A szerelem minden akadályt legyőz. Ez lehetne a mottója a kapcsolatuknak. A huszonegy évvel idősebb, elvált, háromgyerekes roma férfi beleszeretett egy tűzről pattant, térdig érő hajú roma lányba, aki ráadásul a tradicionális roma közösség másik csoportjába tartozik. A családi ellenállást leküzdve, az egymás iránt érzett szerelemre és a köztük lévő erős szövetségre támaszkodva, a semmiből építették fel jelenlegi életüket, amelynek egyik motorja Erika vállalkozása, a Romani Design. Vajda Imre pedagógusként alsó tagozatos roma és nem roma gyerekekkel foglalkozott, majd szociológusként néprajzi és szociológiai jellegű kutatásokat, valamint cigánykérdéssel kapcsolatos dokumentumok gyűjtését, rendszerezését végezte, később az általa felállított Országos Roma Könyvtár, Levél – és Dokumentációs Központot vezette. Bár nem ért a divathoz, nagyon távol áll tőle ez a terület, ma nyugdíjasként Erikát segíti mindennapi munkájában. Ha kell, autóval szállítja feleségét egyik helyről a másikra, cipeli a ruhákat, beszerzi a szükséges kellékeket, intézi az ügyes-bajos feladatokat. Teszi ezt mindazért, mert tudja, a Romani Design nemcsak szép ruhákról szól, de küldetése is van: a roma viseleti kultúrát szeretné megismertetni és elfogadtatni a nagy közönséggel. És azért is, mert a szerelem lángja, közel harminc évvel ezelőtt fellobbant a szívében, és a mai napig is ugyanolyan fénnyel ég.
Ha visszaemlékszel az első találkozásotokra Erikával, milyen emlékek jutnak az eszedbe róla?
A 70-es években elindult folklór mozgalom folyamatába kapcsolódott be a 80-as évek végén az az intézmény, amelynek a munkatársa voltam. Az intézmény vezetősége kiemelkedő feladatnak tekintette –többek között – az autentikus cigány együttesek zenéjének gyűjtését, és azok bemutatását a főváros közönségének az Almássy téri Szabadidő Központban. Egy-egy rendezvényen általában öt-hat együttes mutatkozott be. Az egyik előadás szünetében arra lettem figyelmes, hogy a színpad előtt mintegy tizenöt cigány fiatal, idős férfi és nő kört alkotva tapsolnak, ujjaikkal csettintenek, s a kör közepén egy hosszú hajú, karcsú cigány lány mosolyogva táncol egy fiúval. A lányt rövid időn belül lekérte egy második, majd egy harmadik, negyedik, ötödik fiú, amikor már nem bírták szusszal, a hosszú hajú lány mosolyogva, egyenes derékkal ropta tovább a táncot. Bámultam és ámultam. Nem volt bátorságom belépni a körbe, de feltett szándékom volt, hogy a lányt megszólítom. Félre vonultam. Lestem az alkalmat, mikor marad egyedül. Megszólalt a színházi csengő, ami jelezte, hogy az előadás folytatódik. A hosszú hajú lány ekkor indult el a mosdók irányába, de nem egyedül, hanem három idősebb cigány asszony kíséretében. Most mit tegyek? Kérdeztem magamtól. Választ nem várva rohantam a mosdók felé. Egyszerre érkeztünk a bejáratokhoz, de csupán egy helló szakadt fel belőlem, amit valószínű a nagy zajban meg sem hallott, ugyanis még arra sem méltatott, hogy rám vesse tekintetét – annak ellenére, hogy csak egy lépés távolságra voltunk egymástól. Kellemetlen érzés volt, de a sikertelen próbálkozás tovább erősítette bennem a kíváncsiságomat: ki ez a lány, meg kell ismernem. Célom elérése érdekében a rendezvény vége előtt a bejárati ajtóban vártam. Hiába. Az „álmaim nője” a három középkorú cigány asszonnyal – mint testőrökkel – újra elviharzott előttem, s beláttam, hogy számomra megközelíthetetlennek tűnik. A sikertelen „megszólítást” követő mintegy két hónapra a sors újra megszervezte kettőnk találkozását az akkori munkahelyemen. A térdig érő hajú lány már indult hazafelé, a társalgóban az intézmény vezetőjével beszélgettek. Talpig feketébe volt felöltözve, fülében nagy, kerek arany fülbevaló, nyakában vékony aranylánc, csuklóján aranykarkötő. Egy pillanatra meghökkentem, amit a főnököm észrevett, s a következő pillanatban mosolyogva már be is mutatott bennünket egymásnak. Kezet fogtunk. Mosolyogva nyújtotta felém jobbját: Erika vagyok. Kézfogása határozottságról árulkodott. Igyekeztem én is határozottnak tűnni, de a zöldesbarna szeméből kiáradó fénysugár, amely megvilágította hamvas, sugárzó arcát, egy pillanatra elszédített. Az igazgató elmondta, hogy Erikában, aki eddig az intézmény ösztöndíjasa volt, az új munkatársunkat üdvözölhetem.
