Élettörténete olyan, mint egy múltszázadbéli lányregény. Auguszt Ibolya tizenhat évesen egyedül érkezett Erdélyből Budapestre, ápolónőnek tanult, majd szorgos munkával, kitartással építette fel az itteni életét. Egy véletlennek köszönhetően megismerkedett Budapest egyik leghíresebb cukrászcsaládjának fiával, akinek nemcsak a magánéletben, de a munkában is társa lett. Ma már vele irányítja a cukrászda húsz alkalmazottjának munkáját, folyamatosan fejleszti, szépíti az üzletet. A cukrász szakmába is beletanult, oly annyira, hogy a tradicionális Auguszt sütemények mellett az általa újragondolt és megálmodott sütemények is szerepelnek a kínálatban. Ha valaki hétköznap beugrik a Fény utcai üzletükbe, Ibolyát ott találja frissen vasalt, fehér cukrászruhájában a pult mögött, a belőle sugárzó energia és kedvesség betölti az üzlethelyiséget és mosolyt csal a vendégek arcára.
Mit gondolsz, mit szólna a mai énedhez az a kislány, aki 10 éves korodban voltál?
Elcsodálkozna. Akkoriban egyáltalán nem voltam édesszájú, nem kedveltem a csokoládét, ahogy ma sem. A vendéglátás akkor számomra csak az anyámtól ellesett vendégfogadást jelentette. Nagyon nagy a családom, anyukámék tizennégyen voltak testvérek, apukámék pedig heten. Ünnepnapokon az egész család összejött, a gyerekeknek külön asztalnál volt megterítve. Ez a családi élmény nagymértékben meghatározta a gyerekkoromat.
Neked is kellett segítened ezeken a családi összejöveteleken?
Be voltam fogva, és nem csak az összejövetelek alkalmával. Mi már csak négyen vagyunk testvérek, a három bátyám és az apukám, a négy férfi elég sok munkát igényelt otthon. A szüleim mind a ketten dolgoztak, ennek ellenére anyukám mindennap főzött a családra, kiszolgálta a férjét. Emlékszem, vasárnap addig nem ült le az asztalhoz, amíg apukám le nem ült, és neki, a családunk védelmezőjének, a férfinek szedett először az ételből.
Hol történt mindez?
Brassóban nőttem fel, a nagyszüleim Székelyvarsányból származnak, a mai napig a szívem elsősorban odatartozik.
Hogyan kerültél Magyarországra?
16 éves koromban egyedül jöttem Magyarországra, a szüleim kimenekítettek Romániából, a család többi tagja otthon maradt. Abban a hitben jöttem ide, hogy végre magyarok között magyarul tanulhatok és építhetem a jövőmet. Sajnos akkoriban nem lehetett egy külföldről érkezett lánynak olyan könnyen iskolát találni, úgy alakult, hogy szakmát kellett tanulnom, az egészségügybe fogadtak be. Nem erre vágytam, de el kellett fogadnom ezt a helyzetet. Egy ismerős családnál laktam évekig, a gyerekeikre vigyáztam a szabadidőmben. Napközben iskolába jártam, este sokszor ügyeltem a kórházba. Fiatal voltam, mindent elvállaltam. A kórházban egy fantasztikusan összetartó csapatba kerültem, közöttük tanultam meg, hogy alázat nélkül nem lehet jól végezni a munkánkat.
Hogyan kerültél kapcsolatba az Auguszt családdal?
Az étel, a főzés nekem mindig nagyon fontos volt. Megszoktam, hogy nálunk otthon mindennap főtt étel került az asztalra, és Magyarországra érkezve én is sokat főztem, s vittem be belőle a kollegáknak a kórházba. A Fény utcai piacon vásároltam be, és nem tudtam ellenállni az Auguszt cukrászdából kiáradó, csalogató illatoknak. Minden alkalommal betértem ide, végre hazai ízekre leltem. Megboldogult anyósom és apósom voltak bent az üzletben, a jövendőbeli férjem hátul, a műhelyben tevékenykedett. Én mindig szóba elegyedtem az öregekkel, öröm volt velük beszélgetni. Mindenkihez volt egy-két jó szavuk, s később tőlük tanultam, hogy a süteményhez mindig kell, hogy járjon egy jó szó, egy mosoly is. Pótolták a szüleimet, nemcsak a finom süteményekért, de a jó szavakért is bejártam hozzájuk.
A férjed végül kijött a műhelyből, és egyből beléd szeretett?
