„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény

2019. július 16. |
Central Médiacsoport Zrt.

Július közepén a magyar parlament megszavazta a köznevelési törvény módosítását, és bár egyelőre nem pontosan tudni, mi lesz ennek a következménye, sokan tartanak tőle, hogy a rendelkezés teljesen ellehetetleníti majd az alternatív oktatást. Egy olyan oktatási formát, ami sok család számára az egyetlen menekülési útvonalat jelenti a sok sebből vérző közoktatásból.

Bódis József oktatásért felelős államtitkár ragaszkodik hozzá, hogy a néhány napja elfogadott törvény nem hoz majd lényegi változást a közoktatásban, de ezt az új köznevelési törvény főbb pontjait átböngészve elég nehéz elhinni neki. A frissen megszavazott módosítás értelmében az alábbi főbb változások várhatóak:

  • 4 éves kortól kötelező lesz megkezdeni az óvodát
  • 6 éves kortól kötelező lesz megkezdeni az iskolát (szakértői javaslat esetén lehetséges halasztás)
  • Az óvoda utolsó éve iskola-előkészítőként funkcionál
  • Megszűnik a magántanulói státusz
  • Az intézményvezetők kinevezését nem véleményezhetik sem pedagógusok, sem szülők, sem diákönkormányzati tagok
  • Az alternatív iskolák tanterve legfeljebb 30 százalékban térhet el a központi kerettanterv struktúrájától

A sok családot sokféle módon (de egyöntetűen hátrányosan) érintő rendelkezés ellen a napokban több szülő és civil szervezet is tiltakozott: a legtöbben azért estek kétségbe – és szó szerint kétségbe, több hírportál felvételén látni remegő hangú, könnyeivel küzdő anyukákat – mert gyermekük számára az alternatív oktatás jelenti az egyetlen megoldást. Nem csak a köztudottan romló minőségű, a gyerekeket túlterhelő közoktatásnak hátat fordító középosztálybeli szülőkről van szó, akik az egyre szaporodó tanulócsoportokba, alternatív iskolákba menekítik a gyerekeiket. Sok olyan speciális nevelési igényű gyerek is érintett, akinek a közösségeken kívüli, magántanulói státuszban folytatott tanulás jelenti a biztonságot és a kényelmet.

Egyetlen dobozba

Tágabb értelemben tulajdonképpen arról van szó, hogy az állam megpróbálja elvenni a szülőktől a szabadságot, hogy gyermekeiket olyan oktatásban részesítsék, amit számukra a legmegfelelőbbnek találnak. A négy és hat éves korhatár kikötése az egyéni fejlődési, érési ritmust figyelmen kívül hagyva igyekszik uniformizálni a gyerekeket, pedig rengeteg gyereknek számítana az a plusz egy év.

Katáéknál például tavaly merült fel a kérdés, hogy megkezdje-e az óvodát négyéves kisfia, de végül úgy döntöttek, kivárnak még egy évet: „Andris otthon nagyon élénk, beszédes fiú, nagyobb társaságban viszont gyakran csendessé, szorongóvá válik. Sokáig nem volt annyira ügyes a játékokban, a rajzolásban, ez pedig látszólag nagyon frusztrálta őt. Az elmúlt egy évben – és főleg most nyáron – rengeteget fejlődött, és most már ő is várja a szeptemberi óvodakezdést. Tavaly még nagyon tiltakozott, láthatóan ellenállt, mikor erről beszélgettünk.” Kata szerint ez az év épp elég volt Andrisnak ahhoz, hogy „behozza a lemaradást”, és az édesanya azzal a gyakran hangoztatott kritikával sem ért egyet, hogy a tovább otthon maradó gyerekek „kimaradnak a közösségből”. „Rengeteget járunk játszótérre, gyerekprogramokra, vannak gyerekes barátaink. Andris nagyon sokat van gyerekek között, nem a lakásba zárva tartjuk…” Persze az óvodaválasztás sem egyszerű eset – sok szülő azért vár ki, mert nagy a helyhiány a jó óvodákban, vagy egyszerűen sokáig keresik az igazit. Nincsen ez másképp az iskolaválasztással sem, hiszen ez is komoly, meghatározó döntés a gyerekek életében. Itt szintén kötelezővé teszik majd a hatéves kezdő korhatárt. És bár az új törvény annyi kitételt azért megenged, hogy a „szakértői vélemény” ellenében késleltessék az iskolakezdést, egyáltalán nem biztos, hogy az óvodákban dolgozó pedagógusok a legalkalmasabbak ennek megítélésére, hiszen köztudott, hogy a problémás gyerekeket előszeretettel „passzolgatják egymásnak” az intézmények, pontosabban az intézmények dolgozói.
Katáék egyébként sokáig gondolkodtak rajta, hogy valamilyen alternatív óvodába, például a (az egyik legismertebb „tanulóközösségnek” számító) Budapest School óvodájába járassák fiúkat, de végül szerencséjük volt, és találtak a kerületben egy jó állami óvodát. Ők ezt a döntést hozták, de az új törvényjavaslat értelmében hamarosan már nem lesznek választási lehetőségek.

