Miért döntöttél úgy, hogy önkénteskedni fogsz?
Eredetileg szociológus vagyok. Mindig fontos volt számomra, hogy ne „íróasztal-szociológus” legyek, aki valahonnan távolról elmélkedik, hogyan lehetne a világot még jobban, még szebben és még hatékonyabban működtetni, hanem emberek közé akartam menni. Erre az önkéntes munka egy nagyon jó forma. Egyetemista koromban beteg gyerekekkel játszottam a nyíregyházi kórházban, nekem ez volt az első önkéntes munkám. Amikor Budapestre költöztem, nagyon fontos volt, hogy legyen itt is egy önkéntes helyem, ahol gyerekekkel tudok foglalkozni. A kórházban sok szabályt be kellett tartani, figyelni kellett rá, hogy mit lehet és mit nem.
A Magyar Nemzeti Galéria is ezért izgalmas számomra, mert ott sem lehet mindent teljesen szabadon csinálni, nem lehet rohangálni, nem lehet összefogdosni ezt-azt, nem lehet összekenni a falakat, ami egy kézműves tevékenységkor egyébként elő szokott fordulni. Engem ez a kihívás érdekelt: egy galériás közegben hogyan lehet kézműves múzeumpedagógiai tevékenységet végezni. A személyes motivációmban benne volt az is, hogy a pedagógiához valamennyit értettem, viszont a múzeum és a képzőművészet részéhez nem igazán. Úgy gondoltam, hogy nagyon jót fog tenni, ha megismerem a múzeumban folyó dolgokat és kicsit betekintést nyerek a képzőművészetbe.
A Galériával kapcsolatban nagyon fontos kiemelni azt is, hogy a Budai vár területén van. Mindig érzek egy „megérkezést”, ahogy kiszakadok a városból és felmegyek a várba. Ez olyan, mint egy rituálé, aminek a hangulatát nagyon-nagyon szeretem.
Miért van szükség a Magyar Nemzeti Galériában önkéntesekre?
A Galériában rengeteg feladatkör van, és sokan be tudnak ebbe kapcsolódni. Lehetőség van arra, hogy az információs pult munkájába segítsünk be, a múzeumpedagógiai feladatokban is el lehet merülni, de aki esetleg arra vágyik, hogy adminisztratív teendőkben segítsen, abban is tud. Az önkéntesek bevonása egy teljesen más munkafolyamatot eredményez, mintha csak állományban lévő dolgozók látnák el ezeket a feladatokat.
Egy más típusú megoldási rendszert kell kialakítani, ha vannak olyan emberek, akik időnként bedolgoznak, és azzal is kell számolni, hogy az önkéntesek nem mindig ugyanazok lesznek. Emiatt mindig kicsit újra is kell gondolni a dolgokat, de éppen a spontaneitás miatt sokszor új és jobb eljárásokat találunk ki arra, hogy mit hogyan lehetne még hatékonyabban megoldani.
Milyen feladataid vannak a Galériában?
Múzeumpedagógiai önkéntes vagyok, gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozom különböző programok során. A gyerekprogramok általában arról szólnak, hogy a tárlatvezetés után valamelyik kiállított tárgyat vagy képet, esetleg egy motívumot megpróbálunk reprodukálni és ezáltal a művészeti élmény egy picit megfoghatóbbá válik a gyerekeknek. Nem egy nagy művészetelméleti előadást hallgatnak végig, hanem valamit alkotnak. Amit a saját kezükkel megfognak, elkészítenek, az sokkal mélyebben rögzül, mintha csak hallanának róla.
A gyerekprogramokon a szülők is ott szoktak lenni, ezért a foglalkozás egy közös, családi élménnyé tud válni. Szerintem sok gyereknek a Galéria egy steril közeg, azt gondolják, hogy ott csupa komoly dolog van, viselkedni kell, nem lehet rohangálni. Ezért nagyon fontos, amikor megérzik, hogy ez az ő terepük is lehet ám!
Hogy viselkednek a felnőttek a múzeumpedagógiai foglalkozásokon?
Rosszabbak, mint a gyerekek! (nevet) Vagy az van, hogy azonnal „rárabolnak” az asztalra és elkezdenek mindenfélét készíteni, vagy éppen ellenkezőleg: szabadkoznak, hogy ők nem mernek…nem tudnak…, jönnek az olyan mondatok, hogy „én már általános iskolában se tudtam alkotni”. Ilyenkor ugyanúgy, mint a gyerekeket, le kell őket szépen ültetni, megmutatni a dolgokat és aztán nagyon szépen el tudnak merülni a tevékenységekben.
