Ráhel már a telefonban határozottan kiköti, hogy csak keddig ér rá találkozni: csütörtökön zh-t ír, muszáj tanulnia. Ez az (elsősorban önmagához) szigorú céltudatosság már régóta jellemzi, jelenleg az ötödik félévét végzi a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi egyetem vegyészmérnök szakán, és már most kinézte azt a svájci egyetemet, ahol a tervek szerint folytatni szeretné a mesterszakot. Hogy ez a hozzáállás manapság mennyire számít rendhagyónak a fiatal felnőttek körében, arról lehet vitatkozni, az viszont biztos, hogy az állami gondozottak között egészen különleges.
Ráhel tizenkét éves volt, mikor kiemelték a családjából, ahonnan a Szilágyi Erzsébet Gyermekotthonba került. Édesanyjáról és két testvéréről nem szívesen beszél: annyit elárul, hogy apja alkoholista és igen agresszív volt, a szülei válása után anyja életébe érkező új partner pedig még nála is rosszabb. A drogproblémákkal küszködő férfi már komoly veszélyt jelentett a három gyerekre is, ezért emelték ki őket – édesanyja azonban mégis a férfi mellett akart maradni, nem harcolt gyermekei visszaszerzéséért. „Én már évek óta nem beszélek anyukámmal. A tesóim még aktívan tartják vele a kapcsolatot, ez pedig köztünk is rendszeres konfliktusforrás volt, ami oda vezetett, hogy most már az öcsémmel sem keressük egymást” – meséli Ráhel. Jelenleg a Cseppkő Gyermekotthonban él utógondozottként: ez egy olyan lehetőség, ami azoknak a nagykorúvá vált állami gondozottaknak jár, akik szeretnének még egy darabig az ellátórendszerben maradni, „cserébe” pedig dolgoznak vagy tanulnak és ha kell, besegítenek a közösségi feladatokban is.
Ő egyébként egyáltalán nem panaszkodik a gyermekotthonra, azt mondja, a helyzethez képest szerencséje volt. „A két nevelőm nagyon nagy hatással volt rám: segítettek a felzárkózásban, ezután már beirathattak egy erősebb általános iskolába. Aztán lett egy viszonylag jó felvételim, amivel már válogathattam a jó gimnáziumok között” – meséli a lány. Általános iskola végén még a biológia érdekelte, ezért végül egy budapesti gimnázium biokémia tagozatára iratkozott be, a gimis évek alatt azonban fordult a kocka és a kémia lett a kedvence. Végül ebből is tett emelt szintű érettségit, a teljesítménye pedig elegendőnek bizonyult hozzá, hogy felvegyék a BME-re.
Az MTA-tól a nyúlmentésig
Ugyan itt is inkább a szerencsét (a jó osztályfőnököt és az adódó lehetőségeket) emeli ki, Ráhelnek már a gimnázium alatt is fontos volt, hogy a kötelezőn túl is fejlessze magát. Egy barátnőjével a biodízel üzemanyagok lehetőségeit kutatták, végzősként pedig egy Amerikában megrendezett projektversenyen is részt vehetett. Most egy professzora meghívására csatlakozott egy MTA-s kutatócsoporthoz, ahol „DNS-kódolt vegyületkönyvtárakkal dolgozik” – igyekszik türelmesen és érthetően elmagyarázni, pontosan mit is jelent ez, de legyen elég annyi, hogy gyógyszeripari kutatásokhoz végeznek kísérleteket. Ráhel egyébként gyógyszeripari specializációt választott, szeretne ezen a területen elhelyezkedni a jövőben.
Emellett gimnazista kora óta a Nők a Tudományban Egyesület egyik nagykövete, de hozzáteszi, hogy ha „ideje engedi, a nyúlmentésnek is besegít”. De ő semmi különlegeset nem lát ebben. „Sosem jutott eszembe, hogy ne így csináljam, egyértelmű volt, hogy ez a dolgom” – mondja tanulmányi sikereiről és az odáig vezető motivációkról. Abban sem lát „titkot”, hogy állami gondozottként már a kezdetek óta ennyire határozottan menedzseli az életét, némi gondolkodás után csak egyetlen dolgot említ bizonytalanul. „Korán felismertem, hogy mikor van szükségem segítségre: 3-4 pszichológushoz is jártam például, mikor azt éreztem, hogy egyedül nem tudom feldolgozni a problémáimat. Talán ebben különbözöm a többiektől, hogy én mindig merek segítséget kérni.” Aztán hozzáteszi, elég racionális típus, ami már korán segített neki, hogy belássa, ő maga is jobban jár, ha betartja a játékszabályokat: „A benti gyerekek gyakran csak későn értik meg, hogy a tetteik milyen kockázatokkal és következményekkel járnak. Én mindig mérlegeltem, hogy mi az, amivel bajba kerülhetek. Átgondoltam például, hogy vajon hogyan vívhatom ki, hogy elengedjenek valahova? Ha mindig időben hazaérek vagy ha elmegyek szökni? Valójában nem volt okom rá, hogy áthágjam a szabályokat, hiszen ha valaki betartja őket, nagyon sok engedményt kaphat.”