Az alternatív iskolák felszámolása talán az új köznevelési törvény legtöbbet kiemelt, legproblémásabb és sokak számára legsúlyosabb pontja. Az életkori szabályok bevezetése mellett ez – vagyis a nemzeti kerettanterv és az egyféle oktatási mód erőltetése – szintén afelé mutat, hogy a gyerekeket ne saját igényeik szerint, hanem egyetlen dobozva zárva, egyforma módon oktassuk. A legismertebb alternatív iskolákban, az AKG-ban és a Waldorfban például epochális rendszer működik. Ez azt jelenti, hogy a diákok témakörökre fókuszálva, nem tantárgyakra bontva dolgozzák fel a tananyagot, változatos eszközökkel, főleg csoportban dolgozva. Ez a „projektszerű” tanulás lehetővé teszi számukra az alaposabb elmélyedést az anyagban, miközben olyan – a hagyományos iskolákban többnyire nem tanított – készségeket is elsajátítanak, mint a lényegkiemelés, a vázlatírás vagy a prezentálás. Nem utolsósorban pedig a kreativitásuk fejlesztésére is nagyobb hangsúlyt fektetnek. Azt persze senki sem állítja, hogy ezek az alternatív oktatási formák egyértelműen jobbak, mint az állami oktatás, noha tény, hogy a közoktatás kapcsán mostanában főleg romló színvonalról, pedagógushiányról és óriási mennyiségű tananyaggal túlterhelt gyerekekről számolnak be a szakértők, pedagógusok és diákok. De az alternatív oktatás elsősorban egy lehetőség. Lehetőség azoknak, akiknek más igényeik, más elképzeléseik, más elvárásaik vannak a tanulással kapcsolatban.

Dórának nagyobbik fia is az AKG-ba járt, a kisebb most kezdi ott a hetedik osztályt. Nekik “nem voltak megoldhatatlan problémáik” az állami oktatással, általános iskolába például egy közeli állami iskolába jártak a gyerekek. De amikor nagyobbik fiánál a gimnáziumválasztásra került a sor, több iskolát is mérlegelve az AKG-ra esett a választásuk – Dóra azt mondja, nagyon szimpatikus volt neki az iskola pedagógiai módszere, a gyerekbarát közeg. “Nem az volt a vezérelv, hogy mindenképpen alternatív iskolát válasszunk, inkább egy jó sulit kerestünk, aminek nevelési, pedagógiai elveivel együtt tudunk érteni és ahol a gyerekeink is kibontakoztathatják képességeiket” – meséli. Az AKG ilyen volt számukra, épp ezért miután első gyerekük elballgatott, egyértelmű volt, hogy a második is ott kezdi majd az iskolát. Dóra egyelőre reménykedik benne, hogy kisebbik gyereke is zavartalanul befejezheti majd a tanulást az alternatív oktatásban – ő azzal érvel, hogy a törvény értelmezése egyelőre – ahogyan a cikk elején mi is leszögeztük – még nem egyértelmű, nem lehet tudni, pontosan hogyan kell majd az alternatív tanterveket a nemzeti kerettantervhez igazítani. “Amennyire én tudom, nincs pontosan meghatározva, hogy a 30 százalékos eltérés miben nyilvánulhat meg, illetve hogy a tanterv elemei hogyan kvantifikálhatóak. Mi nagyon bízunk benne, hogy az AKG továbbra is tud majd abban a szellemiségben működni, mint amilyenben most tanítanak, bár egyértelműen úgy gondoljuk, hogy a bürokrácia nemcsak az intézményekre rak felesleges terheket, de közvetett módon a gyerekek életét is nehezíti.” Persze nem mindenki ennyire bizakodó.

