“Rengetegszer átfutott az agyamon, hogy nekimegyek nullással a hajamnak”

2019. július 10. |
Central Médiacsoport Zrt.

Fanny Baderinwa széles mosollyal érkezett a fotózásunkra és úgy állt a kamerák előtt, mintha minden nap ezt csinálná. Ma már imád félvér lenni, de ez korántsem volt mindig így. Ahogyan egyre többet beszélgettünk vele, kiderült az is, hogy a mosoly mögött gyerekkori traumák, bizonytalanság és nagyon komoly önismereti munka is húzódik. Perfect Imperfection kampányunk következő modelljének testtörténete következik.

Annak ellenére, hogy borzasztóan sokat beszélek, az érzelmeimről sosem tudtam jól beszélni. Egyszer eldöntöttem, hogy nem fogom kiadni a lelkivilágomat és azóta tartom is ehhez magamat. Apukám nigériai, anyukám pedig magyar. Apukám biztos, hogy a kulturális tőkéjéből hozza azt, hogy érzelmekről nem beszélünk, de talán az anyukám ágáról is örököltem ezt a tulajdonságomat. Ebben nem túl sok különbség van az afrikaiak és a magyarok között!

Régebben ha valami nagyon fájt, akkor sem mondtam vagy mutattam. Mostanában azért kezdek megenyhülni, de máig nagyon erősen bennem van az az elv, hogy ha nem mutatom ki az érzelmeimet, akkor kevésbé vagyok sebezhető. Nem vagyok benne biztos, de talán ez az egész onnan indult, hogy nagyon sokat bántottak általános iskolában. Nagyon sokáig sírva mentem haza, mert folyamatos volt a piszkálás a bőrszínem miatt. Egy napon hazamentem, és azt mondtam a családomnak, hogy én fehér szeretnék lenni. El tudom képzelni, hogy eshetett ez apukámnak…

Azóta a félvér identitásom az ellentettjére változott. Ma már nagyon büszke vagyok a bőrszínemre, imádok félvér lenni és ha tehetném, még egy kis ázsiait is kevernék a génjeimbe. Nagyon féltékeny vagyok a félig ázsiai félig fekete lányokra! Biztos azért van ez, mert a mai napig azt érzem, sosem fogok tudni teljesen megfelelni magamnak…

Viszont fiatalabb koromban egyik pillanatról a másikra estem át a ló túloldalára, és elkezdtem visszaszólni az engem bántóknak. Ma már odáig fejlesztettem ezt a képességemet, hogy meg sem hallom, ha utánamszólnak. Pedig nincs olyan hét, hogy minimum egy negatív kritikát ne kapnék az utcán. Általában már nem is én szoktam meghallani, ha valaki kiabál nekem valamit, hanem az, akivel sétálok.

Van egy bátyám és mindig is úgy lettünk felnevelve, hogy büszkének kell lennünk a származásunkra. Pedig ő is kapott jócskán negatívat a szülővárosunkban. Anno Szolnokon két másik félvér “mix” család volt rajtunk kívül – velük egyébként együtt nőttünk fel –, szóval nagyon furcsa dolognak számított, hogy mi más színűek vagyunk mint az átlag városbeliek. De egyébként még ma is ha hazamegyek azt érzem, hogy folyamatosan csodálkozó tekintetek kísérik az utamat.

Amit a legjobban, a mai napig gyűlölök, az az, ha fogdossák a hajamat. Kiskoromban nagy, göndör hajam volt és mindenki kéretlenül is fogdosta. A hisztijeim miatt meg mert úsztam is, az anyukám levágta picire. Utána meg mindenki azt hitte, hogy fiú vagyok… Sehogy sem volt jó, hosszú idő volt megbarátkoznom vele. Rengetegszer átfutott az agyamon, hogy nekimegyek nullással a hajamnak. Egy nap többször is el kell mondanom az ismerősöknek és ismeretleneknek is, hogy ne haragudj, de nem foghatod meg a hajamat. Én sem fogdosom másokét, akkor tartsák mások is tiszteletben, hogy ez az én privát szférám.

Van egy csúfszó, az oyinbo (a jelentése “bőr nélküli” – a szerk.) a fehérekre. Anyukámat rengetegszer hívták így kint és megtapasztalta a saját bőrén is, hogy mi mit élünk át nap mint nap otthon. Szörnyű lehet az az érzés, hogy akármennyire is szeretné, nem tudja teljesen megvédeni a gyerekeit a mindennapi verbális bántásoktól. De mindent megtett és megtesz azért, hogy a lehető legkevesebbet érezzünk ezekből. Minden egyes alkalommal kiáll értünk és borzasztóan bántja, felidegesíti, ha negatív kritika érkezik ránk csupán a bőrszínünk miatt. Amikor kisebb voltam, sokat utaztunk, voltunk Londonban és Amerikában is, ahol egyáltalán nem számítottunk különcek. Sétáltam az utcán és azt éreztem, olyan vagyok, mint az összes többi ember, a családunk olyan, mint az összes többi család.

További képeinkért kattints a galériára!

Rengeteg hibám van persze, de összességében én nagyon szeretem a személyiségemet és szerintem nem lehetnék ilyen ember, ha nem félvér lennék. Csak egy példa: alapból nagyon hangosan beszélek és apukám is nagyon hangosan beszél, szinte ordítunk. Mindig ráfogom, hogy bocs, fekete vagyok, nekem ezt muszáj!

Modell: Fanny Baderinwa
Ruha: bézs ruha: AERON, kék szatén nadrág: COS, fehér ing: COS
Haj: Lencsés Dóra – New School of Make-up
Smink: Páll Adrienn – New School of Make-up
Stylist: Oláh Alexandra

Fotó: Bodnár Zsófi
Szöveg: Bobák Szilvia

Mi a Perfect Imperfection?

Egy testpozitív kampány, mely azt hirdeti, hogy minden nő teste megérdemli az a figyelmet, amiben a szupermodellek részesülnek. Kövess minket az Instagramon

Olvasd el Zsófi történetét is!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény alternatív iskolák

„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény

A szemét kiüti a szemét: Tom Szaky interjú

A szemét kiüti a szemét: Tom Szaky

Sikeres nő a feleségem: Szakonyi Gábor informatikus mérnök interjú

Sikeres nő a feleségem: Szakonyi Gábor informatikus mérnök