Aztán megint inkább arról beszél, milyen szerencséje volt a jó csoportjával. Ráheléknál nem igazán voltak zűrös gyerekek, a csoport minden héten összeült, hogy megbeszéljék, kivel mi újság az iskolában, a jó teljesítmény pedig elismerésre méltó erénynek számított. „Volt, hogy valakinek rosszabb napjai voltak, voltak néha szökések, de a csapat nagy része nagyon rendes volt” – mondja, majd még hozzáteszi: „Bár a Szilágyi alapvetően is jó hely, nem lehet összehasonlítani sok más gyermekotthonnal.” Azt azért elismeri, kicsit furcsa érzés számára, hogy a régi csoportjából ő az egyetlen lány, akinek még nincsen gyereke – pedig jóval fiatalabb lányok is voltak mellette. Egyetemre sem ment senki más a csoportból, de az utógondozottak között már több fiatalt ismer, aki hozzá hasonlóan a felsőoktatásban tanul. Persze ez még mindig annyira ritka esetnek számít, hogy sokszor maguk az egyetemek sincsenek felkészülve rá.
„Akkor nagyobb a siker, ha nehéz volt”
„Én nem tudom, hogy a BME-re járt-e előttem állami gondozott diák” – kezdi Ráhel. „Mindenesetre első félévben azért nem tudtam pályázni szociális ösztöndíjra, mert sehogyen sem passzoltam a rendszerbe – nem volt hozzám megfelelő rubrika. Ezen a téren látszólag nem volt semmilyen bevett gyakorlat az állami gondozott egyetemistákra.” Ettől függetlenül Ráhel sosem érezte, hogy kilógna a sorból. Igaz, ahogy ő is megjegyzi, egy egyetemi közegben viszonylag ritkán kerülnek elő ennyire személyes részletek, így csak közeli barátai tudnak róla, hogy állami gondozottként nőtt fel. „Sosem éreztem, hogy az egyetemen bárki másképp viselkedne velem. De nem titkolom, hogy állami gondozott vagyok, sőt, kicsit büszke is vagyok rá. Akkor nagyobb siker legyőzni az ellenfelet, hogy ha a küzdelem nehéz volt.”
Az talán még meglepőbb, hogy Ráhel akárcsak az egyetemen, a gyermekotthonban sem kap megkülönböztetett figyelmet. Joggal feltételezhetnénk, hogy Ráhel az utógondozási programért felelős gyermekvédelmi szakemberek büszkesége, de szerinte az ő csoportjukban tényleg mindenki egyenlő. „A nevelők mindenkit saját magához mérnek, mindenki sikerének egyformán örülnek, így én sem vagyok kivételezett” – mondja. Most fiatalszakértőként mégis ő képviseli intézményét egy svájci-magyar szociális projektben, melynek célja az utógondozottak megsegítése. „Itt azzal foglalkozunk, hogy segítsünk a fiatal felnőtteknek kezükbe venni az életüket, támogassuk az utógondozásukat. Pici innovációkat szeretnénk behozni: például lehet, hogy valakinek már az is segítség, ha mindig külön felkeltik reggel, hogy el ne késsen. Ez egyelőre előkészítési fázisban van: idén sok kerekasztal beszélgetést rendeztünk gyerekekkel, jövőre pedig a tervek szerint belefogunk a megvalósításba.” Ráhel szerint a problémák nagy része inkább anyagi természetű, amit rendszerszintű változásokkal lehetne orvosolni, de azt is hozzáteszi, sokaknak okoz nehézséget a nagy fluktuáció (a gyakran változó csoportösszetétel és az egymást váltó nevelők) amiben sokszor nehéz megtalálni az állami gondozottak által annyira vágyott állandóságot.
Tele tervekkel
Ráhel most a Kutatók éjszakájára készül, ahol a Nők a Tudománybannak fog besegíteni egy rendezvényen. Szerinte egyébként sokat segítene, ha nem nyomnánk rögtön műanyag mosógépet és apró láboskákat a kislányok kezébe, ugyanis a beskatulyázás már itt elkezdődik. Nem mintha Ráhel hinne a skatulyákban, sosem hagyta, hogy bármelyikbe is bezárják – legyen szó arról, hogy milyennek kellene lennie egy nőnek vagy egy állami gondozottnak.
Tavaly nyáron kezdett el németül tanulni és már elvégezte a B1-es kurzust, de szeretné a B2-t is megcsinálni, hogy nyelvvizsgát tehessen – azt mondja, hiába tud jól angolul, a vegyipar nyelve a német. Ha valamiért mégsem veszik fel Svájcba, Frankfurtba próbál felvételizni, látszólag mindenre van B, sőt, C terve is. Azt azért nevetve megjegyzi, hogy nem volt mindig ennyi dolga, most még ő is elismeri, hogy tényleg kicsit sokfelé kell szakadnia. Mellesleg nemrég elkezdett lacrosse-ozni is, de ezt már tényleg csak úgy hozzáteszi, mielőtt felszáll a buszra és visszamegy a cseppkő utcai „Garzonházba” tanulni.
Fotó: Bodnár Zsófi