Nem, ez nem volt ilyen egyszerű történet. ’94 decemberében a férjem egy baleset miatt bekerült hozzánk a kórházba. Ügyelet után mentem volna haza, amikor észrevettem őt bekötött kézzel az a bejárati ajtóban. Nekem egyből az jutott az eszembe, hogy ki fogja készíteni a süteményeket, ha ő elvágta az ujját. Segítettem neki, hogy gyorsabban megnézze az orvos. Aztán addig járt kötözésre, amíg közelebb nem kerültünk egymáshoz. Kiderült, hogy én sokat járok be hozzájuk a cukrászdába, imádom a süteményeit. Sőt, arra is rájöttünk, hogy Erdélyben is látott már engem régebben, sokat járt oda, ahol a nagyszüleim éltek.
Ahogy bekerültél az Auguszt családba, rögtön szakmát is váltottál?
Ez nem ment olyan gyorsan. Akkoriban már szerettem volna továbblépni az egészségügyből, úgy éreztem, szükségem van változásra. Ki akartam próbálni magam külföldön, ezért kimentem dolgozni Németországba. Volt egy szállodaigazgató ismerősöm, aki felajánlotta, hogy dolgozzam nála, nézzem meg, mennyire tetszik nekem a vendéglátás. Napi négy órát dolgoztam, délután nyelvtanfolyamra jártam. A gyerekkoromban a szászoktól felszedett nyelvtudásomat elég hamar sikerült olyan magas szintre fejlesztenem, hogy idővel azon vettem észre magam, a szállodában már mindent én csinálok. Nemcsak a vendégekkel foglalkoztam, reggeliztettem, de már a konyhában a szakácsoknak tanítottam az erdélyi ételeket. Józsival, a jövendő férjemmel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, ő folyton erősítette bennem azt, hogy nekem haza kell jönnöm, mert magyar vagyok. Elég nagy a köztünk lévő korkülönbség, nekem időre volt szükségem, hogy végiggondoljam, bele vágjak-e egy komolyabb kapcsolatba vele. Jó volt ez a távollét, rájöttem arra, hogy mi az igazán fontos nekem az életbe. Két év után úgy döntöttem: hazajövök, és együtt folyatjuk a magánéletben és a munkában egyaránt.
Belecsöppenni egy nagy múltú család életébe nem lehetett egyszerű dolog. Ráadásul nem igazán értettél a cukrászathoz sem. Hogyan fogadtak téged?
Apósom nagyon nagy támaszom volt, az anyósom is nagyon örült annak, hogy a fia mellett lesz egy feleség és egy jobb kéz a munkában. A legnehezebb az évek óta itt dolgozó személyzettel volt, akik az elején bizalmatlanok voltak velem kapcsolatban. Talán azt hitték, hogy nem gondolom komolyan, idővel úgyis feladom. Majd csak mosolyogni fogok a pult mögött. A legidősebb kolléga, aki 40 éve dolgozik már velünk, ő is csak egy bizonyos idő után engedett maga mellé, hogy ellessem a mozdulatait.
Mennyi időbe telt, míg elfogadtattad magad velük?
24 éve vagyok itt, ma már a pult fele az általam újragondolt és készített süteményekből áll. Úgy gondolom, az, hogy ezt megcsinálhattam, elismerés a részükről. De nem ment egyről a kettőre. Ma már elfogadják a változásokat, amikkel előállok, tudják, hogy haladni kell a korral. A hagyományos sütemények mellé kellenek az újítások. Azt viszont én ismerem el, hogy a szaktudásuk, a kézügyességük felülmúlja az enyémet.
Gondolom, elvégezted a cukrásziskolát.
Természetesen. Az apósomtól ez volt az első szakmai elismerés, hogy elküldött a cukrásziskolába. Képzelheted, milyen érzés volt Auguszt névvel bemenni az iskolába! Mindenki azt hitte, hogy én már mindent tudok, nem értették, mit keresek ott. Magyarázkodnom kellett, hogy én is ugyanolyan laikus vagyok, mint a többiek, nem beleszülettem az Auguszt családba, hanem férjhez mentem egy Auguszthoz. Hiába láttam a műhelyben, hogy dolgoznak a cukrászok, az alapokat meg kellett tanulni.
Milyen főnöknek tartod magad?
Sajnos nem vagyok elég kemény főnök. Az a baj, hogy mindent megcsinálok a dolgozók helyett, és nem várom ki, hogy ők oldják meg a problémákat. A személyzet soha nem fogja úgy a sajátjának érezni az üzletet, mint a tulajdonos. Nem szeretem, ha a vendég azt érzi, hogy hiányzik a lendület, amitől a vállalkozás sikeres. Inkább én is beállok, és együtt dolgozom az alkalmazottakkal, én oldom meg a problémákat. Reggelente azon imádkozom, hogy az alkalmazottaknak ne legyen semmi gondja otthon, mert az kihat az egész napjukra. Ha dühös vagy szomorú, nem olyan örömmel gyúrja a tésztát, ami érezhető lesz a süteményben, vagy nem olyan kedvesen szolgálja fel a kávét, amit a vendég észrevesz.
Emberek vagyunk, bárkinek lehet rossz napja. Hogyan oldod meg az ilyen helyzeteket?
