A munkám a szenvedélyem: Topolcsik Melinda, a Bridgestone Tatabánya Termelő Kft. ügyvezető igazgatója

2019. szeptember 30.
Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Topolcsik Melindával, a Bridgestone Tatabánya Termelő Kft. ügyvezető igazgatójával.

Csinos, mosolygó nő magas sarkúban. Egy kozmetikai vagy divatmárka marketingigazgatójának is gondolhatnánk – az igazgatói pozíció megállja a helyét, csak a szakterület más. Topolcsik Melinda egy több mint 1200 alkalmazottat foglalkoztató gumiabroncsgyárat igazgat, ahol a munkatársak kilencven százaléka férfi. Fantasztikus lelkesedéssel mesél az abroncsgyártás szépségeiről, és a vezetői lét kihívásairól. Annyira meggyőző volt, hogy a beszélgetésünk után szinte irigyeltem a beosztottait azért, hogy egy ilyen jó munkahelyen dolgozhatnak.

Egy férfias iparágban rengeteg férfinek vagy a főnöke. Gondoltad volna középiskolás korodban, hogy egyszer majd itt kötsz ki?

Elég fiatalon kiderült rólam, hogy jó vagyok matekból. Matekversenyről kerültem be egy programozó szakközépiskolába Vácott. Az osztályban hatan voltunk lányok, az egész iskolában tizenvalahányan. Megszoktam, hogyan kell működni ebben a fiús közegben. A sportválasztáskor is atletizálni vagy sakkozni lehetett, és ott is folyamatosan a fiúkkal kellett versenyeznem.

És miért nem lett belőled programozó?

18 évesen nem tudtam elképzelni, hogyan tovább, ezért választottam a Közgazdasági Egyetemet. Úgy gondoltam, ez nyitva hagyja előttem a kaput, hogy később merre induljak el. Az egyetemen csak annyit tudtam: termelővállaltnál szeretnék majd elhelyezkedni, fontos volt számomra, hogy valami kézzel fogható értéket teremtsek. Nyaranta eljártam gyakorlatokra, szerettem volna még a diplomám átvétele előtt tapasztalatot szerezni a munka frontján. Végül a szakmai karrieremet pénzügyi területen, kontrollerként kezdtem, majd több mint 10 éven át dolgoztam az amerikai tulajdonú PCC AFT Europe Kft.-nél. Ez egy fröccsöntő vállalat Rétságon, pénzügyesként kezdtem itt, és ügyvezetőként fejeztem be a pályafutásom. 2008-ban a gazdasági válság idején neveztek ki vezetőnek, rám hárult a csoportos leépítés, a termelés racionalizálása.

Mi, nők általában felépíteni szeretünk, visszavenni kevésbé. A szívünkre vesszük, amikor emberi sorsokról van szó. Hogyan tudtad hideg fejjel végigcsinálni a leépítést? 

Ezt nem lehet hideg fejjel végig vinni. De sokat segített, hogy láttam, miért csinálom az egészet. Kiálltam a dolgozók elé, és őszintén elmondtam nekik az igazságot. Azt, hogy azért kell ennyi embert elküldenünk, hogy összébb húzzuk a költségeket, és túléljük a válságot. Hozzátettem azt is, hogy ha túlleszünk a válságon, mindenkit örömmel visszaveszek. Láttam az emberek arcán, hogy nem igazán hisznek nekem.

És tényleg visszavetted őket?

Igen. Amikor túléltük a válságot, először kölcsönzött munkavállalóként vettük vissza őket. Emlékszem, később, amikor behívtam az első csoportjukat a tárgyalóba, és megmondtam nekik, hogy nagy döntést kell meghozniuk: visszajönnek-e hozzánk dolgozni teljes állásban, vagy sem, annyira elérzékenyültek, hogy majdnem elsírták magukat. Ezek a pillanatok teszik érdemessé a munkánkat.

Mi a legizgalmasabb a munkádban? Amit, a legjobban szeretsz.

Azon kívül, hogy szeretek emberekkel foglalkozni, fontos nekem, hogy mindennap valami újat alkossak. Jó érzés esténként úgy lezárni a napot, hogy elmondhatom, sikerült ezt is, meg azt is elintéznem. Ezért is dolgozom gyártó vállalatnál. Amikor lemegyek a gyártócsarnokba, saját szememmel láthatom a gyártási folyamatot, hogyan lesz a nyersgumiból abroncs.

Női magazinos újságíróként el sem tudom képzelni, milyen szépséget, izgalmat kelt a gumiabroncsgyártás. Mit lehet szeretni benne?

Mielőtt itt kezdtem el dolgozni, egy kovácsolóüzemnél voltam, ott háromezer tonnás présekkel kovácsoltvas termékeket állítottunk elő. Azt is megszerettem. Számomra minden terméknek megvan a maga szépsége. Az abroncs az autó egyik igazán fontos része, tenyérnyi felületen érintkezik az úttal, ennek tökéletesnek kell lennie a biztonság miatt is. Szerencsére a Bridgestone a világ legnagyobb autóabroncsgyártó vállalata, nagyon jó minőséggel dolgozik.