Mennyi idő telt el az első találkozás és a komoly kapcsolat kialakulása között? Hogyan alakult a kapcsolatotok az idő múlásával?
Azok után, hogy munkatársak lettünk, továbbra is nagyon, sőt egyre jobban tetszett, beleszerettem, pedig még azt sem tudtam, hogy elfogadna-e engem. Titkon csodáltam, imádtam a jókedvét, sokat és jóízűen nevetett. Mindig nagyon csinosan öltözködött, többnyire színes, virágmintás maxiruhákat viselt. Különösen nagyra értékeltem, hogy nagy odafigyeléssel végezte a roma fiatalok mentorációjával kapcsolatos munkáját. Sokat beszélgettünk, sok közös témánk volt, az oktatási terület mellett nagyon érdekelte a nyelv, a viselet, a folklór. Bevontam a munkámba, közös kutatásokban és néprajzi táborokban dolgoztunk együtt, mindez nagyban hozzájárult a kapcsolatunk elmélyüléséhez. Ragaszkodása egyértelmű lett, eldöntöttük, hogy egy pár leszünk. Már a kapcsolatunk legelején beteljesedett korábbi a víziónk: hatalmas ellenállással találtuk magunkat szembe. Kapcsolatunkat legalább annyian ellenezték, mint ahányan támogatták. De a szövetségünk erős volt, mentünk előre, és nem törődtünk a „rosszakarókkal”, nem engedtük, hogy szétválasszanak minket, és mindehhez az a mindent felülíró szerelem adott erőt, amit egymás iránt éreztünk.
A családotok a támogatók vagy az ellenzők táborát alkotta?
Az én családom – bár tartva a következményektől – teljes mértékben befogadta Erikát. Más volt a helyzet az ő családjával, akik hallani sem akartak a kapcsolatunkról. Borzasztó nagy dilemmában voltam, voltunk. Bizonyos értelemben megértettem Erika szüleit is: huszonegy évvel vagyok idősebb nála. Elvált, háromgyerekes roma ember voltam. Meglehetősen komoly feszültégforrást jelentett az a tény is, hogy Erika cerhar családból származott, míg én lovariból. A tradicionális roma közösségeknél egy másik csoportba való „benősülés” szinte lehetetlen volt. Ketten együtt ezeket az akadályokat legyőztük. A mi családunk egy modern városi roma család, amelyben igyekszünk megőrizni a roma tradíciókat, de mindezt modern emberként tesszük, élvezve a saját korunk lehetőségeit.
Mikor házasodtatok össze?