Nemrég volt a Frida Kahlo kiállítás, ami hatalmas népszerűségnek örvendett, rengeteg ember jött el, és nagyon sok program kapcsolódott hozzá: a felnőttek például készíthettek mindenféle fejdíszeket, a nők virágkoszorús hajdíszt, amit Frida is sokszor viselt, a férfiak pedig mexikói kalapot. Iszonyatosan élvezték, és nagyon vicces volt látni, ahogy kibújtak a felnőtt bőrükből: az egyik ilyen szalagot kért, a másik amolyant akart ráragasztani, alig győztük kielégíteni a sok igényt. Nagyon jó dolog, hogy ilyenkor kicsit visszamennek a gyerekkorukba.
Miért tartod fontosnak ezeket a foglalkozásokat?
Felnőtteknél és gyerekeknél is nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy kicsit bizonytalanok az alkotásban és azt gondolják, hogy valami komoly produktumot kell létrehozni, ami szép, amire „ötöst lehet kapni”. Mi viszont arra törekszünk, hogy az élmény legyen a lényeg: nem az a fontos, amit megalkotsz, hanem az út, ahogy eljutsz hozzá. Ezt a gyerekekben is erősíteni kell és a felnőttekben is. Úgy érzem ilyenkor, hogy ezt a rossz mintát, hogy nagyon szépet kell csinálni, felül tudjuk írni, mert itt mindenki megtapasztalhatja, hogy jó alkotni és hogy minden szép.
Azt látom ezeken a programokon, hogy visszajönnek: a gyerekek is és a felnőttek is. Amikor kint vagyunk az asztalunkkal, már nagyon sok arcot megismerünk és ők is megismernek minket. Tehát egy közösségi élmény is megteremtődik.
Mi volt a legemlékezetesebb élményed a Galéria önkénteseként?
Egyszer volt egy szervezett programunk a restaurátor műhelyben, ami kuriózum, hiszen oda nem lehet csak úgy bejárkálgatni. Ott nagyon sok szakmai információt megtudtunk, például, hogy történik az aranyozás. Akkor láttam aranyport, és azt, ahogyan fölviszik. Ezek olyan információk, amiket magánemberként nagyon nehéz lett volna megtudnom. Ha például megnézek erről egy Youtube-videót, soha nem lett volna ennyire enyém az élmény, mint amikor testközelből láttam, hogyan száll az aranypor.
Mivel buzdítanál másokat az önkéntes munkára?
Az a jó a Galéria önkéntes programjában, hogy többféle feladatra lehet jelentkezni. Hetente kapunk egy emailt, hogy milyen programok várhatóak és erre be tudunk jelentkezni. Mindenki kiválaszthatja, hogy éppen mivel szeretne foglalkozni. Ha valaki gyerekekkel szeretne dolgozni, akkor csak gyerekes programra megy, ha valaki a felnőttekkel érzi magát jobban, a felnőtt programokba kapcsolódik be. Ha kicsit sok volt az emberekből, akkor lehet menni az adattárba segíteni, vagy egy múzeumpedagógiai foglalkozásra anyagot előkészíteni: kartont vágni, sablont készíteni. Ha egy kicsit elég volt mindenkiből, akkor lehet csak karikákat vagdosni egész nap. Hogyha viszont éppen az az inger, hogy nagyon sok emberrel szeretne valaki foglalkozni, akkor például egy esti programon lehet segíteni a látogató irányításban vagy tájékoztatásban.
Az önkéntes munka rugalmas is, mert bár van előírt óraszámunk, de valaki mégsem tud menni, mert például éppen nagyon sűrű a „rendes” munkája, akkor nem megy önkénteskedni és nincs ebből semmi baj. És ez a kellemes rugalmasság megadja azt, hogy ne égj ki, ugyanakkor benn is tart a rendszerben. Azt is ki kell emelni, hogy a Galéria esetében az önkéntes munka nem csak a Galériára vonatkozik, hanem ennek a „Galériás családnak” a Szépművészeti Múzeum, a Vasarely Múzeum és a Hopp Ferenc ázsiai múzeum is a tagja, és oda is lehet menni.
Az eredeti célod a Galériás önkéntes munkával – többek között – az volt, hogy közelebb kerülj a művészetekhez, legyenek művészeti ismereteid. Ez megvalósult?
Természetesen igen. A Galéria gondoskodik arról, hogy az önkéntesek nagyon sok tudásra is szert tegyenek. Minden tárlathoz kapunk tárlatvezetést, nagyon sok szakmai információt megtudunk az adott kiállításról. Vannak múzeumi körséták, amikor egy társunk vezet végig bennünket a múzeumon, és mesél nekünk, hogy bizonyos egységekben mi található, mi a történetük, így magáról a Galéria épületéről is nagyon sokat megtudunk. Ilyenkor a Galériában dolgozókhoz is picit közelebb kerülünk, bátrabban merünk kérdezni. Így, hogy van némi szakmai információm, nekem is változott már a szemléletem, hogy milyen kiállításokat érdemes megnézni.
