Aznap reggel – egy novemberi szombaton – a főnökömmel kimentem Ausztriába. Amikor visszafelé jöttünk, már sötét volt, este hét körül értünk haza. Mindig felosztottuk a barátnőimmel, hogy melyik héten ki nem iszik és én voltam azon az estén a soros sofőr. Már amikor a főnököm kipakolt a kocsiból, akkor elaludtam a kanapéján és arra sem keltem fel, hogy csörög a telefonom. A lányok kerestek, hogy induljak el értük, de mondtam nekik, hogy nagyon fáradt vagyok, nem szívesen mennék sehova. Addig kérleltek, míg megittam egy-két kávét és egy energiaitalt, majd elindultam feléjük. Abban maradtunk, hogy oké, elviszem őket, de hazafelé már oldják meg az utat, mert nem tudok maradni, az biztos.
Ahogy elindultunk Zuglóból Budára, nagyon hajtanom kellett már a kocsit, mert késésben voltunk. Az Árpád-híd előtti lámpa megfogott minket és ahogy zöld lett és kilőttük magunkat, a belső sávból ki akartam menni a külső sávba. Amikor a középső sávban voltam, csekkoltam a holtteret és mire visszafordultam, már egy féklámpát láttam világítani magam előtt. Reflexből rátapostam a fékre, de mivel már elfordítottam a kormányt valamennyire, elsodródtunk. A szalagkorláthoz csapódott az autó, megfordult a tengelye körül és a villamossín-terelő padkáról egy oszlopra gyűrődött. Úgy nézett ki az autó, mint egy kézben szorongatott papírzsebkendő. A kórházban az ébredezésem után az volt az első kérdésem, hogy mi van a kocsival? Csak annyit válaszoltak, hogy azzal ne foglalkozzak…
Hárman voltunk a kocsiban, mindhárman túléltük a balesetet. Aki hátul ült, kiesett hátul a csomagtartón és ma maradandó sérülések nélkül él, már két gyermeke van. A mellettem ülő lánynak a műszerfal levágta a lábát, térd fölött amputálták a kórházban. Ugyanarra a rehabra kerültünk mindhárman, így együtt mentünk át a feldolgozás fázisain. Mivel óriási fejütés ért, nem emlékeztem a balesetre. A legborzasztóbb az volt, mikor megtudtam, hogy ők is ott voltak velem és én vezettem az autót. Édesanyámtól csak annyit kértem, hogy ne hozzon be semmi éles tárgyat a kórházba, mert annak nem lenne jó vége. Ők viszont egy percig sem hibáztattak engem, nagyon sokszor elmondták, hogy ez egy baleset volt. Biztosan máshogy állnék ma az élethez, ha akkor nem segítettek volna lelkileg. Vagy talán nem is élnék.
Anyukám egyedüli lánya vagyok, természetesen borzalmasan nehezen viselte a történteket. Nem voltam soha rosszban vele, de mindig a szigort képviselte az életemben. Kisgyerekként vesebeteg voltam, millió szabály vett körül, majd tinikoromban, amikor bulizni kezdtem, már kifejezetten nem találtuk az összhangot. Ez viszont a baleset után teljesen megváltozott, ez az egyik legjobb hozadéka a történteknek.
A felépülésben rengeteget segített az, hogy a barátaimmal újra és újra átbeszéltem az eseményeket, illetve sok pszichológiai könyvet is olvastam. Amikor először átmentünk az Árpád-hídon a baleset után, rám jött egy kontrollálatlan remegés és eldöntöttem, hogy ezeket a váratlan tüneteket minél inkább ki szeretném iktatni magamból. Az volt a célom, hogy mindent átpakoljak a tudattalanból a “tudatosba” a fejemben. Egy idő után például még a tűzoltók felvételét is megnéztük, ahogyan mentettek minket. Végigbőgtem persze, amikor kiszedték láb nélkül a barátnőmet a kocsiból, de tudtam, hogy ez egy tisztító sírás, amit nem szabad visszatartani.
A jelenlegi párom a hatodik a baleset után, de ismertük egymást a baleset előtt is. Az előző partneremnél valahogy mindig az volt az érzésem, hogy szinte várja, hogy egyszer kiszálljak a székemből annak ellenére, hogy én nagyon őszintén kommunikáltam vele mindig, arról hogy nálam a kerekesszék egy végleges állapot. A mostani párom azonban gyakran azt mondja nekem, hogy fel sem tűnik neki, hogy székben ülök. Többször történt már olyan, hogy beszálltam az autóba, majdnem elindította a motort úgy, hogy mellettünk hagyta a széket, mert ő egyszerűen nem számol vele. (nevet) Ő engem lát és nem a székemet. Ha nem így állna hozzám és a versenysport témához is, akkor nem tudnék sikeres lenni, az biztos!