„Düh, csalódottság és ezek keveréke” – így emlékszik vissza érzéseire Zsuzsanna, amik akkor öntötték el, mikor elért hozzá az új köznevelési törvény híre. Az ő gyerekei a másik népszerű alternatív iskolába, a Waldorfba járnak – a kisebb egyelőre még csak a Waldorf oviba, de jelen állás szerint lehet, hogy már nem fogja tudni ebben a rendszerben folytatni a tanulmányait. Zsuzsa egyébként annak idején az AKG-ba járt, de pszichológusként volt szerencséje megtapasztalni, milyen is a közoktatás: „Ez olyan tapasztalás volt számomra, ami csak megerősítette, hogy nem szeretném állami oktatásba adni a gyerekeimet. Nem akartam kiégett, elavult és merev módszerekkel dolgozó pedagógusokra bízni őket.” Zsuzsa azt mondja, az iskola egyelőre arra biztatja őket, hogy ne csüggedjenek a törvénymódosítás miatt, de ő nehezen tudja elképzelni, hogy a Waldorf ilyen feltételek mellett is ugyanúgy működjön – például hogy hogyan lehetne megtartani a jelenlegi tárgyakat az állami kerettantervtől való legfeljebb 30 százalékos eltérés mellett.

Az elsős kislányomnak olyan órái voltak, mint az erdőjárás, a kézimunka vagy az euritmia, ami egy tipikus Waldorfos mozgás-foglalkozás. Itt a gyerekek teljesen más ritmusban, más úton jutnak el ugyanoda, mint az állami iskolákban.

Zsuzsáék egyébként régóta tartottak tőle, hogy az állam hozzányúl majd az alternatív iskolákhoz. Most pedig, hogy ez megtörtént, nem maradt sok választásuk. Az állami iskola nem megoldás számukra, ahogy Zsuzsa fogalmaz, „szóba sem jöhet”, hogy a gyerekek a közoktatásba kerüljenek. „Én lennék a legboldogabb, hogy ha a sarki iskola olyan hely lenne, ahová csak tíz perc alatt átsétálunk és nyugodt szívvel, jó kezekben hagyhatom ott a gyerekeimet. De ez nem így van.” Mivel minden alternatív oktatási módszer, így a tanulócsoportok lehetősége is veszélybe került Zsuzsáék számára egyetlen út maradt: külföldre költözni. Drasztikus lépés, de ők nem látnak más megoldást. És Zsuzsa azt is hozzáteszi, ha kiköltöznek, a gyerekek ott is Waldorf-iskolákba járnak majd.

Nem különcködés

 Talán látszólag kevesebbeket érint, de szintén sarkalatos pont a magántanulói státusz kérdése, ami többféle problémára is választ adhat a szülőknek és diákoknak. Egyfelől igen, elképzelhető, hogy a tehetősebb szülők kiveszik a gyerekeket az iskolából, hogy otthon taníttassák őket, de magántanulói státuszban vannak a különböző (a törvény értelmében felszámolandó) tanulócsoportokba járó gyerekek is. Ugyanakkor sokan azért választják a magántanulói státuszt, mert nincsenek megfelelő oktatási intézmények a számukra, például a gyerekek speciális igényei miatt. Egy ép értelmű autista gyerek számára például szinte lehetetlen olyan kislétszémú osztályközösséget találni, ahol odafigyelnek a különleges szükségleteire, miközben képességeinek megfelelő magas színvonalú oktatást kap. Egy ilyen gyereknek nagyjából három lehetősége marad: ép gyerekek közt tanul, ami valószínűleg frusztráló lesz számára és szociális problémái lesznek, vagy sérült gyerekek közé jár, ahol viszont jó eséllyel nem hozzák ki a maximumot értelmi képességeiből. Vagy magántanuló lesz – valószínűleg ez sokaknak továbbra sem a legideálisabb választás, viszont ez a legkisebb rossz. Anna kisfia is épp ebben a helyzetben van: az asszony szerint az autizmussal élő fiú számára a legjobb, ha otthon tanul, édesanyja ápolása mellett. “Viszont a vizsgákon mindig remekül teljesít. Nagyon jó képességű gyerek, elképesztő a memóriája és nagyon érdekli az informatika!” A fiúnak már az is nagy segítséget jelent, hogy magántanulóként többet használhatja a számítógépet, így pedig egészen új készségeket is kifejlesztett. Édesanyja büszkén meséli, mennyi tehetsége van a fiúnak az informatikához, amiből még különórákat is vesz – a tizennégy éves fiú állítólag már több programnyelvben is nagyon ügyes. “Nagyon remélem, hogy így biztos, jól fizető állása lehet majd, amit majd ha szeretne, szintén otthonról végezhet. Jó látni, hogy van valami, amit ennyire élvez, és azt is, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb, hiszen amikor a közoktatásban próbálkoztunk, minden egyes nap dührohamok jöttek rá az osztályteremben. Nem tudom, mi lesz vele, ha nem maradhat magántanuló… nekünk az szinte egy halálos ítélet.”