Az Erika szüleivel, illetve rokonságával való találkozás után már nem volt akadálya a közös „otthonteremtésnek”. A szó legszorosabb értelmében nulláról indultunk. Igaz, hogy volt egy „fészkünk”, ahol aludni tudtunk, de például amikor ettünk, a kanapén ülve fogyasztottuk el, egy tálcáról, amit a McDonalds-ból csempésztünk ki, műanyag kanállal és villával együtt. Erika szülei ugyan jómódú kereskedők voltak, de az ő támogatásukra, amit közöltek is velünk, nem számíthattunk, mellesleg én el sem fogadtam volna semmiféle segítséget. Ugyanakkor hosszú időn át, Erika jövőjére gondolva, önmagammal naponta meg kellett vívni a lelki csatáimat: vajon képes leszek-e a gazdag szülőkkel felvenni a versenyt? Újra „benősülök”? Egyszer már megégtem! Mit fogok tudni én adni neki, amit otthon, a szülőktől nem kapna meg? Vajon megelégszik a puszta szeretetemmel? Ezekről a „gyötrődéseimről” nem beszéltem senkinek, hosszú ideig Erikának sem. Vártam, s közben figyeltem önmagamat, magunkat. Mit tartalékol kettőnk számára a sors anyagi nincstelensége? Hogy még közelebb kerüljek Erika belső világának megismeréséhez, teljes szabadságot és önállóságot biztosítottam számára. Tettem ezt mindazért, hogy ne kelljen azt éreznie: apja helyett apja leszek. Azt akartam, hogy nőnek érezze magát mellettem, azt akartam, hogy az addig megszerzett tudását – a háttérből segítve – tovább fejlessze. Nem fogalmaztam meg neki életcélokat, azt akartam, hogy maga döntse el, milyen életpályát szeretne befutni. Egyetlen dologtól óvtam, nevezetesen a cigány politizálástól. Ezt elleneztem. Hivatalosan megismerkedésünk 25. évfordulóján kötöttünk házasságot, de a boldogító igent már 1992-ben kimondtuk. (Tu muri! Me tyiro!, Tu muro! Me tyiri! Te az enyém! Én a tied!) A tradicionális roma közösségekben még tartja magát az a szokásjog, miszerint az első együttlét a pár életre szóló együttlétét is jelenti. Ennek az elvárásnak mi maximálisan eleget tettünk.
Milyen nálatok a családban a szerepek leosztása? Klasszikus női és férfiszerepek vannak, vagy teljes egyenlőség, mindenki mindent csinál?
A családon belüli szerepek leosztásának fogalma nálunk ismeretlen. Ez annyit jelent – ellentétben a hagyományos női, férfimintákkal –, hogy mindenki mindent csinál. Aki éppen ráér: mos, takarít, bevásárol, kutyákat sétáltat, főz… Bár jut eszembe, vasalni csak én szoktam. Amióta nyugdíjas vagyok, az otthoni munkálatok nagy részét Erika húgával, Helenával – aki egyben a Romani munkatársa is – együtt végezzük. Erika nem nagyon szeret takarítani.
Mit vársz el Erikától, mint nőtől otthon?
Különleges elvárásaim nincsenek és nem is voltak. Mint embertől egyetlen dolgot várok el: az őszinteséget, a becsületességet. Kapcsolatunk elején Erika nagyon sokat és jól főzött, szeretett megterített asztallal várni. Manapság nagy közösségi főzéseket rendez, amiket inkább csak a barátok és a munkatársai élveznek, én kevésbé…
Vannak apró rituálék a hétköznapjaitokban, amelyekkel meg tudjátok őrizni a szeretetet, a szerelmet a kapcsolatotokban?
Egymásnak akartunk és akarunk megfelelni, azokkal a „vadhajtásokkal” együtt, amelyeket egyikünk sem akart a másikról lenyesegetni. Természetesen igyekszünk mindent megtenni annak érdekben, hogy a kapcsolatunk ne legyen „áporodott”, unalmas. Hétvégeken általában – ha Erika szabad – együtt főzőcskézünk, gyakran megyünk kirándulni, kertészkedünk, az utóbbi időben ő is – követve példámat – rendszeresen sportol, tornázik, esténként másfél-két órát gyalogol a két kutyusunkkal, Gyopival és Micivel. Kapcsolatunkat, együttlétünket még színesebbé teszi – amióta a divat világába is sikerült betörnie – Erika munkája, ugyanis egyre gyakrabban járunk külföldre, ahol nemcsak pihenünk, ha van rá lehetőségünk, hanem a Romani bemutatóit, illetve workshopjait is bonyolítjuk.
Mit szeretsz a legjobban, Erikában?
Megismerkedésünk kezdetén – mint általában más kapcsolatok esetében is – a külső megjelenés volt a mérvadó, aztán kapcsolatunk mélyülésével egyre inkább kiteljesedett Erika intellektualitása, emberekkel való könnyed kapcsolatteremtése, az önmegvalósítási cél mellett a másokra való odafigyelés, az empatikus érzékenysége, az önzetlensége, az igazságérzete és a szociális érzékenysége. Mindig elképesztető volt számomra, hogy mennyire teherbíró, és ha valamit kitűz maga elé, azért képes egy hegyet is megmozgatni.
Mit szeretsz a legkevésbé benne?
