Miközben ezt a cikket írom, két kis fekete kutya szuszog mellettem. Egyikük menhelyi, és talán nem is tudja, milyen szerencsés, hogy én nemhogy ódzkodtam a fekete kutyáktól, de kimondottan azt szerettem volna. Ugyanis a világ nagy része ezzel épp ellenkezőleg van.
A szerző fekete kutyái, elöl a mentett kutyus.
Amerikában már neve is van a jelenségnek, ez a BBD, azaz Big Black Dog szindróma, ami sajnos itthon is érzékelhető. Ugyanis nemcsak az amerikai menhelyeken, hanem szerte a világon megfigyelték, hogy az örökbefogadók egyszerűen átugranak a fekete kutyákon, mintha ott se lennének – főleg, ha még mindehhez nagytestűek is. Ugyanakkor sajnos az is igaz, hogy a fekete kutyák gyakrabban kerülnek menhelyre, és így gyakrabban kell elaltatni is őket, mint „színes” társaikat.
Szegény fekete kutyáknak nem valami jó a PR-juk. A világ leghíresebb és leginkább sztárolt kutyái között nemigen akad fekete kutya, akár kitalált karakterről (pl. Lassie, Marley, Sebastian), akár valódi hősökről (Mancs, Kántor, RinTinTin) van szó. Hála Fekete Istvánnak és Bogáncsnak, azért vannak kivételek, de Bogáncs is inkább hányatott sorsú juhászkutya, mint életmentő négylábú hős.
Szóval a fekete kutyákat érintő ellenérzés sajnos nagyon is valós dolog. A jelenség mögött többféle teória is meghúzódik. Egyes feltételezések szerint a filmekben és a tévésorozatokban a nagytestű fekete kutyák általában félelmetes és agresszív lények, akiktől semmi jót nem várhatunk.
Mások szerint a fekete színhez akár tudatosan, akár tudat alatt, negatív dolgokat társítunk. A fekete a halál és a gyász színe, és ha halált nem is, de szerencsétlenséget biztosan hoz – legalábbis ez él sokak fejében.
Zsuzsi, a Mindenki Fogadjon Örökbe egy Kiskutyát másik tagjának kutyusa, Fotó: Kozma Liza
Aztán ott vannak a fekete színt érintő „technikai problémák” is. Akinek fekete kutyája van, az pontosan tudja, milyen nehéz fotózni őket. Persze egy gazdi nyilván beleteszi az időt és az energiát, hogy tökéletes képeket lőjön a kedvencéről, ugyanerre viszont a menhelyeken dolgozóknak általában nincs kapacitásuk. Ezért aztán a menhelyi fekete kutyákról vagy nagyon rossz fotók készülnek, vagy nem készülnek egyáltalán, így azoknak, akik az interneten nézegetnek maguknak kutyát, meg sem akadhat a szemük rajtuk. Egyes kutatások szerint az örökbefogadott kutyáknak kevesebb, mint a harmada fekete. És ha már a technikai kérdéseknél tartunk, talán ez az oka annak is, hogy a filmekben nem fekete kutyák szerepelnek, akiket képtelenség normálisan bevilágítani, hanem inkább aranyló szőrű labradorok és retrieverek.
A fekete kutyák ilyen fajta diszkriminációja tulajdonképpen csak a kétezres évek közepén kezdett médiafigyelmet kapni. Az ügy egyik első aktivistája, egy Tamara Dealanay nevű hölgy 2004-ben létrehozott egy weboldalt, a Black Pearl Dogs-ot (ma már nem létezik az oldal), amelyen felhívta a figyelmet erre az igazságtalanságra, és egybe is gyűjtötte az örökbefogadásra váró fekete kutyákat.
Mert hogy igazságtalanságról van szó, az teljesen biztos. A fekete kutya ugyanolyan kutya, mint a többi, minden hozzá kapcsolódó képzettársítás hibás és indokolatlan. Sőt! Ahogyan Renoir mondta, „a színek királynője a fekete”. Egy fekete kutya mindig elegáns, akkor is, ha bozontos, jól áll neki minden évszak és mindenféle gazdi. Sosem lehet szem elől veszteni a hóban (igaz, a sötétben viszont nagyon jól tud rejtőzködni). Gyönyörű, ahogy megcsillan a nap a szőrén, és soha nem látszik koszosnak. És ugyanez igaz a fekete macskákra is. Egy mentett állat soha nem hoz szerencsétlenséget. Épp ellenkezőleg.
Szerző: Lami Juli (Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát)