Az is előfordul, hogy épp az iskola kényszeríti magántanulói státuszba a „problémás” (mondjuk viselkedészavaros) gyerekeket. Az állami intézményekből kirakott, és gyakran még a speciális, alternatív iskolákból is elutasított gyerekeknek a magántanulói státusz az egyetlen megoldás. Nekik persze koránt sem ideális a helyzetük, de kérdés, hogy jó ötlet-e erőszakkal visszaszuszakolni őket egy olyan rendszerbe, amely nincsen felkészülve rájuk?

Integrálni, de hogyan?

Az új törvény védelmezői szerint az új rendelkezés egyik elsődleges célja az integráció lenne. Ez pedig valóban fontos feladat, egy ideális világban pedig a speciális nevelési igényű vagy viselkedészavaros gyerekek egy szuperül felszerelt osztályteremben ülhetnének ép társaikkal, hogy közösen fogadják be a jól képzett pedagógus (és nagyobb létszám felett ne adj’ isten a mellette álló pedasszisztens) rugalmas, személyre szabott tanítását. De valljuk be, a valóság nem így fest. Sok szülő fél tőle, hogy átlagostól eltérő gyerekét kitaszítja egy hagyományos iskolai közösség, a pedagógusok pedig egyáltalán nincsenek minden esetben felkészülve a különleges gyerekekre. Így ezek a gyerekek az állami rendszerben könnyen elkallódhatnak, „rossznak”, „butának” vagy „lustának” bélyegezve az osztályközösség peremére sodródhatnak, miközben senki nem foglalkozik a bennük rejlő képességek kiaknázásával. Egy ADHD-s gyereknek például sokszor igenis jobb gumilabdán ülni, a figyelmének megfelelő (és a hagyományos keretektől eltérő) menetrendben tanulni, az pedig nem megoldás, ha fekete pontokkal, egyesekkel és szitkokkal próbálják a padba szegezni őket. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem minden gyereknek „való” a 30, sokszor 35 fős osztály, hiszen mondjuk egy autizmussal élő fiatal számára ez olyan szintű túlingerlést jelenthet, ami konkrétan lehetővé teszi, hogy megfelelően funkcionáljon, pláne, hogy komfortosan érezze magát.

Ha ő nem lehet magántanuló, akkor országváltás!

Dr. Vekerdy Tamás: kizárólag a szülő joga megszabni, hogy milyen nevelést kíván adni, vagy adatni gyermekének. Többek között ezt a lehetőséget venné el a családoktól az a törvényjavaslat, amiről pénteken szavaz az országgyűlés. De mi lesz azokkal a gyerekekkel akiknek ez egyetlen lehetőségük? És azokkal a szülőkkel, akik úgy döntenek, hogy nem szeretnék a romokban lévő oktatási rendszerre bízni gyermekük jövőjét?

Közzétette: TASZ – 2019. július 9., kedd

A TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) cikke arra is felhívja a figyelmet, milyen problémákat jelenthet, hogy nem lehet majd beleszólni az igazgató személyébe. Szerintük „a kormány nagyon fontosnak érzi, hogy az iskolák élére a saját embereit ültethesse”. Az új köznevelési törvénnyel a valamilyen okból nem kívánatos igazgatókat sokkal könnyebben el lehet majd mozdítani, a tanárok, diákok és szülők pedig egyáltalán nem szólhatnak majd bele az új vezető kinevezésébe.
A téma kapcsán a TASZ által készített videóban Vekerdy Tamás is megszólal, ő is úgy gondolja, hogy „a szülők menekítik a gyerekeiket a borzalmas, és egyre borzalmasabbá és kibírhatatlanabbá váló magyar iskolarendszerből.” A gyerekpszichológus azt is hangsúlyozza, hogy a „szülő olyan iskolát választ a gyerekének, amilyet akar” és hogy „a tanítás szabad” amíg nem gyűlöletre nevel. És miközben Vekerdy is egyetért abban, hogy egy „jól működő iskolarendszerben nincs szükség a magántanulóságra”, Magyarországon láthatóan nem beszélhetünk jól működő rendszerről. Egy ilyen rendszerben a lehetőségek korlátozása, az alternatív utak megszűntetése csupán arra jó, hogy kihúzza a családok lába alól a talajt.

 

Fotó: Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Anorexiásan a modellszakmában – interjú egy ex-modellel anorexia

Anorexiásan a modellszakmában – interjú egy ex-modellel