami már aggodalomra adhat okot. Hogyan ismerhetjük fel kívülről, hogy valakinek problémás az alkoholfogyasztása?
Egy családtagnak feltűnhet például, ha a személy az alkohol miatt agresszíven viselkedik, megváltozik a személyisége, másképpen kezeli a viszonyokat, például nem tud úgy kapcsolódni a gyerekeihez, elhanyagolja a munkákat, ebből fakadóan pedig esetleg anyagi problémákkal találja szemben magát. Ha nagyon leegyszerűsítjük, az emberi életnek három nagy funkcionális területe van, a munka, a család és a szabadidő, az alkohol pedig általában mindhármat érinti. Az alkoholfüggők gyakran elveszítik munkahelyüket, megromlik a családi életük, elválnak, elhidegülnek a gyerekektől, a szabadidőben pedig teljesen beszűkülhetnek – ez egy tipikus függőségi tünet, amikor az illető feladja a korábbi tevékenységeit, érdeklődéseit, nem találkozik már barátokkal, kizárólag az alkohol mozgatja.
De azért az a 8 pont úgy is összejöhet, ha az ember mondjuk heti 3-4 alkalommal rendszeresen megiszik néhány italt. Szóval nem is feltétlenül kell jelen lenniük ezeknek a súlyos problémáknak ahhoz, hogy az alkoholfogyasztás kicsússzon az egészséges mederből.
Az is mindig jelzésértékű, ha az alkohol láthatóan eszközzé válik, például csak úgy tud ellazulni vagy elaludni valaki, ha iszik. Egyébként ez a teszt szűrőteszt, diagnosztikára nem alkalmas, de elég jól bejósolja, hogy kinek van esélye az alkoholfüggőségre. Leginkább arra jó, hogy ha az ember kitölti és 8 pontnál többet kap, legalább egyszer elmenjen egy szakértőhöz és rákérdezzen, hogy valóban alkoholproblémája van-e? Egyébként a családtagnak is lehet jelzés: megkérhetem a férjemet vagy a feleségemet, hogy töltse ki, lehet, hogy ő nem akar majd segítséget kérni, de legalább bennem már tudatosulhat, hogy valóban probléma van.
Azt szokták mondani, hogy segítséget mindig a függőnek kell kérnie, az pedig semmit nem ér, ha „elrugdossuk” elvonóra vagy terápiába. De tényleg ennyire tehetetlen volna a környezet?
Néha a környezet ultimátumot ad, például az élettárs válással fenyeget, vagy kiköti, hogy az illető addig nem láthatja a gyerekeket, amíg nem hagyja abba az ivást. Ez elég nagy pofon szokott lenni. A terápia valóban akkor szokott igazán eredményes lenni, ha mélypontra jutott a beteg, ezt sajnos sokszor egyszerűen ki kell várnia a környezetnek. De meg lehet fogni a függőt akkor is, ha a családja küldi terápiába, csak általában az a baj, hogy el se jön. Ha ráveszik, hogy megpróbálkozzon vele, az már egy jó első lépés: ha egymásra tudnak hangolódni a terapeutával, akkor kialakulhat a szükséges motiváció a függő személyben.
Szerinted milyenek az ellátási lehetőségek Magyarországon?
Ha azt vesszük, hogy régen az alkoholfüggőséget egyáltalán nem tartották kezelendő betegségnek, sokkal inkább erkölcsi problémának, a korai módszerek pedig hánytatással próbáltak averziót kialakítani a betegekben, ma már lényegesen jobb lehetőségek vannak. Létezik nálunk is az anonim csoport, átemelésre került az amerikai Minnesota-modell, az egyéni terápiás módszerek közül pedig többek közt kognitív-viselkedésterápiát, motivációs terápiát, konzultációt, a csoportos módszerek közül pedig különféle művészet- mozgás- és meseterápiás lehetőségeket is választhatnak a függők. Problémásabb a függőséggel küzdő kamaszok és nők helyzete, bár a kamaszok esetében érezhető egy kis javulás: nemrégiben nyitotta meg ambuláns ellátását Budapesten a Tiszta Jövőért alapítvány, emellett pedig három tinirehab működik az országban. Tavaly írtunk egy irányelvet a fiatalok addiktológiai kezeléséhez, tehát a helyzet még közel sincs megoldva, de legalább kezd kristályosodni valamiféle irány. Kezelőhelyből, osztályból továbbra is kevés van, Budapesten is nagyon kevés az addiktológiai osztály, pláne, hogy az elmúlt időszakban meg is szűnt néhány.
A könyved főhőse egy sikeresnek tűnő terápiás folyamat után visszaesik. Ez szinte törvényszerű ilyen helyzetekben?
Eléggé tipikus. Ezért is szoktam hangsúlyozni a terápiás folyamat kezdetén, hogy ez erősen benne van a pakliban. Az alkoholfüggőség esetében már az is sikeres terápiának számít, ha elérjük, hogy a beteg legalább néhány hónapig absztinens legyen, és közben tanuljon az ülések során. Így ha vissza is esik, nem nulláról kell kezdenie, felhasználhatja a háta mögött álló tapasztalatokat. A visszaesésből mindig kell is tanulni, meg lehet például vizsgálni, hogy mi miatt esett vissza az illető – épp ezért a terápia mellett ritka, hogy valaki kétszer ugyanazért essen vissza.
A legtöbb szakértő a teljes absztinencia mellett szokott érvelni, a könyvedből viszont úgy vettem ki, hogy te meghagyod annak lehetőségét, hogy egy alkoholistából szociális ivó legyen.
Nekem az a tapasztalatom, hogy néhány embernél működik. Nyilván inkább olyanokról van szó, akik rendezettebb közegből, vagy eleve kevésbé súlyos alkoholproblémával érkeznek. Szerintem ez előbb-utóbb úgyis kiderül, legfeljebb úgy, hogy megbeszéljük, hogy az illető megpróbálkozik vele és esetleg úgy tér vissza, hogy nem jött össze. Ezekben az esetekben nagyon fontos, hogy erős motivációval rendelkezzen az illető, és tudja folytatni a terápiát akkor is, ha szociális ivásra képtelen. A könyvben bemutatott eset például nem tudott szociális ivóként tekinteni magára.
Gondolom, ez azért sok függőnek lehet megnyugtató lehetőség.
Igen, és kialakíthat egyfajta önbecsapást is, vagy az alkoholprobléma bagatellizálását, illetve sokszor kudarcot is jelent, mert visszacsúszási lehetőséget ad. Ugyanakkor úgy látom, hogy a felépülő függőknél a vágytagadás kihathat az egész életükre: többet nem esznek, használnak cukrot, nem esznek édességet, semmi potenciálisan károsat. Ez pedig üresség-élményhez vezethet. Ha az üresség-élmény nem oldódik, előbb-utóbb ez esetben is megnő a visszaesés, vagy a szerváltás veszélye. Akinél elérhető az, hogy ne kelljen teljes lemondást megélnie, az jó megoldást jelenthet. Ilyenkor ugyanis a teljes tiltás helyett a probléma kontrollálása történik.