Beszéltetni kell őket. A személyzet családtag, mi nem egy multi, hanem egy családi vállalkozás vagyunk. Ismerjük jól egymást, tudjuk, ki miben jó, miben vannak gyengeségei. Úgy irányítom őket, hogy segítsék egymást. A legidősebb cukrászunk 40 éve minden reggel hatkor kezd és ugyanolyan precizitással, ugyanazokkal a mozdulatokkal készíti a süteményeket, mint a kezdet kezdetén. Ő egy példakép a fiataloknak. Fontos, hogy legyen a csapatban, akire fel lehet nézni, akitől minden nap lehet tanulni.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
Amikor távozáskor a vendég elégedett és megköszöni a jó kiszolgálást. Aztán pedig visszajön. Nagyon nagy öröm számomra, hogy rengeteg visszatérő vendégünk van, sok a külföldi is, akik viszik a jó hírünket a nagyvilágban. Ezért érdemes dolgozni.
Ez neked is köszönhető. Fantasztikusan építed a kapcsolatrendszeredet, fontos rendezvényekre, követségeknek, az Európai Bizottságnak is szállítotok süteményeket.
Soha nem mondok nemet senkinek. A férjem néha meg is jegyzi, hogy ez nem jó. Félt, hogy egyszer belefáradok, és akkor mi lesz. Mindenki engem akar, nélkülem hogyan megy majd az üzlet. Tény, hogy igyekszem mindenkinek segíteni. Hiszek abban, hogy az ember visszakapja valamilyen módon mindazt, amit ad.
Mire vagy a legbüszkébb, amit a munkádban elértél?
Mindenre, ami a Fény utcai üzletben eddig történt. Amit itt eddig kialakítottam. Nélkülem nem lett volna mindez, ezt a férjem is elismeri. Ez hatalmas bók tőle, mert az Auguszt családban soha nem dicsérnek, ha valaki jól végzi a dolgát, ez természetes, ez az alap.
Több Auguszt cukrászda is van a városban. Ugyanazokat a süteményeket lehet mindenhol kapni?
A név az azonos, de minden üzlet a saját ötleteit, ízvilágát valósítja meg. A sógornőm lányai viszik tovább a másik két cukrászdát.
A gyerekeitek sokat járnak be az üzletbe?
Igen. Három gyerekünk van, a nagyfiunk a férjem első házasságából született, és van két közös lányunk. Nekik iskola után, a tanítási szünetekben le kell jönniük az üzletbe és segíteniük kell. A nagyfiunk már felnőtt, a saját életét éli, de ő is a vendéglátás területén foglalatoskodik. A nagyobbik lányunk nem valószínű, hogy valaha a gasztronómia területén helyezkedik majd el. Kitűnő tanuló nagyon jó nyelvérzékkel megáldva, a diplomácia lenne neki való terület. Viszont a kisebbik lányunk egy igazi konyhatündér.
A családi vállalkozásoknál mindig kardinális kérdés, hogy ki viszi tovább az üzletet. Nálatok hogy lesz majd ez?
Az apósom generációjában is nagy volt a különbség a testvérek között, a nővérei mind sokkal idősebbek nála. Az egész Auguszt családban az a jellemző, hogy a férfiak vagy későn nősülnek, vagy a gyerekek születnek későn. Apósom mindig azt mondta, valószínű ő azért született, hogy tovább vigye a cukrászdát. Minden generációban van egy fiúszülött, aki továbbörökli a nevet és a cukrászdát. A fiunknál hamarosan jön a baba, lehet, hogy ő fiú lesz. De szeretnénk, ha a kisebbik lányunk is folytatná, benne maradna az üzletben. Megvan benne az ehhez szükséges mosolygósság, kedvesség, alázat.
Meddig lehet ezt a munkát csinálni? Innen mész majd nyugdíjba?
Ebben a családban nincsenek nyugdíjas évek, a férjem szülei is a végnapjaikig örömmel és mosolyogva jártak be az üzletbe. Ez volt az életük, s én is ezt tanultam tőlük. A vasárnap a családé, a hétfő az ügyintézésé. Ekkor van lehetőségem megnézni, hogy a kollegák mit csinálnak, körbejárni a városban információkat gyűjteni. A hét többi napján mind a ketten bent vagyunk az üzletben a férjemmel, kivéve, ha én elutazom. A férjem örül neki és támogat abban, hogy folyamatosan képezzem magam, utazzak, világot lássak. Sokszor veszek részt továbbképzéseken külföldön. Nyáron mindig elutazunk együtt külföldre, ha tehetem, hazamegyek Erdélybe és ott töltődöm, inspirálódom. Amit jöttünkben-mentünkben látunk, kóstolunk, kipróbálunk, azokból mind valami új születik itthon.
Fotó: Tóth Milán