Úgy gondolom, hiba nélküli ember nem létezik. Egy párkapcsolat csak akkor működőképes, ha mindkét fél úgy fogadja el a másikat, ahogy van: a hibáival, a gondjaival, a problémáival együtt. De ha negatívumot kell vele kapcsolatosan megemlítenem, az az, hogy képes elveszni a részletekben, órákig képes beszélgetni. Az én mércém szerint lassú, makacs, túlságosan szereti megmondani, hogy mások mit csináljanak. Ami számomra kevésbé elviselhető, az Erika „shoppingolása”! Végtelen hosszú ideig tud mindenféle méterárut, cérnát, szalagot, gombot és még ezer apró dolgot nézegetni, válogatni.
Mire vagy a legbüszkébb Erika szakmai életében?
Amikor megismerkedtünk, Erikának középiskolai végzettsége volt, nekem két diplomám, de soha nem éreztettem vele azt, hogy ő az én szememben kisebb vagy kevesebb lenne. Viszont hozzásegítettem ahhoz, hogy szellemileg fejlessze, képezze önmagát. Sikeresen. Büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra, hogy együttlétünk alatt elsajátította az ötvösmesterséget, hogy a napi 10-12 órás – és bizony sokszor volt rá példa, hogy 48 órás – megfeszített ötvösmunka mellett volt ereje, energiája cigány fiataloknak újságot szerkeszteni. Nem utolsó sorban arra, hogy felnőtt fejjel diplomát szerzett a Soproni Egyetemen. Büszke vagyok a kitartására, a pozitív gondolkodására, és arra, hogy a jelenlegi vállalkozását immáron lassan tíz esztendeje – némi családi támogatással – egyedül és nagy sikerrel végzi.
Mi volt a legnagyobb dicséret eddig, amit neki mondtál?
Nálunk, oláh cigányoknál nem szokás nyilvánosan dicsérni az ismerőseinket. Ez rám is jellemző. A munkáját illetően én vagyok az ő „belső” kritikusa, aki megmondja azt is, ami esetleg fáj. Ugyanakkor a szakmaisága előtt kalapot emelek. Válaszom a feltett kérdésre: Büszke vagyok, voltam és leszek rád!
Mi volt a legnagyobb dicséret, amit ő mondott neked?
Amikor a készülő memoáromba beleolvasott, a meghatódottságtól elcsukló hangon azt mondta: Babukám, benned egy író veszett el! Írj minél többet, szeretném olvasni az írásaidat.
Hogyan tudod őt támogatni a munkájában?
A vállalkozását önállóan vezeti, én a divathoz nem értek. Úgy gondolom – bár lehet, hogy tévedek –, az a gazdagok világa, ezért volt bennem egyfajta tartózkodás Erika vállalkozásának a kezdetén. Az, hogy mégis odaálltam mellé, az azért volt, mert felismertem: Erika munkájának, a Romaninak küldetése van. A roma kultúra – amelynek létét sokan nem ismerik el – egy szeletének, a roma viseleti kultúrának a megismertetése, elfogadtatása a nagy közönséggel. Mindezzel segíti a romák társadalmi integrációját és a roma közösségek megtépázott kulturális identitását.
Ő hogyan tud téged támogatni a munkádban?
Amikor még aktív dolgozó voltam, nagyon sokszor meghallgattam és kértem ki a véleményét, hasznos ötletei voltak, melyek tovább tudtak vinni egy-egy statikusabb pontnál. Erika gyorsan tud gépelni, sokszor volt a segítségemre az írásaim digitalizálásában.
Szerinted húsz év múlva milyen pár lesztek? Hol szeretnéd elképzelni magatokat, és Erika mit csinálna?
Álmodozni lehetne, bár én soha nem szerettem. Ha önmagam jövőjét nézve reálisan gondolkodom, akkor húszéves távlatban csak Erika jövőjéről van némi vízióm. Kívánom, hogy az általa kitűzött célt és feladatokat teljesíteni tudja. Erika húsz év múlva – bár nem szeretek jósolni – Budapest, Párizs és New York között fog ingázni, mint elismert roma nő, dizájner, aki az életét a kultúrák megismertetésének, egymáshoz való közeledésének szentelte.
Visszatekintve az eddig együtt eltöltött, illetve „megélt” évekre úgy érzem és úgy is gondolom, hogy Erika személyében, bizton állíthatom, előttem az utódom: ő ott folytatja, ahol én abba hagytam, nevezetesen kultúránk megismertetése, illetve elfogadtatása.
Fotó: Bodnár Zsófia