Hogyan fogadnak el a férfi kollégák? Nem voltak fenntartásaik veled kapcsolatban, amikor kineveztek a főnöküknek?

Ahogy telik az idő, ez egyre egyszerűbben megy. Az elején fenntartással fogadtak, mint minden vezetőt, aki egy közösségben kisebbségben van. Legyen az női, vagy éppen külföldi vezető. Idő kellett hozzá, hogy megismerjenek és elfogadjanak. El kellett nyernem a bizalmukat, hiszen ez az alapja a közös munkának. A bizalomért meg kell dolgozni, csettintésre nem megy. Amit megígérek, azt betartom, és akkor nem lesz baj.

Sok külföldi jön hozzátok látogatóba?

Mi egy japán vállalat vagyunk, amikor megérkeztem, akkor volt a második beruházás legnagyobb üteme. Százezer négyzetméteres csarnokot építettünk, mesterséges intelligencia által vezérelt, új gépeket telepítettünk. Akkor jöttek a tanácsadók, akik minden területen segítették az új technológia integrálását. Ahogy stabilizálódott a helyzet, egyre kevesebb lett a külföldi tanácsadó száma. Ugyanakkor rendszeresen érkeznek hozzánk külföldi vendégek és bridgestone-os kollégák is gyárlátogatásra, információcserére. Ez egy nagyon jó dolog. Folyamatosan inspirálja a csapatot az, hogy a külföldi látogatók sokféle nézőpontján keresztül láthatjuk a gyárat, és ebből sokat tanulunk. De persze közben irtó büszkék is vagyunk, amikor azt halljuk a vendégektől, hogy értékelik az eddigi eredményeinket, és hogy mennyire tetszik nekik a tatabányai gyár.

Milyen japánokkal együtt dolgozni?

Nagyon jó. Eszméletlen egyenes emberek. Nagyon lehet tisztelni a munkamoráljukat, a cég iránt érzett lojalitásukat. Nekem van egy rossz tulajdonságom: nagyon türelmetlen vagyok, bár a kor előrehaladtával érzek ebben javulást. Sokat tanultam a japánok mérhetetlen türelméből és nyitottságából. Lépésről lépésre haladnak, alaposan átgondolva mindent.

Mi az, ami a legnehezebb a munkádban, ami a legnagyobb kihívást jelenti?

Az, hogy a naptáram állandóan tele van, összeérnek a hivatalos programok. Jó lenne, ha egy nap nem csak 24 órából állna. Úgy tudom megtartani a kontrollt, hogy minden egyes nap kőkeményen priorizálom a teendőimet.

A középiskolában csupa fiú vett körül, velük versenyeztél. Ez nem fiúsított el téged? Később a nőképed kialakulására, a nőiességhez való viszonyodra milyen hatással volt?

Magadról ezt elmondani kicsit viccesen hangzik, a kívülállókat kellene megkérdezni. Attól függetlenül, hogy a férfiak világában mozgom, belül nő maradtam. Fiatalkorban, a pályám elején folyamatosan bizonyítani akartam, ez biztos okozott némi problémát. De úgy általánosságban rendben vagyok a nőiességemmel.

Pörgős, maximalista személyiség vagy, amit nem minden férfi tolerál. A párválasztásban hogyan befolyásolt mindez?

Tudtam, hogy olyan társat szeretnék találni, akinek fontos, hogy ki tudjak teljesedni mellette, aki megérti és támogatja a céljaimat. Bár tisztában voltam vele, hogy mit keresek egy férfiban, mégis sok időbe és keresgélésbe telt, mire megtaláltam az igazit. Csak úgy lehet összeegyeztetni a családot és a munkát, ha jó szervező vagy, és támogató családi háttérrel rendelkezel. Az életemben két legfőbb segítője a férjem és az édesanyám. Az édesanyám a napi logisztikában segít a kislányom körüli teendőkben, kilenc éve, amióta a lányom megszületett, folyamatosan segít. A férjem meg azzal, hogy támogat, és engedi, hogy dolgozzam. Nem kérdezi meg este, hogy hol van a meleg vacsora. Teljesen egyenrangú partnerként kezel. Ő is felsővezető, tudja, hogy mit követel tőlem a munkám, és tiszteletben tartja, hogy a munka nekem nagyon fontos. Mindig összeegyeztetjük az időbeosztásunkat, ez másként nem működne.

Amikor megszülted a kislányodat, mennyi időt tudtál otthon maradni?

Akkor egy amerikai cégnél dolgoztam, ahol a magyarországi hároméves GYES és GYED teljesen ismeretlen. Amerikában a nőknek csak néhány hétig lehet a szülés után otthon maradni. Nyáron született a kislányon, pár hónapot maradtam otthon vele, de azt is úgy, hogy ha valamire szükség volt a munkahelyemen, megkereshettek, a fontosabb értekezletekre bementem. Fél év után teljes állásba tértem vissza. Fokozatosan növeltem a bent töltött időt, hogy a kislányom hozzászokjon a távollétemhez. Szerencsre a szüleim akkor tíz percre laktak tőlünk, ők segítettek nekem.