Ahogy a párom mellett, úgy a sportban is teljes elfogadásban tudok létezni. A kajakban ülve ugyanúgy nézünk ki, mint az ép kollégáink és ez fantasztikusan felszabadító érzés. A gyerekkori vesebetegségem miatt tiltottak a sporttól, így az életemben a mozgás egyértelműen a parasporttal kezdődött. Már gyerekkoromban is Kovács Kati volt az etalon, a rehabos sportnapon amikor megláttam a kajakozást mint lehetőséget, elkértem az edző számát és az utolsó műtétem után el is kezdtünk együtt edzeni.
Szövetségi és egyesületi szinten is nagyon jól működik a kajak-kenu sport itthon, rengeteg pozitív tapasztalatom van. Mindenben ugyanolyan részünk van, mint az ép versenyzőknek. Orvosokat, kezeléseket, dietetikust biztosít számunkra mindkét szervezet. A hazai parasport kezdetekor szembesültem az egyetlen gonosz megjegyzéssel: egy sportoló azt mondta, szégyent hozunk a sportágra. De azóta ez a helyzet már árnyalódott és pontosan tudom, hogy ma már máshogy gondol a parasportra az illető. A sportolók és az edzők is nagyon pozitívan és ugyanolyan keményen állnak hozzánk, mint az ép sportolókhoz. A munka az nekünk is munka, minden pardon nélkül. Nyilván, ha fáj valamink, azt kommunikáljuk feléjük és megkérdezik, milyen jellegű a fájdalmunk. Ha székes mivoltomból indul ki a fájdalom, arra tekintettel vannak, de egy izomláz vagy fáradtság senkit nem érdekel.
Az egyetlen probléma, hogy valahogy le kell jutnom Szegedre. A tömegközlekedés kerekesszékből nézve még nagyobb para, mint anélkül. 48 órával az utazásom előtt szólni kell a MÁV-nak, ha utaznék – ami egyébként szinte képtelenség, mert egy sportolónak nincs hetekre előre lefixált beosztása. De hiába szólok, akkor is mindig vannak komplikációk, be kell mennem szólni nekik, megvárni míg segítenek feltenni a vonatra, majd ahol leszállnék, ott is szólni, mert nem mindig figyelnek rám a kalauzok… Volt egy időszak, amikor nagyon dühbe jöttem ezektől az esetektől, de rájöttem, hogy csak magamat húzom fel vele és egyre inkább elengedtem ezt a témát.
A parasport az életem, a szövetség a második családommá vált. Munkát adott nekem, egzisztenciát, perspektívát és elfogadó környezetet a baleset után. A sport adta meg nekem a békét önmagammal és másokkal. Ettől jó mindenem. Mivel mindig tiltottak a sporttól, baleset nélkül soha nem jutottam volna el olyan messzire, mint ahol most vagyok. Lehet, hogy baleset nélkül is jól tudtam volna érezni magamat a bőrömben, de olimpiáig soha életemben nem jutottam volna el. Miután székbe kerültem, úgy éreztem, már bármit megtehetek, mert úgysem lehet már rosszabb. Sokkal magabiztosabb vagyok most, mint amikor két lábon jártam. 21 voltam a baleset idején és – lehet hogy ezzel segítem a baleset feldolgozását – úgy érzem, hogy a teljes zülléstől mentett meg a kerekesszékem.
Modell: Varga Kati
Ruha: Fehér top-Calvin Klein (Van Graaf), Nadrág-Pázmány Lili. Szoknyás szett: Fehér top- Tally Weijl, Szoknya- Nanushka, Farmerdzseki- Calvin Klein Jeans ( Van Graaf)
Haj: Lencsés Dóra – New School of Make-up
Smink: Katz Nikolett – New School of Make-up
Stylist: Oláh Alexandra
Fotó: Bodnár Zsófi
Szöveg: Bobák Szilvia
Mi a Perfect Imperfection?
Egy testpozitív kampány, mely azt hirdeti, hogy minden nő teste megérdemli az a figyelmet, amiben a szupermodellek részesülnek. Kövess minket az Instagramon!
Olvasd el Luca történetét is!