Fárasztó időszak lehetetett.

A gyerekkel való tevékenység nekem feltöltődést jelentett. Soha nem volt teher. Munka után igazi kikapcsolódás volt. A kislányunk nagyon jó baba volt, hamar átaludta az éjszakát.

Mit szeretnél átadni a lányodnak az évek során összegyűjtött élettapasztalataidból?

Elsősorban azt, hogy teljesen mindegy, hogy lány vagy fiú vagy, a mai világban ugyanolyan sikeres tudsz lenni, ha akarsz. Ha kitartóan dolgozol a céljaidért, minden esélyed megvan, hogy elérd őket.

Milyen vezetőnek tartod magad?

A multiknál van olyan típusú vezető, aki, ami fentről jön, azt végrehajtja. Én nem ilyen vagyok. Híres vagyok arról, hogy ha valamivel nem értek egyet, kiállok magamért. Amit szeretnék elérni, azért tűzön-vízen átkelek. Három szabályom van, elvárom, hogy a dolgozók ezeket betartsák. Az első az őszinteség. Ha ez nincs meg, akkor nagyon nehéz együtt dolgozni. A másik a lojalitás a céghez, és én ebben az emberek tiszteletét értem. A harmadik pedig a szabályok betartása. Az abroncs az autó egyik legkritikusabb része, és a biztonság miatt fontos, hogy mindenki az előírásoknak megfelelően végezze a feladatát. Vannak munkastandardek, amiknek a kidolgozásával a japánok rengeteg időt töltöttek, nem véletlenül. Ők sokkal jobban értenek ehhez, már nyolcvan éve ezt csinálják, tudják, hogyan kell tökéletesen előállítani az abroncsokat. Én alapvetően szabálykövető ember vagyok, ez a tulajdonság nélkülözhetetlen a munkakörömben.

Hogyan tudod motiválni a dolgozókat?

Piaci értéken meg kell őket fizetni, hogy ne legyen probléma számukra a számláikat befizetni, és tudjanak a munkára fókuszálni. Tisztelettel bánunk velük. Nálunk teljesen mindegy, hogy valaki takarítónő, a büfében dolgozik, gumit válogat vagy vezető, nekünk minden munkának ugyanaz az értéke. Soha nem az határozza meg az ember értékét, hogy milyen magas iskolai végzettsége van, hanem hogy a rábízott munkát mennyire rendesen végzi el.

Az sem mindegy, milyen körülmények között dolgoznak.

Mi igyekszünk ezen a téren is a maximumot nyújtani nekik, hiszen ez a második otthonuk. Sportolási lehetőséget biztosítunk nekik kedvezményes áron a környező sportközpontokban, családi napokat szervezünk, közös karácsonyi bulink van minden évben. Egészségügyi szűrővizsgálatokra küldjük őket, fizetünk nekik egészségbiztosítást, gyümölcsnapokat tartunk. Augusztusban napközit biztosítunk a dolgozók gyerekeinek, a környékbeli óvodák szabadságon lévő óvónői jönnek el hozzánk, és vigyáznak a munkatársak gyerekeire. Ilyenkor gyakran lehet indián kiáltásokat hallani a tárgyalótermünkből.

Nem félsz attól, hogy ebben a nagy pörgésben kiégsz egyszer?

Nem, mert odafigyelek arra, hogy feltöltődjek. A hétvégémet mindig a családommal töltöm, velük sok mindent csinálok, ami boldoggá tesz. Együtt utazunk, sportolunk. A férjemmel mind a ketten motorozunk, felpattanunk a saját Harley-Davidson motorunkra, és csak úgy elindulunk bele a világba. 12 éves korom óta motorozom, fiatalabb koromban gyorsasági japán motorom volt, ahogy múlik az idő, ebben is egyre szelídülök. A munkahelyemen, ha feltöltődésre vágyom, felveszem a védősisakot és a speciális cipőt, és lemegyek a csarnokba a dolgozókhoz. Főleg mostanában, amikor a költségvetés tervezésének az időszaka van, a sok meeting, fejtörés és monitor előtt töltött idő után jólesik egy kicsit elbeszélgetni velük, megcsodálni, hogyan dolgoznak.

Tíz év belátható időszak. Szerinted tíz év múlva is itt leszel majd?

Majdnem három éve dolgozom itt, de még rengeteg feladat vár rám Nem tudom, hol leszek tíz év múlva, de nem félek attól, hogy nem lesznek jó lehetőségeim a jövőben a munka frontján. Ha most jól csinálom a feladataimat, biztos, hogy a jövőben is várnak rám kihívások.

Fotó: Cselényi-Szabó András